Legyen világbéke? (Írta: Fogolyán Szellő)

You are currently viewing Legyen világbéke? (Írta: Fogolyán Szellő)

Többen kívánjuk, több alkalommal is, amíg élünk. És vannak, akik akkor is leszavaznák, ha azon múlna mindössze, hogy szavazásra bocsátjuk-e magunk között. Van néhány érv a javára és egy maroknyi ellenérv vele szemben. Továbbá megannyi kérdés körülötte.
Amikor nehézségekbe, fájdalmakba ütközöm, vagy ezekkel találkozom a világban, bizonyos kérdések efelől, újra kíváncsiskodnak.

Legyen világbéke! Megértéssel, empátiával tudjon kapcsolódni mindenki mindenkihez. Valamennyiünknek maradjon meg a saját színe, személyisége, egyedi névjegye és lábnyoma ebben az Univerzumban, de tűnjön el a meg nem értés, az agresszió, a rossz szándék, az előítélet. Az, hogy nem barátja mindenki mindenkinek ezen a földön, múljon csak azon, hogy az ember ideje és energiája véges. Nem fér bele mindenki a kapacitásába, figyelmének látóterébe.

Világbékét! Sokan kívánjuk ezt olykor. Más vélemények szerint ez unalmas lenne. Bizonyos vélekedések szerint, a világbéke egy másik síkra való. Merthogy ha világbéke lenne a földön, nem tudnánk fejlődni, nem gondolkoztatna el a számunkra kevésbé szimpatikus, ellenszenves ember cselekedete, viselkedése. Nem lenne ott a motiváció a törekvésre, hogy meg akarjuk érteni őt. Hogy bele akarjuk képzelni saját magunkat a helyébe. Hogy a fejével akarjunk gondolkozni. És, ha ezekre nem törekednénk azért, hogy valakivel megbékéljünk, vagy megoldjunk egy problémás helyzetet, az empátiás készségünk sem fejlődne. A megoldási képességünk eszköztára sem lenne gazdagabb, ha egyáltalán lenne ilyesféle eszköztárunk.

Unalmasnak én, a világbéke vízióját, éppenséggel nem nevezném. Ha egyik napról a másikra megváltozna a világ ilyen módon, érdekes lenne megfigyelnem, hogy szeretnénk úgy dűlőre jutni az egymással való mindennapi csatározásaink során, hogy ez idő alatt megértjük a másikat. Tegyük fel, hogy maximálisan meg lenne a képességünk arra, hogy beleképzeljük magunkat a másik helyébe. Nem ítélkeznénk, nem bántanánk senkit. Így próbálnánk az igazságainkat helyre tenni.
Mert attól még lehet konfliktus, egyet nem értés egy bizonyos téma kapcsán, hogy a saját színeinket megtartjuk, de az empatikus készségünk maximálisra fejlődött az evolúció során. Vagy nem lehet?

Ha a zöld szín megérti a piros színt. A piros szín is megérti és szabályosan átérzi a zöld színt. Mégis el kell dönteniük, hogy egy személy konyhájának falára melyiküket kenjék fel, úgy hogy tudják, hogy csak az egyiküket szeretnék felkenni arra a falra, hogy fognak dönteni? Ha mind a ketten azonos empátiával rendelkeznek és elfogadással egymás iránt, mind a kettő le akar majd mondani a másik javára? Vagy érvelnek majd saját egyéniségük és pozíciójuk, létjogosultságuk mellett? Esetleg megpróbálják meggyőzni a személyt, hogy mégis, mind a kettő színnel fesse be a falat?
Szükséges legalább egy minimális agresszió ahhoz, hogy akaratunkat keresztülvigyük, személyiségünk mellett kiálljunk ezen a földi síkon? És szükséges lenne-e abban az esetben, ha valóban mindenki átérezné a másik helyzetét, személyiségét, körülményeit, fájdalmát…?
„Csak” az empatikus készségünk maximálisra fejlesztése és a másik ember körülményeire, érzéseibe, lelkébe való maximális rálátás választ el minket, választja el ezt a földet attól, hogy világbéke lehessen?
Vajon vajmi kevés eséllyel lesz világbéke valaha is, mivel soha nem kaphatjuk meg teljesen a másik ember csomagját, amiben szerepel minden egyes elem, amit valaha is átélt? Vajon ez kéne „csak”, ez a csomag, a maximális empátiánkhoz?

Vajon, amikor teljes világbékét kívánunk, az olyan, mintha minden egyes embernek örök időkig tartó boldogságot kívánnánk? Ezzel mindenkit megkímélve a szomorúságtól, fájdalmaktól, ebből eredő felismerésektől, fejlődésektől, megerősödéstől?
Lehet-e cél, valóban, ezen a földön a totális világbéke? Hosszú távon több boldogságunk, lelki hasznunk lenne belőle, mint nélküle?

Vélemény, hozzászólás?