Végső soron, túl minden korlátozásán, távolságtartásán, hiányérzetén és fájdalmán e korszaknak, hogy még egy ölelést is többször át kell gondolnunk, ha adódik egyáltalán az átgondolásra mód, mégiscsak marad nekünk valami egymásból. Egy hely, ami le tud kötni minden figyelmet, ahol a legizgalmasabb kérdések, gyümölcsöző ihletek születnek, ahol válaszokat kevésbé találunk, ellenben tágítjuk a horizontot, amely már enélkül is igen öblös, ha csak egyszer is utána néztünk korábban az Univerzumunknak. Egy hely, ahol még a lebutított, online felületeken keresztül is pazar természetességgel mártózhatunk valamely, egy úgynevezett hiteles csodában. Amely valósághű, s ami talán még annak is hihető, aki nem hisz semmi másban.
A szemed.

Hol van ennek az átható tekintetnek vége? Milyen mély! Sejteti; megannyi titok tudója. Pedig ugyanolyan halandó, mint én. Mint mi, mindannyian. És még ő sincs tisztában azzal, mennyi ismeret sejlik fel két szemében.
Az emlékezet kopik. Az ember felejt. Noha, mintha létezne valamiféle ősi tudás, melyeket bizonyos tekintetek őriznek egészen az idők kezdetétől.
És egészen vérpezsdítő a kaland, hogy ezek a szempárok legtöbbször mindannyiunknak más arcon találhatók.

Talán Te is ott vagy bizonyos szempárokban. Azokban, melyek rabul ejtenek. A Te titkod. A Te életednek célja, születésed értelme. Visszatükröződsz.

Aki megtalálja a megfelelő kérdéseket a titkokra egy szempárban, nagyon szerencsés. Minthogyha benne lenne minden egyes gyönyörűség, motivál a misztikumok megsejtése végett az Univerzum felfedezésére. Akár egy végtelenbe szaladó fényűző tartomány. Ahol a távoli horizonton ágaskodó hegycsúcsok, bárányfelhők seregeinek bendőjét csiklandozzák.
Akár, ahogyan nézzük tavaszi éjszakán az égboltot és belefeledkezünk a csillagtengerekbe. Melyek fodrai visszatükrözik felénk a múltat.
Mindannyiszor az égre nézünk, hogy kísérletet tegyünk e misztikum megfejtésére, amit úgy hívnak; élet, a múlt köszön ránk vissza. Nem jutunk előre kíváncsiságunkkal, nem tudjuk feltörni a titkot, megfejteni a legnagyobb talányokat.
Csak bámészkodunk e rejtelemben, és fantáziánkkal erődítményeket emelünk; látjuk az emberi mércével és tudománnyal majdhogynem mérhetetlen kiterjedésű galaxisokat.
Legalább ennyire lehetetlen megfejteni egy szempárt, amibe bele tudunk feledkezni, ami mélyebb, mint a többi, amibe el tudunk veszni, mint az Univerzum rengetegében.
Az ilyen szempár? Mintha elhozná nekünk az Univerzumot. Közelebbről nézzük, szűkebb térben, kicsiny másolatát, mégis annyira mély, mint amennyire tágas az űrben és azon túl az egész létező.

Vajon, ha egy mély szempárral találkozunk, és azt érezzük, hogy annak tulajdonosa belénk lát, mélyebben analizál, mint bárki más, az így is van? Vajon, ha különösen jó lelket vélünk felfedezni egy-egy szempár mögött, igazunk van? Vajon van-e annál különlegesebb, nemesebb, tisztább, amikor egy szempár örökre rabul ejt minket és általa képessé válunk úgy szeretni, hogy sosem felejtjük az embert, akinek arcán ezt a bizonyos szempárt megtaláltuk?
Vajon van-e igazibb találkozás ennél és létezik-e ennél nagyobb esemény egy ember életében? Ennél, amikor nem csak mondjuk valakinek hóbortból, hogy gyönyörű a szemed, hanem tényleg úgy érezzük, ámulatba ejtőbb szempárral még soha életben nem találkoztunk.
Vajon, ha a szem a lélek tükre, mivel érdemelték ki egyesek, hogy tekintetükben ott van az egész Univerzum? És mivel érdemelték ki egyesek azt, hogy bizonyos időközönként ilyen tekintetekre leljenek?
Vajon az a talány, hogy valaki tekintetében hordozza az Univerzumot egyenértékű-e azzal, hogy nem tudunk semmi biztosat se a galaxisok őrzőjéről, se az Univerzum teremtőjéről és céljáról?
És ha bizonyos szempárok fogva tartanak bizonyos galaxisokat magukban? És ha időközönként bizonyos galaxisok őrzőjével találkozunk?
És ha minden távolinak hitt galaxis tulajdonképpen egy emberi szív, lélek, ami megpihen egy tekintet alatt?

Szemedben azt látom, amit akkor látok, amikor az Univerzumot tanulom. Nem csak mi, gondjaink, problémáink, fájdalmaink is feloldódnak az Univerzum hatalmasságában. Egyszerűen nem lehet nem bízni egy ilyen monumentális végtelenségben és abban, aki ilyen teremtésére képes. Csak rábízni lehet gondokat, fájdalmakat, problémákat. Porszemcsék vagyunk hatalmasságában. Gondosan magába zárja nehézségeinket. Biztos helyre.