Vállalom (Haraszti László igaz története)

Vállalom (Haraszti László igaz története)

Az emberi érték egyik jelentős fokmérője az őseihez való viszonya. Minden családban egy fiókban porosodnak megsárgult, régi írások és fényképek. Ezek mellett „élnek” a családi legendáriumok egy-egy kiemelkedő történésről – szavakban, életben tartva azt. Egy ilyet rajzoltam meg betűkkel. Hozzáteszem, ezekről a történésekről lehet véleményünk, de ítéletet nincs jogunk mondani! Ezért az írás címe: „Vállalom”. Ezt az írást eddig nem tettem közzé. de az itt olvasott bátor és nyílt önvallomások miatt a Nememind1 népének „kinyitom”.

Vállalom.

  • augusztus 5.-én dél körül, egy kicsiny somogyi faluban, Osztopánban, nyári vihar készülődött. A feltámadó szél a dombon levő kastély felől kövér, sötét felhőket nyomott a falu fölé.

 A faluból a kastély felé vezető út melletti cselédházak egyikében a pitvarban Mária kihúzta a mosóteknő fadugóját, és az öblítővizet kiengedte egy vödörbe. Alacsony, vékonytermetű fiatalasszony volt, nehezen elcipelte az árokig, és kiöntötte a vizet. Sietve bement a házba, mert közben nagy cseppekben, a szél miatt szinte ferdén, ritkásan esni kezdett az eső.

 Odabent a konyhában a kiságyról nevetve nézett rá kétéves kislánya.  Kint nagyot dörgött, ezért mellé ült és mosolyogva nyugtatgatta.

 Távolról a szélzúgásban a kastély felől kocsizörgés közeledett. Már a hajtó biztatását is hallani lehetett. Mellettük állt meg a kocsi, kiabálást hallott, majd kivágódott az ajtó és Ferkó, az uraság kocsisa lépett be komor arccal, mögötte a szomszédasszony Kati.

  • Mariska! Öltözz gyorsan, az uraság hívat. Hoztam a Katit, majd vigyáz a kislányra!
  • Mi történt Ferkó? Miért kell mennem?
  • Csak siess Mariska!

 Mária, cselédasszony lévén, nem kérdezett, átment a szobába és gyorsan átöltözött. Megsimogatta az ijedt kislánya arcát és a kocsis mellé ült a bakra. Kendőjét a szemerkélő eső gyorsan átáztatta, de észre sem vette. Szorítást érzett a mellében.

 A kocsi vasalt kerekei csikorogva fordultak a kastély felhajtójára. Leugrottak a bakról és bementek a nagy ajtón. Ferkó Mariska előtt a nagyszoba felé sietett. Kinyitotta az ajtót és előre engedte az asszonyt.

 A nagy asztal melletti széken két kezével a botjára támaszkodva az öreg uraság ült, előtte

az asztalon egy gyűrött papírlap. Lassan felállt és komor arccal a kis cselédasszonyra nézett.

  • Gyere ide Mariska, nagy baj van.

 Az odalépő vállára tette a kezét és tompa hangon mondta.

  • Jancsi, a férjed, az én belső inasom, fővadászom … fejbe lőtte magát.

 Mária elfehéredett, szemei tágra nyíltak. Kicsit meggörnyedt, két karját a mellére szorította. Nem szólt, nem könnyezett

  • Írt búcsúlevelet is. Itt van, olvasd el.

 Az asszony nem mozdult, csak kicsit megrázta a fejét.

  • Azt írja, hogy összeszerelmesedtek a fiam feleségével. Már több mint egy éve. Az el akarta vinni Bécsbe nélkületek. A Jani nem tudott választani… Megnézed Janit? Itt van a hálószobában…

 Mária megrázta lehajtott fejét, és szó nélkül kiment a szobából, a kastélyból. Ferkó utána sietett, hogy hazavigye, de az asszony kicsit görnyedten, kicsit imbolyogva, megállás nélkül ment hazafelé. Ferkó hazáig követte.

 Belépett a konyhába.

  • Köszönöm Kati. Most menj…
  • A kislány elaludt…

 Aztán kisietett.

 Mária fehérre szorított öklével az asztalra támaszkodott, lehunyta semmit-nem-látó szemeit, s a felgyűlt harag és fájdalom nyüszítő sírással szakadt fel a melléből.

 A kislány – aki később az Édesanyám lett – békésen aludt tovább.

Vállalom

Vélemény, hozzászólás?