Volt egyszer egy osztály (István igaz története)

You are currently viewing Volt egyszer egy osztály (István igaz története)

Nehéz úgy beszélni múltidőben arról, ami még most is tart. Olyannyira, hogy a Covid miatt elmaradt osztálytalálkozót tavaly bepótoltuk. Kényszeredetten rá kellett ébrednünk arra, hogy fogyatkozunk, az idő elragad közülünk egy-egy társat, ezért döntöttünk úgy: sűrítjük a találkozásokat. Találkozunk, amíg lehet.
Egy gimnáziumi osztály a Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumból, ahol 1971-ben verbuvált össze minket a sors, ahol – lemorzsolódásokkal – 1975-ben érettségiztünk.
Hogyan tovább? Voltak kulcsemberek, akik összefogták a kisebb baráti csoportosulásokat, így a kapcsolatrendszer megmaradt, mindenki elérhetővé vált.
Az ötévenkénti találkozót megtartjuk és ugyanolyan barátként – “lököttként” –, mint akkor a gimiben, rendszeresen felidézzük a múltat, a közös élményeket, amikből van bőven.
Mi tartotta össze a csapatot? Hogyan vált közösséggé, negyvenhét év után is működővé?

Az Osztályfőnökünk, aki nem csupán tanárunk, de amolyan pótpapánk is volt, fontos szerepet töltött be a közösség kialakításában. A májusi osztálykirándulások, a túrák a hegyekben, szakadó esőben dagonyázva a Vértes sártengerében összekovácsolta a bandát. Közösséggé váltunk.

Egy történet a közelmúltból /30 év után/:
Találkozó, Kenderes, a néhai Horthy-birtokon. Kétnapos kaland. A tombolán nyert “Csoma-malac” tündöklése és “bukása”, a végső nyugovóra térése a közös vacsora kapcsán a tányérokban.
Egykori padtársnőm, Helsinkiből és a többiek is mind. Ölelések, puszik, érintések, jókedv, vacsora. Cseng a mobil. Meglepett arc: – Gyerekek, ezt kihangosítom.
Ismerős női hang a vonal másik végén:
– Sziasztok, mindenkit puszilunk. Tudjuk, hogy éppen most vacsoráztok és mindenki együtt van. Sajnos mi nem tudtunk eljönni Ausztráliából, de gondolunk rátok!
Egy pár az osztályból, akik érettségi után összeházasodtak és Camberrában találták meg az otthont.
– Jó étvágyat mindenkinek! – mondta lelkesen!
Megható percek…
Képzeljétek: mi szerettünk suliba járni! A dologhoz én is hozzájárultam, mint gitáros-dalszerző. A szünetekben megengedték, hogy aki akar, az osztályteremben maradhat. Reggel, 7-től beengedtek minket, igazgatói engedéllyel a suliba. /Az oktatás csak 8-tól kezdődött./ Ha jól dolgoztunk az órán, néhány tanár megengedte, hogy az óra végén eljátsszak egy-két dalt. Ilyenkor Ő az én helyemre ült, és hallgatta az épp arra a napra írt “szentenciát”, dalban elbeszélve.

Utólag nézve, mi végig buliztuk a négy évet és közben tanultunk is, és észrevétlenül felnőttünk. Jó találkozni a múlttal, ami lassan egy élet “közös” élményévé vált, bárhová is sodort minket a sors. A közösségi szellem megmaradt és kiálltunk egymás igazáért diákként is, ha kellett egy-egy tanárral szemben.
Igen, Barátaim: VOLT EGYSZER EGY OSZTÁLY! EGY BARÁTI KÖZÖSSÉG!

Vélemény, hozzászólás?