Megoldásokban gondolkozni

Megoldásokban gondolkozni

Nagyon sokan vagyunk a földön és legalább annyiféleképpen különbözünk. Még egy olyan kulcsponti foglalatosságban is, mint az életvezetésünk művelése, még azt is sokmillióféleképpen kultiváljuk. Eltérünk abban, ahogyan vetjük saját esélyeinket önnön életünkre és eltérünk a szántásban s biz az aratásban is.
Talán azok vannak többen, akik folyamatosan panaszkodnak, akik a körülményeket, vagy minden mást okolnak, de saját magukat, mint életük egyetlen igaz irányítóját, a felelősségre vonáskor sosem veszik elő. Kevesen vannak, akik be merik vallani, hogy változtatni bármin, ami az életükben előbukkan, csak ők képesek, és még kevesebben vannak, akik el mernek indulni azért, hogy változtassanak.
A megoldásokat csak az veheti észre, aki keresi őket, meg pedig az oldhat bármilyen helyzetet, akinek volt érettsége a megoldások után kutatni, közülük kiválasztani egy minden szempontból megfelelőnek tűnőt, nagy levegőt venni és cselekedni érte.
Vajon miért térünk el mi, emberek, már annak mértékében is, miszerint tisztában vagyunk azzal, hogy mi magunk vagyunk saját életünk urai?
Miért van az, hogy egyesek panaszkodva, másokat okolva éldegélik végig az életüket, míg más rögtön megoldja a problémáit? Vajon oka van ennek, hogy egyeseket a sors tehetetlennek gyártott és nem fejlesztette, erősítette őket tovább, vagy mi, emberek tévedtünk csak el olyannyira az életeinkben, hogy teljességgel megvakultunk saját felelősségünk előtt?

Megoldásokban gondolkozni

Azt mondják, hogy megmaradni az egyes rossz érzésekben, lubickolni a panaszáradatban, a körülmények feletti siránkozásban, végső soron jó érzés az emberben egy dúvad bestiának. Ez a bestia az emberben van, s nem létezik ember őnélküle. Hétköznapibb nevén egónak hívjuk. Ő  görcsösen ragaszkodik mindenhez, kiváltképp ahhoz, ami könnyen jön. És ha már egyszer sikerült megragadnia azt a valamit, akkor nem szívesen engedi el, mert mindent magának akar. Ami által csak lehet, meg szeretné határozni saját magát.
Minél több jelenség van, amibe az ego belekapaszkodhat, annál inkább táplálja és helyezi hatalomra, definiálja saját magát. Neki végső soron mindegy lenne, hogy jó vagy rossz dolgokba kapaszkodik-e, csak az a fontos számára, hogy kapaszkodhasson. Mivel azonban az embernek az életében a rossz dolgokért általában nem kell megerőltetnie saját magát, így esik, hogy rossz dolgokból általában mindenki életében több van, és az ego leginkább ezekbe kapaszkodik bele. Ő ezeknek hála képes definiálni létezését, és minél inkább nem ébredt öntudatra egy adott szellem, annál inkább duzzad benne az ego.
A felébredt szellem nem a földön keresi a kapaszkodóit, tudja, hogy itt minden véges, s minden azért van, hogy ő tanuljon, erősödjön általuk. Tudja, hogy semmit nem tarthat meg, akármennyire is ragaszkodna hozzájuk, ezért nem is kapaszkodik semmibe. Nem fél a dolgokat elengedni, nem fél a változástól, mert tudja, hogy a változás, az elengedés, a folytonos érkezés, születés, indulás, a létezés velejárói, és ezek mögött pedáns rend uralkodik, amit ő nem bonthat meg. A felébredt szellem tudja magáról, hogy szellem, hogy sokkal tovább létezik, mint bármi amiben a földön bele tudna kapaszkodni. A felébredt szellemnek fontosak ugyan az emberi kapcsolatai, mert tudja, hogy a körülötte lévő emberek szintén szellemek, és kiterjedtebben sorsának társai, de őket is képes elengedni, átalakulásukhoz asszisztálni, akár a földön, akár egy másik síkon, és örömmel is képes őket fogadni, amikor jönni akarnak mindannyiszor.
Az ego a kiterjedt szellemmel szemben irtózatosan fél. Azt hiszi meghal. Azt hiszi, nincs értelme, bele is őrül abba, hogy nem tudja miért van ez az egész élet, és valahol még sértődött, dacos is, hogy őt senki nem homályosította fel ennek az egésznek az értelméről.

