Kisalföld (Szávitrí igaz története)

Kisalföld (Szávitrí igaz története)

Házasságunk első éveiben, mármint a katonaidő letöltése után rengeteget utaztunk. Egyszer összejött majdnem egy hétnyi szabadsága, de pénzünk épp elég kevés, hát a magyar térképet kapta elő. Tűnődött, hova kéne menni.

Menjünk a Kisalföldre!

Döbbenten nézett rám: De hisz az teljesen lapos!

Mondtam: Tényleg lapos, de ott éltem kicsi koromban, oda fűződnek első emlékeim. Szeretném újra látni! Ha nem jössz, megyek egyedül!

Erre megadta magát. Kérdezgetett: miféle hely az? Meséltem az Alpokból ránk zúduló, zord telekről, hogy a legtöbb ember nyáron lovas kocsival, télen ló vontatta szánnal járt. Autók szinte egyáltalán nem voltak, szegény ember biciklivel járt, vagy gyalog. Én azért utazhattam szánon néha, mert egy falura egy orosz tanár jutott, és ha az megfázott, beteg lett, lovas szánt küldtek apámért, hogy helyettesíteni menjen. Nem bírtam ki, hogy el ne kísérjem.

Tavasszal meg mulatságos, muzeális külsejű, vénséges helyiérdekű kisvasúttal utaztunk kirándulni Hanság-Nagyerdőre. Néha mentünk ezzel a kisvasúttal télen is: kályha volt benne a kocsi egyik végén, az ülések meg körben, u alakban, hogy mindenkinek jusson egy kis meleg. Tavasszal csak kirándulni mentünk, vittünk ennivalót, és jártuk az erdőt. Végeláthatatlan mezőnyi volt a gyöngyvirág.

És szállásra se lenne gondunk! Régi bérlakásunkat egy másik tanár vette át, apám jó barátja, Kőhegyi bácsi. Igaz, már meghalt, apám mesélte, de felesége, fia most is ott lakik. Csak írnom kell, egyből meghív, nagyon jószívű asszony. Csak egyet nem szabad csinálni: ott ebédelni. Félelmetesen rosszul főz. Szóval majd előre megmondjuk: ne várjon ebéddel, mert egész nap mászkálni akarunk, és majd vendéglőben ebédelünk. Murr tűnődött: Van ott egyáltalán vendéglő? Eltöprengtem: régen volt. Néha onnan hoztunk ebédet. Meséltem: Kőhegyiéknek két gyerekük van, a lány gyógyszerész, a fia erdész.

Erdész? hát vannak ott erdők?

Borzasztóan kinevettem, kicsúfoltam: Hegyekről mindent tudsz, a Kisalföldről meg annyit se, hogy fák nőnek rajta? Persze nem mindenhol, de ez a része erdős vidék. Azért kaptunk annyi szegfűgombát ajándékba. Ha látok olyat a piacon, még mindig a régi falunk jut róla eszembe.

A legtarkább, legszebb őszben indultunk. Kiderült, hogy jóformán teljesen megszűnt a vonat- közlekedés, kivéve a tehervagonokat. A nép busszal járt, hát azt kellett tennünk nekünk is. A fő téren tett le a templom mellett. Egyből benyitottam volna, de zárva volt. Egy járókelőtől megtudtam, hogy csak vasárnap délelőtt nyitják ki. Akkor már nem leszünk itt. Elszomorodtam. Leültünk kicsit a parkban. Innen látszott legelső lakásunk ajtaja. Elborított a sok emlék. Itt állt, egymással szemben a két iskola: a földszintesbe jártak az alsósok, én is, a felsősök az emeletesbe, és ott tartotta anyám népitánc-szakkörét. Mindenről meséltem Murrnak. A templomról: egész mennyezete teli volt festményekkel, és vasárnap, mise alatt folyton azokat nézegettem, a végén egészen megfájdult a nyakam, de nagyon tetszettek kisgyerek koromban.

Szavaimat meghallotta egy arra járó falubeli, gondolom, már előbb is felfigyelt ránk, viharvert hátizsákjaink miatt. egyből összekombinálta a dolgot, és már tovább is adta. Először egy túloldali házba, úgyhogy ott odatipegett a kapuhoz egy töpörödött néni, nagyon nézett minket, és intett, hogy menjünk oda. Kérdezte: tényleg annak a tanárnak a lánya vagyok, aki a Frank utcában lakott Kőhegyiék előtt? Akinek szülei itt laktak ővele szemben, még azelőtt, itt voltam pici lány? Emlékszem-e még rá? Ő a Léces néni! Mondtam őszintén: nevére még emlékszem, de róla semmi másra.

Aztán beszélgettünk egy kicsit. Tekintve, hogy elég messzire mentünk, lassan sétálva, több helyen megállva, Kőhegyiék kertjébe már rég bekiáltott valaki, hogy: Megjöttek ám a vendégek!

A fő utca sarkának öreg moziépülete nincs meg már. Ronda, emeletes kockaház épült a helyére. Sajnáltam a régit. Néha anyám elvitt moziba, matinéra. Így hívták a vasárnap délelőtti gyerek-előadást. Erkély-jegyet vett, mert a földszinten, a felnőttek fejei közt keveset láttam volna. Varázslatos helynek láttam a mozit. Már csak sötétpiros bársonnyal bevont karosszékei miatt is. Na meg a filmek! Igaz, nagyon kicsi voltam, a filmekből egyetlen epizódra most is emlékszem, talán mert keleti mese volt. Szépséges, hosszú hajú lány agyagkorsót vitt a fején, vízért ment, de megbotlott, a korsó leesett, összetört. A lány, aki rabszolga volt, rettentően félt, mit kap ő, hogy összetört a korsó. Akkor jött a jó varázsló, és csak intett a pálcájával: a korsó apró darabkái új egésszé álltak össze.

A mozi melletti téren nem volt már meg a kovácsműhely sem. Egyszer, elsős koromban egyedül mentem haza a Mikulás-napi ünnepségről. El kellett mennem a kovácsműhely előtt. Ott nyilván nagy hőség lehetett benn, mert kinyitották a kétszárnyú kaput, még úgy, havas télben is, és látni lehetett, amint verik a vasat, és repülnek a szikrák, de szép volt! Már majdnem tejesen sötétben, alkonyatkor.

Régen a mi címünk volt a Frank utca 1. A mi házunk mellett nagy, üres telek állt, mellette a Frank gyár. Az utca túloldalán még akadt egy- két ház, de lényegében ott volt a falu vége, mármint sok keresztutcája egyikének vége. Faluszél. Most csodálkoztam, látva mindkét oldalon a távolba nyúló, hosszú házsorokat.

Az a föld kedvez a cukorrépa-termelésnek. Még most is, ha fogok egy zacskó vaníliás cukrot, elkap a nosztalgia. De most már más van ráírva, mert elvették falunk szép nevét, mikor összevonták a szomszéd Somorjával. „Gyártja Oetker Magyarország Élelmiszer Kft, Jánossomorja, Franck u. 38.-40.” Lehet, hogy régen is c-vel írták, csak rosszul emlékszem rá? Azt viszont sehogy nem értem, hogy lett az egyes szám melletti üres telek utáni gyár 38.-40. Szívesen megnézném, de attól tartok, ahhoz túl öreg vagyok már.

Nincs meg az öreg kápolna sem. Mindennap ott kanyarodtam le a fő utcáról, és minden nap szerettem volna tudni, milyen belülről. Műemlék volt, mindig zárva. Ablakai olyan magasan, hogy hiába ágaskodtunk. Aztán mint a Kőhegyi fiú mesélte, mikor föllendült az autóforgalom, a kocsiknak mindig ott kellett mellette lekanyarodni, ami rossz volt az autóknak is, a kápolnának is. Végül darabokra szedték, és elvitték valamelyik skanzenbe.

Három napot töltöttünk néhai lakásunkban. Nagyon furcsa érzés volt. A régen csupasz kertben már magasak a gyümölcsfák.

Első nap egyedül kószáltunk a faluban. Végig jártam minden kedves régi helyet, amire emlékeztem. Másnap reggel a Kőhegyi gyerek, a fiatal erdész vitt minket kirándulni, erdőbe. Egy szép helyen kiszálltunk, sétáltunk, szedret szedtünk. A fácánok, mint szelíd tyúkok, ott sétáltak, szinte a lábunk alatt. Kérdeztem: Nem félnek ezek a puskától? Az erdészfiú nevetett: Most figyelj!

Komor képet vágott, lekapta válláról a puskát, és úgy tett, mintha célozni akarna vele. Abban a pillanatban már nem volt fácán! Repültek, lombok közé, bokor alá bújtak. Nem látszott egy se.

Délben elbúcsúztunk a fiútól, és ebédelni mentünk az öreg vendéglőbe. Pont úgy nézett ki, mint régen, csak épp az volt rá kiírva, hogy Vadvendéglő. Úgyhogy kérdeztük, milyen vadételeik vannak. A pincér furcsán nézett ránk, és azt mondta: semmilyen. Erre meg mi vágtunk furcsa képet, és kérdeztük: Akkor miért Vadvendéglő? Hát mert a vadászok, ha lelőtték a vadakat, ide hozzák, és mi készítjük el nekik. Azért egyszerű turistáknak is tudna adni valamit? Készségesen felsorolt néhány ételt. Rántott májat választottunk, sült krumplival. Míg arra vártunk, elmeséltem Murrnak, ami erről a vendéglőről eszembe jutott.

Hogy mikor még a fő utcán laktunk, tán öt éves lehettem, egy nagy, hosszú ház utcai felét béreltük, ez két szobából, és köztük lévő konyhából állt. Egyikben szüleim laktak, másikban szeretett Keresztmamám, és húga. Egyszer Kema elutazott több napra, valamelyik testvéréhez, ettől aztán borult az egész házirend, hisz ő volt a ház lelke. Szinte mindent ő csinált. Ebédet mindig ő főzött, de hát elutazott, és húgának semmi tehetsége nem volt a főzéshez. Na, akkor került sor a vendéglőre. Ami később vadvendéglő lett. Oda ment délben Kema húga, akit Baba néninek hívtam, egy nagy ételhordóval, és persze velem.

Házunk kertjének nem volt hátsó kerítése, ahogy a szomszéd házaknak sem. A patak volt a kerítés. Csodaszép tavaszi nap volt, ezért Baba néni azt találta ki, hogy ne a fő utcán menjünk ebédért, hanem egy kis kanyarral hátul, a patak partján. Jó érzékkel fél órával előbbre tette az indulást, hogy a patak partján játszhassak egy darabig. Ragyogott a nap, ragyogott a patak vize, csodaszép volt, a partja végesvégig tele sárga boglárkával. Ott leültünk, elidőztünk, azután elhoztuk az ebédet, azután Baba néni be akart menni, és nem találta a kulcsot.

Két kulcsunk volt, egyik mindig az iskolában, szüleimnél, amelyikük előbb végzett aznap, annál. Másik meg otthon. Aznap véletlenül úgy adódott, hogy apám valakivel órát cserélt, és a vártnál előbb jött, kulcs nélkül, és éhesen. Mi meg ott toporogtunk az ajtó előtt. Apám igazán csodálatos tanár volt, de hirtelen haragú. Az iskolában kifogástalanul uralkodott magán, otthon már nem annyira. Ha benn fölbosszantották, gyakran otthon tört ki belőle a harag. Főleg, ha éhes, és nincs ebéd! Arra a kis időre már nem volt érdemes az iskolába visszafordulni. Meg kellett várni, míg anyám hozza a kulcsot. Addigra persze az ebéd rég kihűlt, még meg kellett melegíteni, ahhoz meg előbb tüzet rakni a spórban. Addig apám egyfolytában dühöngött. Végre tálalhattunk, de még akkor is kiabált. Szemesbab-leves volt, sose felejtem el. Megmerítette kanalát, és hirtelen elhallgatott. A kulcs a kanalában volt.

Furcsa érzés volt mászkálni régi falumban. A fő utca házai még ugyanazt az ódon hangulatot mutatták, amit kisgyerekként megszoktam. Az egybeépített házakat, a sötét, vastag fából készült, kétajtós kapukat, amiken szekér is befér. Egerben láttam hasonlókat.

Rózsikáék nagy sarokháza is változatlan, de ők sajnos elköltöztek már, tán Óvárra. Rózsika, mint megtudtam, külföldön járt főiskolára. Mindig kitűnő tanuló volt. Hová sodródhatott aztán? Sose láttam többet legjobb jánosi barátnőmet. De a régi házak közt újra gyereknek éreztem magam. Mint egy időutazáson. Akkor is, ahányszor csak beléptem volt lakásunk fürdőszobájába. Ötéves korom körül költöztünk oda, vadonatúj ikerház volt. Akkor láttam életemben először fürdőszobát. De még csak nem is egy egyszerűt, jellegtelent, hanem nagyot, napfényest, minden modern berendezéssel fölszerelve, és ami a legjobban tetszett, az, hogy kőpadlója volt. Olyan szép, vöröses-barnás. És akkor, visszalátogatva, akárhányszor ránéztem arra a padlóra, mintha ugrott volna egyet az idő.

Az utcán is. Még megvolt a sarki kisbolt, abba mentem vásárolni először egyedül, mikor tudtam már számolni. Három forint volt egy liter tej, három forint egy kiló kenyér, negyven fillér egy kifli vagy zsemle. Nagy ritkán, ha anyám jónak ítélt, adott egy kétfillérest. Pici volt, lyukkal a közepén. Ezeket cérnára fűztem, és ha öt összegyűlt, vehettem rajta egy szelet csokoládét.

A kisbolttól a fő utca felé vezető gyalogutat arasznyi kőkockákkal rakták ki. Valaha régen. Nem kőlapokkal, hanem kockákkal. Ezt onnan tudtam, hogy már elsős koromban is iszonyú réginek látszott. Valószínűleg már új korában se tették a köveket szorosan egymás mellé. Kinőtt a fű közöttük, és egyik-másik megsüllyedt, mint a régi sírkövek. Ott látszott, milyen nagyon vastagok ezek. Még így is akadt, amelyiknek sarka letört, sőt akadt olyan is, amelyik ferdén süllyedt meg. Nagyon kellett figyelni, hova lép az ember, ha nem akart elbotlani rajta. Mégis mindig ezen jártam, pedig mehettem volna a túloldalon, vagy akár az úttest közepén is: hétszámra nem járt autó, a lovaskocsik lassan, komótosan közlekedtek, a biciklik se száguldoztak ész nélkül, mint most.

Mégis, mindennap az iskolába ezen az úton mentem. Hamar megtanultam, hol kell kicsit lépni, hol nagyot, hol meg egyet oldalra kikerülni. Olyan volt, mint egy furcsa tánc. Nyilván játéknak tekintettem. És íme, negyedszázad múltán a házak ugyanúgy néztek ki a járda mentén, és a járda is ugyanaz. Először magam se vettem észre, hogy öntudatlanul ugyanazt a táncot járom. Annyira belém rögződött. Egyszerre éltem a múltat és jelent, fura, csodálatos érzés volt.

Kép: https://termeszetfoto.wordpress.com/2011/06/19/kisalfoldi-taj-kisalfold-vonatrol/

Vélemény, hozzászólás?