Van lélektárs, van rokonlélek, és vannak ikerlángok is. Állítólag. Szokták őket definiálni, szoktuk őket keresni, kutatni egy életen át. S ha megtalálni véljük őket, nagyon szoktunk nekik örülni.
Én ezúttal egy másik típusú kapcsolatról szeretnék szólni. Egy olyasféléről, ami jóval ritkább, ami fajsúlyosan kevésbé ’rózsaszín’, s amiről még sosem olvastam sehol. És az is biztos, hogy ha erre a típusú kapcsolódásra bárki is rábukkan, az élet nem lesz se fenékig tejfel, se instant boldogságot ígérő, mert bizony bele kell tenned alaposan ÖNMAGADAT ebbe a kapcsolódásba. Egyrészről megfelelő éberséggel kell rendelkezned ahhoz, hogy először ezt a típusú kapcsolódást, majd ennek köszönhetően, később saját magadat azonosítsd. Másrészről, alaposan fel kell kötnöd a gatyád, hogy mindezek után, ne csak ezen a nagyon nehéz kapcsolaton, saját magadon is dolgozz.
Ez a kapcsolat esszenciálisan tulajdonképpen arról szól, amikor a szüleinktől kapott úgynevezett csomagok, suttogások, egymásba akadnak. Amikor arra emlékeztetik egymást a felek, amikor azt látják egymás által saját magukban, amit a saját szüleikben a legkevésbé akartak, amit a leginkább visszautasítottak volna. E találkozás által a szülői programok, suttogások, fokozottan hallatszanak, egy idő után, szabályosan intenzíven dübörögnek és a felszínre hánykolódnak. Tapinthatóan és őrület keltőn megjelenik maradéktalanul minden, amit kaptál, ami nem te vagy. Ami a gyermekkor, a neveltetés, a szüleid játszmáinak öröksége. Megkaptad ezeket útravalóul. Ezeket, melyekről valakik egykoron tudatosan, vagy tudattalanul azt gondolták, életed megkönnyebbítésére szolgálnak majd. S mégis életed legnagyobb gátjai lettek ezek a suttogások.
Nagyon ritkán, olyan ritkán, hogy az ikerlángi találkozásokról többet írnak, eljön a Suttogások társa. És ilyenkor arcul csaphat a felismerése annak, mennyi minden is lakik benned, amihez köze sincs az igaz valódnak, amivel a saját, önálló és már kifejlett jellemed akár szöges ellentétben is áll. Amit saját magadban úgymond csak elszenvedsz, néha nem is tudsz róla, mindezzel gátat szabva a saját életednek és boldogságodnak.

Mindannyian nevelve vagyunk valahogyan, felnövünk egy adott módon. Egyesek példát vesznek a szüleikről, mások (emellett) tudják, hogy miben nem szeretnének a szüleikhez hasonlítani. Szüleink szubjektív megoldásai által, sokan olyan csomagot kapunk, aztán életünk végéig cipelünk, amit nagyon nehéz nem csupán felismerni, magunkról lehámozni is. A cél az lenne, hogy mi lehessünk a saját életünkben, kapcsolatainkban, döntéseinkben, és ne a szüleink, akik ugyanezeket szintén megoldották valahogy. Példát szerettek volna mutatni, de megoldásaik gyakran gátakat szabnak előttünk és mindezt teszik sokszor tudat alatt.  
A közhiedelemmel ellentétben, én sokszor tapasztaltam már, hogy nem igaz a mondás, miszerint a felismerés a dolgok legnehezebbike, ezek után a megoldás már szinte készen is van. Mindazonáltal felismerni azokat a suttogásokat, melyek bármely hétköznapi szituációban megjelenhetnek és nem a lelkiismereted, nem a felsőbb éned, hanem egyenesen az ősöktől származó minták és útmutatások, úticsomagok visszhangjai, arcpirítóan őszinte önismeretet követel. Olyan típusút, amikor a MAGODtól meg tudod különböztetni azokat a tulajdonságokat (mert olyan régóta veled vannak, hogy már a saját tulajdonságaidnak is mondhatók), amiket nem növesztettél volna, mi több, lehet, elkerülnéd, ha nem kaptad volna őket a puttonyodba. 

Az egyes blokkok, gátak, csomagok, amiket a szüleink hagynak ránk, sokszor természetesen akaratlanul, egyáltalán nem is biztos, hogy a tudatosítás szintjére eljut. Én csak suttogásoknak hívom azokat az intelmeket, parancsokat, beszólogatásokat, amik akkor is hangot adnak maguknak, amikor a szüleim több száz kilóméterre vannak tőlem és semmit nem tudnak az adott szituációról. Az ember minél többször véli felfedezni ezeket a hangokat, annál inkább meg tudja különböztetni őket a saját szíve szándékaitól.

