Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Ami nem öl meg, az megkeményít – velem is így történt (Ganabi igaz története; 4. rész)

Ami nem öl meg, az megkeményít – velem is így történt (Ganabi igaz története; 4. rész)

(Egy nem annyira jó házból való úrilány emlékei – 4. rész)

Furcsa család volt a miénk.
Ennek voltak messze nem normális, de valamiféleképpen mégis pozitív hozományai és szinte elviselhetetlen fájdalmai is.
Kifelé minden nagyjából szép volt és jó volt. Hogy belül férges és rothad az egész, azt senki sem tudta.
Még a szomszédban lakó rokonok sem.

Anyám soha nem dicsért. És itt a „soha” nem túlzó állítás. Nem mondta, hogy ügyes vagyok, hogy okos vagyok, hogy szép vagyok. Csak az idegenek felé volt bűbáj. Ha megdicsérték, hogy milyen jó gyerek vagyok, akkor felvette a bűbáj orcáját és egyetértett, de nekem soha nem mondott semmi pozitívat. Tőle – emlékeim szerint – csak kritikát kaptam, de azt sokat.

És sok verést.

Ha nem ettem azért, ha nem eleget ettem azért, ha nem takarítottam fel azért, ha nem jól takarítottam fel azért.

Voltak furmányos cselei is, amivel alaposságomat igyekezett tesztelni, illetve ellenőrizni. Előfordult például, hogy egy 20 fillérest (merthogy akkor még bőven volt ilyesmi!) ledobott a földre, a centrifuga mellé, félig mögé. Amikor hazajött, az volt az első, hogy megnézze, hogy ott van-e… és ott volt, úgyhogy nem takarítottam fel megfelelően, amiért „természetesen” járt a büntetés.

Nagyon sokszor be is zárt a lakásba. Egyszer végre jót akartam tenni, jó akartam lenni, úgyhogy kimásztam az ablakon, hogy a szőnyegeket, ágyelőket ki tudjam rázni és szép rend legyen, mire hazajön, de ennek is verés lett a vége. Legközelebb leragasztotta az ablakokat, hogy nehogy megint ki tudjak menni. Nem viccelek!

Ha nem a megszabott időre értem haza az iskolából, pofon volt. Ha nem mosogattam el, akkor is. Ha túl sokáig voltam mamáméknál a szomszédban, akkor is. Ha engedély nélkül náluk ettem, akkor is.

De ezek valahogy mégis a viselhető dolgok kategóriájába tartoztak.

Sokkal jobban fájt, amikor szavakkal bántott.

A mai napig nagyon furcsa nekem, hogy ha egy szülő leszidja a gyerekét, az lazán ül vagy fekszik, vagy vállat rándít vagy visszaszól. Én még ültő helyemből is felpattantam és vigyázzállásban, leszegett fejjel éltem meg minden szidást.

Visszaszólni?

Már huszonéves voltam, amikor először (és utoljára) megtettem. Azért utoljára, mert ennek sok évnyi „nembeszélünkegymással” lett a következménye, utána meg már nem alakultak ki olyan helyzetek, hogy vissza kellett volna szólnom.

Azt hiszem anyum valami miatt haragudott rám. – Furcsa így írnom, hogy anyum, anyám, anyukám, hiszen kicsi gyerekkorom óta nem szólítottam így. Mindig csak a keresztnevén. Ha rosszban voltunk, a hivatalos formában, ha jóban, akkor meg becézett formában. Nem tudom, hogy miért vagy hogyan alakult így, de így alakult. És ez jó is volt így.

Ő Márta vagy Mártus volt, én meg Gábor… Egészen a haláláig. Gabi talán nagyon ritkán, kislányom meg soha.

Már bőven nagyon felnőtt voltam, amikor eljutottunk odáig, hogy idegeneknek nem Gáborként mutatott be, hanem úgy, hogy a lányom. De addigra ez már se különösebben jó érzés nem volt, és rossz vagy negatív gondolat sem kapcsolódott hozzá, mindössze annyi, hogy néha megállapítottam, hogy milyen furcsa is így hallani.

Szóval azt hiszem valami miatt haragudott rám. Nem elég, hogy nem fiú lettem, talán egy rossz emlék is voltam, egy rossz házasság, egy nem megfelelő férfi emléke… nem tudom.

Erről soha nem beszéltünk. Nagyon szeretett volna egy másik gyereket új apumtól. Nem sikerült. Talán ezért is haragudott…

Visszahúzódó és szótlan voltam. Otthon mindenképpen. Az iskolában más volt, ott nem volt rossz. Jól is tanultam. Legalább ebből a szempontból nem volt gond velem.

A családban (tágabb családi körben is) sokszor megkaptam, hogy nekem adni sem érdemes semmit, mert nem tudok örülni. Pedig örültem én sokszor, sok mindennek, csak nem tudtam, hogy hogyan kell azt csinálni, hogyan kell kimutatni. Nem tudtam hogyan kell jól érezni magamat más emberek (családtagok) társaságában.

Kitárulkozni!? – azt én nem tehetem!… mert annak következménye lesz!

Volt egy-két eltévelyedett próbálkozásom „kitárulkozás” ügyben, de mindig visszacsapott valahogy, úgyhogy jól felfogott érdekem lett, hogy ilyet ne nagyon csináljak, ha csak nem akarok pórul járni, ha nem akarom, hogy az orromhoz dörgöljék, úgyhogy az érzéseimet féltve őriztem és talán sok esetben még ma is így teszek.

