Ifjú titanillaként…(Ganabi igaz története; 5. rész)

Ifjú titanillaként…(Ganabi igaz története; 5. rész)

(Egy nem annyira jó házból való úrilány emlékei – 5. rész)

A dédiméktől való elköltözés után eltelt nagyjából hét rettenetes év és életem újra kifordult mind a négy sarkából.

Lassan már nem is kiskamasz vagyok, hanem nagyobbacska kamaszocska. Lassan pályaválasztás. Mivel iskolai kérdésekben mindig is önálló voltam, szerencsére most sem nehezedett rám semmiféle presszió, hogy merre tovább. Talán csak egy, mégpedig annyi, hogy ne menjek gimnáziumba, mert az nem sokat ér. Ha nem vagyok elég okos és nem vesznek fel főiskolára, és miért is lennék én az, akkor egy gimnáziumi érettségivel semmit nem fogok érni, úgyhogy oda megyek, ahova akarok, azt tanulok, amit akarok, még az érettségit is célba vehetem, de adjanak mellé egy szakmát is. Mindössze ennyi kikötést kaptam a továbbtanulásomat illetően.

Mivel jó tanuló voltam, természetesen felvettek abba a középiskolába, ahová jelentkeztem.

Ennyi a pozitívum. Másban semmi javulás az életemben. Sőt! Kamaszos érzelmek, hormonok… jesszus! Lehet ezt még tetézni?

Hát persze, hogy lehet…

 A molesztálás, már ami a fizikai részét illeti, már megszűnt. A szavak viszont maradtak…

 Egy mellkasi műtét előtt álltam. Előtte hónapokon keresztül azt sulykolta belém „jóapám”, hogy most a nyáron le kell feküdnöm valakivel, mert utána senkinek sem fogok kelleni, senki nem akar egy olyan nővel (!) kezdeni, akinek fel van vágva a mellkasa, úgyhogy ezt most kell megtennem, mert utána a kutyának sem fogok kelleni. Hmmm! Ekkor épphogy tizennégy múltam…

Ebben az időszakban kezdett gyökeret verni bennem néhány olyan gondolat, hogy hogyan nem akarom élni az életemet.

Nagyon sokszor jutottam arra a következtetésre, hogy úgy általánosságban sz@r az élet. De tényleg!

Azt hiszem ekkortájt kezdett kialakulni, vagyis inkább kezdtem kialakítani magamban egy külön életet, egy más valóságot.
Ha akkoriban az Internet világát éltük volna, még az is lehet, hogy a kibertérbe menekülök, de nem így történt.

Az otthoni dolgokról nem igazán tudott senki kívülálló. Én is ügyeltem rá, hogy csak a legszükségesebbről tudjanak mások, mert azt hiszem nem tudtam volna elviselni, ha még sajnálnak is. Gyűlöltem és most is gyűlölöm a szánakozást! Számomra az valahogy túl alantas és megalázó. Mindig az volt és most is az.
Azt hiszem ekkorra már elég jól körülbástyáztam magam, ahonnan csak én ismertem az átjárókat, amiket használtam is, de befelé nem igazán engedtem senkit.

Úgy gondolom részben ennek is volt köszönhető, hogy soha nem kellett elszenvednem semmilyen komolyabb iskolai megaláztatást, soha nem voltam gúny tárgya, talán csak egyszer, kicsit később. Az hagyott is bennem évtizedes nyomot, aztán belém épült és alakított, de nem húzott le véglegesen.

Szerencsémre viszonylag értelmes voltam, emiatt sem voltam a gúnyolódásra kipécézettek között, elhízott sem voltam és egyéb jelentős testi hibával sem rendelkeztem, tehát ennek okán sem lehetett belém kötni.
Elég magamnak való voltam és talán rátarti is, de valahogy mindig a legfontosabbak közé keveredtem. Vagy csak én éreztem így? Fogalmam sincs mi a valóság.
Voltak persze bőven, akik nem szerettek, de ők nekem sem voltak soha fontosak. Ennek nyomai még ma is megvannak bennem, de ma már sajnos dühít, ha valaki kifejezetten nem kedvel. Ez nem jó, mert energiát pazarolok rá, holott nem kéne foglalkoznom vele egyáltalán, de ez egy másik történet…

Az életem soha nem volt túlságosan unalmas, mindig történtek velem olyan dolgok, amik az osztálytársaimmal nem. Ők élték kiegyensúlyozott családi életüket, jónak tűnő kapcsolatuk volt a szüleikkel (amit sokszor irigyeltem), a világgal, vagy ha nem, sokkal többet panaszkodtak róla, sokkal inkább felhívták magukra a figyelmet, amit én mindig kínosan kerültem. Én ezeket a dolgokat magamban éltem meg nagyrészt.

Szenvedtem, dühöngtem, szerettem és megint csak szenvedtem. Vicces, de ha most kellene kamasznak lennem, minden bizonnyal emós lettem volna – bár nem tudom vannak-e még ilyenek? Ahogy így visszagondolok, kicsit visszafogottabb kivitelben, de nagyjából hasonlóan festettem: fekete ruhák és szemek, olyan haj, ami alól ki se láttam és szenvedés-hegyek és halál, meg persze – hol plátói, hol valós(nak vélt) – szerelem (nem tudom ez is benne van-e az emósok repertoárjában).

Ifjú titanillaságom időszaka (is) elég fordulatos volt, főként családilag.

Nyolcadikos korom végére már nagyon összekuszálódtak a dolgok. Még mindig sokan laktunk egy kupacban, amit családtagok közötti gyűlölködések, harag és veszekedések, alkalomadtán meg még súlyosabb összezörrenések is tarkítottak. Anyámnak ismét „mehetnékje” támadt – ezt állítólag tőle örököltem – és áttette székhelyünket az ország másik szegletébe.
Én akkor kezdtem a középiskolát.
Két hetet járhattam csak iskolába, aztán megműtötték a szívemet. Persze a nyáron dafke sem feküdtem le senkivel!

Ez a dafke-mentalitás azóta is megmaradt bennem. Ha muszáj, akkor csakazértis vagy éppen csakazértsem! Emiatt a hozzáállás miatt persze még véletlenül sem egyszerűsödött az életem.

A műtét után a lábadozás és az iskolába és tanulásba való visszailleszkedés sem volt könnyű és egyszerű, de még hozzájött a költözködés is. Karácsonyra már túl voltunk mindenen.

Nagyon nem akartam elköltözni. A középiskolában addigra új barátaim lettek, nem akartam elmenni. Annyi engedményt kaptam, hogy a középiskola első évét még befejezhettem ott, ahol elkezdtem. Azt nem tudom, hogy ez tényleg nekem szóló engedmény volt vagy egyszerűen túl bonyolult lett volna az iskolaváltást elintézni év közben, a lényeg, hogy maradhattam, bár ez sem ment túl simán.

Az egész családom ott élt a városban, nekem meg kollégiumba kellett vonulnom, nehogy „elkurvuljak”. Ezt nem kommentálom.

Januárban bevonultam a koleszba és míg a többiek hétvégente nem tudom hány km-t utaztak hazáig, én gyalog kb. fél óra alatt „otthon” voltam – bár valójában nem tudom volt-e otthonom bárhol is.

Közben jött és félig-meddig ment is az első szerelem:

Én elsős voltam, ő végzős, mindketten kollégisták. Valamilyen kollégiumi buliszerűségen keveredtünk össze és valahogy együtt maradtunk. Egy jó fél évet töltöttünk együtt és csupa kellemes emléket őrzök. Kedves volt, rendes volt, néha rajongó volt – és ez tetszett. Figyelt rám, kereste a kedvemet, ha megbántottam nem fordított hátat, nem hagyott el… egyszerűen közölte, hogy megbántottam és ez rosszul esett neki – én meg nem tudtam, hogy hogyan reagáljak az ilyesmire. Csupa új dolog, csupa ismeretlen érzés, amit – most majdnem azt írtam, hogy nem kezeltem megfelelően, de ott, akkor, abban az élethelyzetben csak úgy, csakis olyan módon tudtam kezelni. Ott és akkor, az volt a legtöbb, amit egy kapcsolatba bele tudtam tenni. Bár nem tudom, hogy ezt, ennyi idősen lehet-e egyáltalán kapcsolatnak nevezni? Én mindenesetre annak éltem meg.

Nem tudom pontosan, hogy ő hogyan gondolkodott velem kapcsolatban, de komolyabban gondolta az egészet, mint én, az biztos. Én is voltam náluk, ő is volt nálunk, több napot is. Ez nekem akkor sok volt. Nem akartam ilyen komolyan venni. Tizenöt éves voltam. Nem akartam arra gondolni, hogy házassággal végződhetne ez a dolog, pedig voltak erre utaló jelek, nem is kevés, főleg miután leérettségizett és tervezgette, hogy hol fog dolgozni és hogyan akar élni. Akkoriban még nem dívott a mamahotel harminc éves korig. Ezt a férjhezmeneteli lehetőséget igyekeztem távol tartani magamtól, nem igazán éreztem azt, hogy a házasság olyan fenejó dolog lenne. Vajon miért?

Az együttjárásunk sok élményt adott. Egy-két mondata még ma is, ilyen sok-sok év távolából is a fülembe cseng és kellemes visszaidézni.

A kapcsolatunk tiszta volt végig. Te jó ég! Micsoda középkori duma tört elő belőlem?! Csak azt akartam írni, hogy le sem feküdtünk egymással. Nem tudom, hogy jött elő bennem ilyesmi, hogy ha testiség is van, az beszennyezi a kapcsolatot… de lehet, hogy csak túlságosan visszahelyezkedtem tizenöt éves koromba és akkor, figyelembe véve az előzményeket, valószínűleg szennyesnek éltem volna meg. Azt hiszem… Meg attól is féltem (egészen sokáig), hogy terhes leszek. Azt semmiképpen sem akartam. Sem magamnak, – semmi más nem hiányzott volna már az életembe, mint egy ilyen bonyodalom – sem a gyereknek, hiszen gyereknek lenni nagyon nem jó…

 A következő tanévet viszont már az új középiskolában kellett kezdenem. Ekkor vetettem véget a történetünknek. Túl nagy változások vártak rám, ezt pontosan éreztem és ebbe egyszerűen ő már nem fért bele. Akkoriban ezt természetesen nem így fogalmaztam meg, még magamnak sem. Egyszer csak terhessé vált számomra az, hogy ő van és nem akartam tovább folytatni. (Bárcsak sok dologgal kapcsolatban így tudnék tenni ma is!)

Nem cifráztam túl a dolgot, kicsit fájó szívvel ugyan, de megírtam neki, hogy ennyi volt… és életem újabb komoly fordulóponthoz ért…

Ifjú titanillaként... facemask-3230075_1280.png

Vélemény, hozzászólás?