Az egy alap bázis, amit magzati korban megkapsz. Onnantól akármilyen, az a tiéd, te formálod, igazítod, léped át a határait. Neked kell utálni őt, mikor mélypontos napokon a fene se tekint embernek, s ettől emészted magad. Máskor szereted, amikor valamit elérsz, győzelem születik. De mi van akkor, amikor a rendszert működtető lélek kettészakad, s nem tudja az irányt? A lelked gyötrődik, és nincs eleje, se vége. Kínlódik magában, s a test nem tudja felvenni a jelzéseit, csak pánikrohamot produkál. Ez védekezés, mert különben az agy megborulna. Kapod a tanácsokat barátoktól, szakembertől, mégis ez egy személyes harccá válik. Mar, éget, nincs rá szó, hogy milyen az, amikor a depresszió átveszi az uralmat feletted. Feszült lesz minden apró szerved és a magzatpóz ad némi menedéket. Csak vársz a csodára, hogy múlik az érzés. Enyhül picit, de ott él benned, hogy a roham bármikor újra rád törhet, és nem biztos, hogy pont megfelelő időben. Nincs ember, aki értené, hogy mennyire kínzó külön választani a lelket, a testtől, mert egyik a másik nélkül nem lesz egész. Füst borítja be a tájat, s te csak vársz, hogy hátha lesz egy kis fénysugár. Közben elveszíted azokat, akikre számítanál. Egymás után csapódik be minden ajtó. Remete lelkeddel kell újra kapcsolatba lépned, s vágyni, remélni, hogy túléled.