Néha előfordult, hogy anyu bevitt a munkahelyére. Először mindenhol elámultak, hogy lány vagyok, merthogy ők Gábort várták és mindenhol megállapították, hogy milyen jó gyerek vagyok. Hát persze, mert sehol, senkinek, semmit nem mertem mondani és csinálni, csak ültem szótlanul és nagyjából mozdulatlanul, nehogy otthon kiderüljön, hogy valamit megint nem jól csináltam.

Mert az ilyen dolgok mindig otthon derültek ki! Akkor, ott, a „tett” helyszínén soha. Ha valami gáz volt, ha valami rosszat csináltam, maximum megszorította a kezem, vagy csak rám nézett, amiből tudtam, hogy ebből verés lesz. Éppen ezért az ilyen szituációkban igyekeztem tényleg minta-gyerek lenni. Nem beszéltem, nem mocorogtam, nem hisztiztem, nem rohangáltam, nem nyaggattam senkit… csak ültem és néztem, közben pedig figyeltem… a világot, az embereket… és elképzeltem, hogy más életem van.

Sok defektusom volt.

Mindig is nagyon féltem – a sötéttől, a mumustól, a hangoktól, a kezektől, az árnyékoktól, a halottaktól. Ebből volt, amit megértett és elfogadott a szűkebb és tágabb családom és volt, amire rá is játszottak. Nagybátyám előszeretettel ijesztgetett, és amikor a pániktól nem kaptam levegőt és úgy visítottam, ő nevetett. Nagymamám nevetve mondta, hogy „hagyd már, nem látod, hogy fél!?”

De azért voltak jó dolgok is. Kaptam ajándékokat, volt egyszer szülinapi tortám is. Ugyan nem olyan igazán szép kerek, cukrászdából hozott, csak amolyan téglalap alakú, otthon sütött, amit nagymamám készített, de ennek is örültem nagyon. Strandra is jártunk, néha voltunk moziban is, bár jellemzően nem gyerekfilmekre vittek. Sőt! Gyerekfilmekre emlékezetem szerint nem is vittek. Tizenegy-két évesen láttam pl. a Bosszúvágy c. filmet Charles Bronsonnal. Emlékszem, hogy úgy csempésztek be a moziba.

Valahogy furcsa viszonyuk volt velem a felnőtteknek. Mintha nem tudták volna eldönteni, hogy gyerek vagyok-e vagy sem. Látványra az voltam, de mintha ezt sokszor észre sem vették volna. Talán ezért volt, hogy a kelleténél sokkal kevesebbszer kezeltek gyerekként. Annyira nem, hogy az iskolával is csak én foglalkoztam. Évnyitón, évzárón, szülői értekezleten vagy fogadóórán az én részemről nem igen volt ott senki. Anyut nem érdekelte az ilyesmi. Az első osztályos évnyitómra ő vitt el, de a ballagásig nagyjából ennyi volt az összes jelenléte az általános iskolában. Talán egyszer volt egy szülői értekezleten is, de mondta, hogy ez hülyeség, úgyhogy ezzel be is fejeződött. Úgy emlékszem nagymamám is volt egyszer egy szülői értekezleten, de ebből is vita lett, meg amúgy is minden rendben volt velem, úgyhogy a továbbiakban ő sem tartotta fontosnak, hogy megjelenjen az iskolában.

Ha sírva mentem haza, mert valaki bántott, anyám jól letolt, hogy miért hagytam magam. Ha megütnek, üssek vissza. Ennek ellenére soha nem voltam verekedős. Mindig máshogy rendeztem le a problémáimat – akkor is és később is. Lehet, hogy innen származtatható, hogy híresen konfliktuskerülő lettem?!

És mindez még a mi normál családi működésünk volt!
Még semmi nem derült ki az apu-féle dologból!

Sokszor hallottam, milyen szerencsés ez a gyerek, hogy az apja úgy szereti, mintha az édes lánya lenne. Háááát! Szerintem nem úgy szeretett!

Aztán egyszer kiderült…

Persze hogy én voltam mindennek az okozója és én voltam a hibás. Hát ki más!?

Csak arra emlékszem, hogy arra ébredtem, hogy apu az ágyam szélén ül és valamit suttog… anyu kijött a másik szobából… kérdezi, hogy mi van itt… én most ébredtem, álmos vagyok, azt se tudom mi van, csak nézek és szótlanul ülök az ágyon… ő üvölt és sír… fogalmam sincs, hogy mi történik pontosan… haragszik rám és ordít…

Nem apura, hanem Rám! Hisz én vagyok a hibás!

És én is sírtam. Semmi mást nem tettem, semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy sírtam… nem emlékszem, hogy apu felállt-e az ágyam széléről vagy mondott-e bármit is…

Az elmém minden más történést, az éjszaka hátralévő részét, a következő napokat, heteket elraktározta valahova nagyon mélyre.

Bezáródott minden egy súlyos és hatalmas ajtó mögé… és a kulcs elveszett.

Semmi több emlékem nincs.

Tízen pár éves voltam. Talán hatodik osztályos?

Tényleg Gábornak kellett volna születnem!

Vagy minden jól van így?

Valójában csak most, hogy leírtam mindezt, gondolkodom el igazán… vajon hogy alakul az életem, a szűkebb és tágabb családom élete, ha a várva várt fiúként érkezem ebbe a világba?

Erre persze nincs válasz. Soha nem volt és nem is lesz.

Én meg lassacskán kezdek felnőni…

Ami nem öl meg az megkeményít facemask-3230075_1280.png

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra