Elsóhajtott vers

Elsóhajtott vers

Aranyba öltöztetett szavak nagyszabású bálja
Hosszú percek keringője, sorokban kígyózó tánca.
Angyali kórus kristálytiszta szopránja
Lüktető dobok megfeszült várakozása…

Lehetne akár egy szelet mosolygó hold
Mit ablakodra lehelnék, ha gyászol az égbolt.
Hogy mindentudó kerek arca ölelje át álmod
S halovány tekintete ringasson biztonságot.
Lehetne marékkal friss harmatot szereznem
Hogy a reggel üdítő karjával még jobban szeressen.
Sóhajthatnék simogató szellőt lágyan
Hogy hajadba furakodjon az élet íze bátran.
Játszhatnám kispacsirták dallamát
Hogy szavaik öltöztessék át lelked bánatát.
Adhatnám lefegyverzett bárányfelhők tavaszi záporát
Lágy csókjuk bőrödre hintett bársonyszólamát.

Kérhetném mindezért őz tekinteted
Hogy még egyszer gyújtsa fel reszkető testemet?
Tetőtől talpig borítson tűzvész-rengeteg
Így, lángokba borulván őrizzen emlékezeted.

Koldulhatnék neked
Csillagokkal kibélelt sziporkázó eget.
Hol a pajkos rajhad mesélné el az univerzum legnagyobb titkát
Hogy játszóterükön eme hétpecsétes vallomás súlyával szíveden hintázz.
Ha lehetne, könyörögnék egy kanál jeges mézet neked
Száraz nyári éjeken hűsítő fergeteget.
Szerényen elapadt forrás kifacsart leheletét adnám
Porba fullasztott, lassan hulló üstökös utolsó kívánságát szólnám.

Mindezért kérném én, még egyszer, utószor
Hangszíned lágylila mályváját.
Úgy zárjon közre emlékezeted
Hogy én voltam, kit utószor borított lélegzeted.

Megkaparintanám az összes elhullajtott őszi levél tarka pírját neked
Mind a vérvörös, mind a narancs és az összes citrom színeket.
Ezzel kenném díszesen pompázóra azt a nagy eget
Ha felejtésre szánna minket, ne legyen több szürke kikelet.
Zsebre tenném, csak neked, a most születő rügyeket
Kikarmolnám a vesztésre álló örökzöld emlékezetet.

Ugyan kérhetném-e még ezekért
Megpirított mosolyod aprócska kis szegletét?
Ha engem zár közre utószor jókedved kacérsága
Boldogan rejthet el emléked fakó homályába.

Fogságba zárt hóvirág szirmaiból varrnék neked telet
Hímezném, kötögetném kiskabátod felett.
Porcukrot hullatnék lábaid nyomára
Pírként rajzolnám magam hűlt orcád vásznára.
Kérvényezném az összes évszak elköltött rímeit
Majd összekötvén őket, csokorba szedném verseit.
Reggelenként vázába köszöntene minden egyes szála
Hogy virágillatot leheljen bíboron izzó szádra.

Aztán lophatnék-e tőled egyetlen egy csókot
Hogy ezzel felolvasszuk az összes mennyet, összes poklot?
Ha ajkadon érne utószor e világnak pillája
Örömmel hunynám le szemeimet rája.

Lehetett volna adnom mindezektől ezerszer szebbet
S most mégis egy megkínzott papírfecnit ihletek meg.
Fonhattam volna rubintból gyémántot
S most mégis csak árva sorokat kiáltok.
Rideg rímeket szorítok forrongó karod helyett
Ehelyett itt ülök és téged örökítelek
Hogy örökkön engem suttogjon emlékezeted.

2009-11-09

Vélemény, hozzászólás?