Nagyon sokat kell suttogjanak, hogy az emberben felmerüljön, hogy ez pontosan az a minta, aminek kapcsán annak idején, amikor mindenről kezdett kialakulni az önálló véleménye, megfogadta, hogy elutasítja azt önnön magától és attól a módszertől is, ahogyan ő az életből merít és építkezik.
És ki ne akarna a saját szíve és szándékai szerint élni, nem parancsoknak engedelmeskedni egy életen át? Vagy ki ne akarna tudni arról, ha parancsnak engedelmeskedik és tulajdonképpen nem is annak, amit ő a szíve szándékai szerint a leginkább szeretne?
Nos, ahogyan fentebb is említettem már, megfogalmaztuk a rokonlélek, az ikerláng és a lelkitárs definícióját, és róla ábrándozunk sokan egy életen át. Arról a fajta kapcsolódásról, amikor két Entitás találkozik, és a kapott minták, csomagok, blokkok és útravalók egymásba akadnak, s a két ember úgy kapcsolgatja be egymásba a szülői parancsokat, suttogásokat, olyan intenzíven, hogy már szinte azonosítani is tudják, mikor melyik szülőjük szólt belőjük, vajmi kevés igaz történet és szakirodalom szól. Ez a kapcsolat maximum csak egy nagyon rövid ideig rózsaszín köd. Ha színt kéne neki választani, inkább a lilát választanám neki. Lila lenne a vajúdástól, ahogyan mindkét fél kivajúdja magából a programjait, a saját szüleit és a nekik való megfelelést. És kinek kell ugyan egy ilyen izzadságtól, nehéz szüléstől bűzölgő, balhékkal és kemény önfelismerésekkel teli kapcsolat, aminek én a Suttogások társa nevet adtam, s akivel az út végén, ha jól csináljátok, egyszersmind lehámozhatjátok magatokról azt a vastag hámréteget, amihez tulajdonképpen már közötök sincs, amilyenek tulajdonképpen nem szerettetek volna lenni sosem, és nem is az autentikus önvalótok, csak uralt titeket és dominált bennetek?
A legtöbben instant szeretnénk hozzájutni a boldogsághoz, és bármi, ami ennek lehetőségét elhinti, népszerű lesz. Küzdeni, fejlődni lassan, de viszontagságokkal telve, egy porcikánk sem kívánkozik. Még akkor sem, ha a Suttogások társát meglelni rendkívül különleges. És igazi.

Ez az írás márpedig most a Suttogások társáról szól. Akire én rábukkantam, és amiért én hálás is lehetek.
Egy olyanfajta kapcsolódás ez, amikor nem csupán a sérülések akadnak egymásba, hanem az a teljes csomag, amit a neveltetése során kapott két Ember. A minták, a suttogások, mindaz, ami annak idején a szülők között óriási vitákat eredményezett, s amit a fejlődő egyén útravalóként kapott tilalomként, elrettentő példaként. Ami a felszínen sokszor a résztvevőket is elrettenti, tudat alatt azonban a legtöbben nem csupán hordozzuk, engedelmeskedünk is neki.
Találkozik a két fiatal felnőtt és nem értik, miért vitáznak megállás nélkül, mi az oka, amikor nem szeretnének. És mindaz, amiről a vita folyik, nem is releváns, senkinek nem is fontos. Nem lényeges. Minden vágyuk csupán annyi lenne, hogy boldogan létezzenek egymás mellett. Ez az, amit mind a ketten, autentikus lényükből eredőn szeretnének. És boldogok is. Csak közben a minták, programok összecsapnak felettük és játszanak velük, mint valami marionett babákkal. Először egymásra pislognak.
S ha elég mély érzéseik vannak egymás iránt önmaguk által, abból a részből, melyek tényleg ők, ha kitartanak és adnak egymásnak lehetőséget, akkor egy idő után önmagukra is csak pislogni tudnak. Mert jönnek a nagy felismerések. A kérdések. Rácsodálkozások.
Hát ennyi minden van bennem anyámból, apámból? Itt van minden, amivel annak idején én sem értettem egyet, amit megtagadtam, amire nagyon határozottan nemet mondtam volna, mégis mindig hallottam ezeket suttogásokként, mégis mindig ez vezérelt, ennek megfelelően éltem az életem, s most meg olyan intenzív, hogy már tudatosítom, felismerem, felszínre került belőlem!

Olyan bennem valaki, valami, amilyen én sosem szerettem volna lenni. És ezzel az emberrel, ezzel a bizonyos Suttogások társával nagyon intenzíven csak ilyen tudok lenni. Bekapcsolja a bennem lévő, tudat alatt működő programot. De nem csak bekapcsolja. A felszínre is vetül anyámból és apámból minden belőlem a mélyből.
Mintha sorozatlövést adna le… És én tulajdonképpen, mi tulajdonképpen, meg sem tudjuk fogalmazni, hogy mi állja kettőnk boldogságának az útját. Mert nem is ketten nem stimmelünk. A bennünk lévő programok és negatív minták, amiket saját magunkba sem kértünk volna, na, azok nem stimmelnek önmagunkban.

A Suttogások társa tulajdonképpen egy orbitális eszköz arra, hogy megtaláljam a saját autentikus énem határait, valamint önmagamban azokat a részeket, amiket gyermekkorom óta hordozok magamban, mintha a saját önvalóm lenne, de egy idegenből kapott, és már integrált program, ami nagyon sok esetben a saját boldogságom útját állja.

A Suttogások társának van akkora szerepe, értéke életünkre nézve, mint egy lelkitársnak, mint egy rokonléleknek, vagy ikerlángnak. Értékes ő legalább olyannyira, mint ez a kettő. És legalább olyan nehéz, ha nem nehezebb rálelni, mint erre a kettőre. Nem írnak erről a kapcsolódásról, ha találkoznak is vele az emberek, nagyon nehezen ismerik fel. Vagy gondolkodás nélkül menekülnek előle. Hiszen mindez azzal kezdődik, hogy először önmagukkal kéne farkasszemet nézni. Beismerni, bevallani magunknak, hogy mi bennünk az a valami, amit mi is mindig elleneztünk, amit tudatunkra ébredésünk óta elutasítunk a gyerekkorunkban, a szüleink egymással folytatott játszmáiban, a viszontagságos viták, meddő szócsaták közepette. Nagyon éberen kell mindezt önmagunkban felismerni, a beismeréshez pedig gigászi lelkierő szükségeltetik.
S ha két Ember felismeri egymásban, hogy kapcsolgatják egymásnak azt a bizonyos pánikgombot, ami felszínre hozza a kapott csomagok habzsidőzsijét, tiszta önvalójuk középpontjának egyensúlyán, a hidegvérükön, és kettőjük hozzáállásán, nagyon sok minden múlik. Saját maguk önfejlesztéséért egymást kapták az úton ajándékba. És nagyon nagy ajándékai bizony egymásnak! A legőszintébb tükröt tartják egymás felé, amit ember csak embernek tarthat. Egy olyan képet látnak egymásról, ami tele van salakkal, eltemetett mérges váladékkal. Melyek nem ők, nem igazi valójuk, de életükre menthetetlenül kihatással van, boldogáguk gátja.
Kivételes, ha két ember egy ilyen típusú találkozásban mindezt felismeri, ha őszintén mernek nézni nem csak egymásra, önmagukra is (mert e kép sokszor nagy ijedtséget válthat ki még önmagunkkal szemben is), ha beszélnek róla, és megkezdik közös útjuk következő szintjét. Amikor egy vita során már ki tudják ezt jelenti: „Bocsánatot kérek Tőled. Valóban az én hibám, ami történt. A bennem lévő édesanyám/édesapám suttogott, ő mondatta velem, amit mondtam. Miatta tettem, amit tettem. Parancsra cselekedtem. A suttogásának parancsára.” Amikor a másik fél mindezt el tudja fogadni, hogy a partner felismerte, lehámozni, letenni készül valami nagyon nehezet, és készen áll az igazi önvalójával való változásra. Amikor mind a ketten el tudják fogadni, hogy ez nem lesz egy egyszerű út, de a végén fáradságos munkával, kitartással megkaphatják autentikus önvalójuk nyersanyagát, és végül valóban csak előttük állhat ott az élet, szülői játszma, csomag, suttogások nélkül.
Nem csupán kivételes. Exkluzív is, amikor két Ember valami olyat kaphat egymás által, ami csak igazán keveseknek adatik meg. Olyan keveseknek, hogy szinte semmi nem szól az ilyesféle kapcsolódásról. Még neve sincs a Suttogások társának. Akiből ezek után akár lelkitárs, vagy rokonlélek is lehet. A két Entitáson múlik, meddig mennek el egymás kezét fogva az úton.
Nincs ebben semmi spiritualitás, ez nagyon is a földön játszódik a racionalitás és a saját magunkkal folytatott őszinte beszélgetések kereszttüzében. Vagy ha mégis spiritualitás van ebben a dologban, akkor a spiritualitás archaikus ősi ereje, a borzongató forradalom e sérülésekkel és suttogásokkal teli világban, ahol nem mindenki kap útitársat, felismerést, türelmet önmaga igazi valójához. Becsüljük meg a nehéz, de az annál tanulságosabb találkozásokat! Önmagunkkal is.