Önként vállalt elmezavar (Tiana igaz története)

Önként vállalt elmezavar (Tiana igaz története)

Spirituális emberként sosem gondoltam, hogy élhetek meg olyan mélységet, amiből kimászni lehetetlennek tűnik. Az élet bebizonyítja, hogy lehetséges. Közel 15 éve foglalkozom ezoterikus tanácsadással, napi szinten az embereket a válaszok felé terelve. És akkor jön egy olyan mély, ismeretlennek látszó érzés, amiről fogalmam sem volt, hogy bennem is létezhet. Ennyi lelki tanfolyam, különböző, fájdalmas élettörténetek megtapasztalását követően, azt hittem mindent ismerek, ami az emberben fellelhető érzésként mutatja az arcát. Tévedés. Pont, azt ismerjük legkevésbé, amihez a legközelebb állunk: a saját lelkünket. Döbbenet, hogy a megbocsájtásról milyen nagy szavakat, idézeteket tudunk előhúzni a netes felületek tömkelegéből…de mikor szembe kell vele nézni, már közel sem ilyen egyszerű. Édesanyám négy éve távozott egy jobb helyre, a fájdalom minden szintjét megéltem magamban, illetve a könyveim írása nyújtotta menedékben. Konkrétan a gyászról egy egész könyvet tudtam hirtelen írni, mert jöttek és jöttek a gondolatok. Korábbi köteteim pedig életmentőek voltak, hiszen senkinek nem tudtam elmondani, hogy napról napra, hogyan tép szét az érzés, a hit és a szkeptikusság harca a szívemben, mennyire mélyen tombol. Magam voltam magamnak, és ez  így is van. Mégis megkerestem a kiutat, bár teljesen gyógyult az sosem lesz, aki megélte a veszteség végleges formáját.
Azonban most az “élő” állapotokról szeretnék mesélni, amit vagy megértenek az olvasók, vagy elítélnek, de évek óta nyomja a súly a lelkem. A döbbenet két évre anyukám távozása után érkezett. Anyukám anyukája…a nagymamám, napról napra ment és megy jelenleg is tönkre szellemileg, lelkileg, fizikailag. Nem kért sem tőlem, sem pszichológusi, sem semmilyen segítséget, mert ő büszkébb ennél. Lényegtelen volt a számára, hogy van még egy fia is, három unokája, van családja, akik épp úgy megélték a veszteséget, ahogy ő. Igen, lehet rám köveket dobni, hogy a gyerekét veszíti el az ember, az pokoli. Minden veszteség az! De átfordult bennem a gondolat, hogy egy eltávozott ember többet jelent a lelkének, mint az a 8 ember, aki itt maradt. “Könnyebb” volt beleőrülni a fájdalomba, mintsem támogató nagyiként megosszuk egymással az érzést, átbeszéljük, segítsük egymást. Mára már lélegző múmiaként van jelen, ha jelen van egyáltalán. Pedig sok olyan gyászoló anyával, apával beszélgettem, akik sokszor több gyermeket veszítettek el, utána pedig abból nyertek erőt, hogy másoknak kezdtek segíteni, terápiára jártak, tudták, hogy túl kell élni. Ezzel szemben a mamámmal, családi összejöveteleken sem lehet kommunikálni, nem érdekli semmi, senki, ha valamit mesélünk, két perc múlva nincs emléke róla. Ha nevetünk valamin, ő meredten néz maga elé. Nem örül nekünk, ha lát. Ő már nem az az ember, akinél kicsiként imádtam lenni. Bosszant, nagyon nagy mérget érzek a lelkemben, mert szükségem lett volna rá, neki rám. És én hiába ajánlottam, nem kéri….könnyebb a másik oldalra készülni, mint erőre kapni. És mondhatjuk, joga van így élni, az ő élete…csak már olyan szinten szétesett, hogy a családnak teherré vált. A viselkedése, az agy kihagyásai, a heti /napi szintű hisztijei, nem hagyja a családot sem békén. Sokszor indul útnak cél nélkül, keresgetni kell. Az orvosok állnak tehetetlenül, mert hát az intézményekben, ahova értelmi sérülteket várnak, több éves várólista van. Gyógyszer nincs, a nyugtatókon kívül, amiről fogalma sincs, mikor fogy el, mikor kell íratni….mert az sem érdekli. Heti szinten öngyilkos akar lenni, persze csak szóban…, hogy a többieket kikészíthesse. Mindenkibe beleköt folyamatosan. Ha szembesítjük a tetteivel, és hogy mi történik vele, megsértődve ránk csapja az ajtót, mint egy hisztis kisgyerek. A főztje elérte az ehetetlen szintet, az sem lényeges a számára. De, ha felajánljuk, hogy rendelve lesz az étel neki, meg van sértve, hogy nem nézzük ki belőle, hogy ő tud főzni. Hát nem…én már semmit nem tudok kinézni belőle, és ettől emészt a bűntudat is egyben. A család hallgat, és legfőképpen halogat, mert csodára várnak. Nem intézik az idősek otthona kérelmet sem, mert belekapaszkodnak abba a nem létező illúzióba, hogy néha van egy két napja, amikor jól van. Én nem tudok már ilyen elnéző lenni. Nem azért, mert beteg lett!!! Ezt hangsúlyoznám, mielőtt félreértitek. Hanem azért, mert ő akarta ezt. Rengeteg módját ajánlottuk fel, hogy másképp történjen. Mert, én tudtam azt, hogy nem lehet egy ilyen tragédiát épp lélekkel túlélni, ezért segíteni akartam, lehetőségeket adni a számára. Még ha én egyedül is kerestem a megoldást, neki nem kellett volna magányosan végig járni az utat. De ő már szerintem akkor elkönyvelte magának, hogy ő bezár lelkileg, őt senki nem éri el többé, és ennek fejében megkeseríti a család életét is, akiknek szintén nem könnyű még mindig a gyász feldolgozása sem, ezen felül még ezzel is lehet birkózni. Ezt nem tudom másképp nézni, mint rohadt nagy önzőség. Hónapokig nem hívna fel, ha nem hívom…nem tudja, hogy a többiek min mennek keresztül, mert sosem kérdezte. Egyszer nem ült le velem, vagy a többiekkel, hogy beszéljünk anyáról, vagy az érzésről, vagy amin nem tud túllépni. Nagyon nehéz volt ezt úgy elmesélnem nektek, hogy közben a hivatásom az emberi lélek segítése, megértése…és közben a családdal szemben gyűlik bennem a meg nem értettség. Nekem ez a gyenge pont, amin megbuktam, úgy érzem. A család sem spirituális beállítottságú, így ők sem kérdezik, hogy mi a konkrét gondom…csak azt látják, hogy önző módon leszűkítettem a mamával minden kommunikációs részt. De azt mondják, hogy ha le akarsz ugrani a szakadékba, akkor nem ugorhat veled az is, aki segíteni akart kimászni onnét. Jobban jár, ha most már nem beszél velem, mert nem tudnék megértő lenni, nem lennék a segítségére. Elhagyott a legnehezebb helyzetben, nem volt női támaszom. Bennem is van hiba, nem tudom szó nélkül tűrni a játszmáit…de már nem megy. Kimerültem, elfáradtam, nincs türelmem. És tudom azt is, hogy minden negatív érzést, szót, köztük ezt az írást is, ezerszer meg fogom bánni, mikor ő távozik majd…de jelenleg nem tudom már megemészteni, ami zajlik. Önkívületi állapotban többször van, mint a tudatánál. Valami bennem is megszakadt, összetört örökre. Nem tudom, senki nem tudja, mi a megoldás. Csupán, azért hoztam el a történetem, mert sokan érezhetnek így, de nem fogják kimondani, mert embertelennek tűnik egy családtaggal szemben, ilyen kegyetlen látásmóddal élni. De ez az életminőség is az, amit ő teremtett és nem csak magának, mindenkinek… Jólesett végre úgy leírni, hogy nem kell mellé magyarázkodni. Köszönöm.

Önként vállalt elmezavar

This Post Has 3 Comments

  1. Drága Tiana!

    Lehajolok az út mellé, melyen lépkedünk, és az első követ, odaállítom egy virág mellé, melynek megtört a szára, és pompáját a földről egymaga nem tudja felemelni. Ha csupán egy köved van, és a kis virág elhajlik a másik irányba, utánatesszük. De a kő egyre nehezebb, és nehezebb, és már nem tudjuk felemelni. Belenőtt a föld alapjaiba, és azokat még mi sem tudjuk megmozdítani. Ezért nem lehet hibáztatni senkit. Bár csupán 2 éve múlt hogy harminc vagyok, a segítségnyújtás nekem is a részem volt. Többet küzdöttem másokért, mint saját maguk. Volt akinek segített ideig, óráig, de mindannyian addig jutunk el, ameddig az akarat szárnyai visznek bennünket. Néha megesik hogy van aki segít cipelni a terheinket, vagy rámutat arra, hogy van amit cél nélkül viszünk magunkkal, akkor megkönnyebbülve kezdünk szállni, fel, a felhők közé. És vannak azok, akiket sehogy nem tudunk felemelni. A negatív hozzáállás, az örökös világfájdalom, önmaguk börtönébe zárja a lelküket. Bárhogy próbálsz, még nem akar kinézni a rácsok közül, nem tudsz neki ajtót nyitni. Ezt is el kell tudni fogadni, és megbocsátani önmagunknak, hisz mindenki húzza, vonja a terheit, és ezek mellé ráakasztani olyat amit nem lehet megmozdítani, térdre kényszerít bennünket is. Kellenek a határok, mely mögött biztonságban lépkedhetünk, hisz minden reggel elhozza azt a lehetőséget az életnek, hogy a nap végére megváltozik a világunk, és ehhez teljesnek kell lennünk.
    Köszönöm hogy olvashattam a történetet, sokan rá fognak ismerni az ilyen helyzetek kettősségére, az önzetlen odaadás és a határok felállításának szükséges lépésére.
    Szép napot 🙂

  2. Egy ember fájdalma szemben nyolc ember fájdalmával. Egészen egyszerűen határtalan önzés és erősen beszűkült gondolkodás. ” Veszélyes” párosítás! Somerset Maugham könyvének előszava jut eszembe: “Nincs szörnyűbb, mint amit az ember önmagáról el tud képzelni!”

Vélemény, hozzászólás?