Megoldásokban gondolkozni

Én úgy gondolom, felébredésünk egyik sarkalatos fokmérője az, ahogyan a mindennapokban megoldjuk mindennemű problémáinkat.
Problémák, akadályok, kivétel nélkül minden életben vannak. Ha másban nem is, ebben az egyben legyünk csak mindig nagyon biztosak. Nincs az az élet, ami kívülről csodaszépnek, szerencsésnek, áldottnak tűnik, és nincsen neki gondja. A saját szintjén mindenki eltérő gondoktól, problémáktól szenved.
Talán mindenki megközelítőleg egyenlő arányú akadályt, problémát kap, csak maga a probléma, ami nem mindenki számára jelent fennakadást. Igazán egy adott akadályból probléma akkor lesz, ha mi, emberek, elkezdünk problémaként gondolni rá.
Megfigyeléseim alapján, itt is eltérünk a mindennapokban.
Valakinek a legkisebb apróság is probléma. Mint például az, hogy elfogyott a cukor és kénytelen azon a reggelen cukor nélkül inni a kávéját. Valaki ezen bizonyos reggel után egész nap ezt meséli a körülötte lévő embereknek és erre keni azt, hogy az egész napja rossz volt. „Már a reggelem sem indult jól, nem volt otthon cukor, kénytelen voltam cukor nélkül meginnom a kávémat.”
Miután aznap mindenkinek ezt meséli, mert nincs az életében elég kaland (mert nem teremt maga köré elég kalandot) valóban rossz napja lesz.
Az egónak viszont mindennek ellenére az egyik legjobb. Belekapaszkodhatott egy újabb kálváriába, érezhette önnön természetét a nyűg által, és még igaza is volt, mert ő márpedig megmondta, hogy szar nap elé nézünk.
Ugyanebben a helyzetben, egy cukor nélkül maradt reggelen, a már inkább felébredt emberünk minden szó nélkül megissza a kávét feketén. Ha nem is esik neki túl jól, legalább értékeli, hogy kávé azért volt. Aztán megy a dolgára, abba az életbe, ahol azért jóval fontosabb teendők várnak rá, mint egy kávé elfogyasztása, mert teremt magának teendőket. Vannak emberek, akik tanulnak az esetből, és soha többé nem fogy ki náluk a cukor. És vannak emberek, akik feledékenyek, de ahhoz sincs lelkierejük, hogy listát írjanak amikor bevásárolni mennek, így velük újra és újra elő fog fordulni ugyanez. Ők az életüket okolják ezért, azt, hogy állandóan rohanniuk, kapkodniuk kell, hogy milyen kegyetlen világ is ez.

Megoldásokban gondolkozni

Az alábbi példa parányi és kiragadott részlete annak, ami az életben igazán számít, de talán közelebb vitte a kedves olvasót ahhoz, hogy még egy ilyen apró dolgot is hányféleképpen élünk meg. Mi több, igazán különleges, hogy az, ahogyan egy adott ember, ilyen jelentéktelennek tűnő apróságot (el) visel vagy megold, kristálytiszta képletet adhat arra, ahogyan élete elől a nagyobb akadályok elgörgetését végzi, nem végzi.
Az egyes problémák megoldása nem függ azok nagyságától és csak az emberi elme az, amelyik a problémák kisebb, nagyobb, megoldhatatlan természetében gondolkodik.
A probléma egyforma, az emberi elme rendel neki nagyságot, és ő az is, aki kiutat találhat belőle, vagy dönthet arról, hogy beleragad, mert benne fürdőzni jó.
Bizonyos akadályok előtt valóban nagy lélegzetet kell venni, megoldásukhoz ki kell ugranunk addigi személyiségünkből (ilyenkor erősödünk leginkább) és ezekre csak egy felébredt szellem képes, aki már tudja, hogy csakis ő oldhatja meg, és csakis azután, miután tudatosan határozott róla.

Megoldásokban gondolkozni

Én mindig is azt vallottam, hogy végső soron az ember a legkevésbé sem tehet személyiségéról, arról, ahogyan arról sem tehet, hogy milyen adottságokkal rendelkezik, van-e, és ha van, mihez van tehetsége. Miképpen ezekről nem tehet, így arról sem, hogy milyen személyiségjegyek közé van szorítva az egója. (Nem arról beszélek, hogy a köztes létben nem választhatunk magunknak és magunk köré bármit, mert azt lehet, hogy megválaszthatjuk. Arról beszélek, hogy a születésünk után már csak jóval korlátozottabban.) Így azért sem okolható, ha folyamatosan panaszkodik, ujjal mutogat, a körülményeket okolja, ahelyett hogy egy szép életet építene maga köré azáltal, hogy folyamatosan a megoldásokat keresi és előre megy.
Az alól azonban már a legjobb szándékkal sem lehet felmentést adni, hogy döntést csak az ember hozhat arról, hogy elgondolkozik-e azon valahányszor szembe jön vele a felhívás, hogy ő saját életének felelőse, tehát tegyen érte. Nem lehet felmenteni egy embert az életében kiütköző keserűségek, tragédiák, se a balszerencse és balsors végett, ha sosem próbált fejlődni, ha nem parancsolt magára egyetlen egyszer sem, hogy ne keseregjen annyit.
Azért is kiváltképp rossz annak, aki bele van ragadva a problémájába (és egyes embereken mennyire látszik, hogy el sem akarnak távozni onnan!) mert azért van beleragadva, mert nem tudja merre menjen. Az összes kapcsolatát elveszítette saját magával, nem látja, milyen gazdag és sokrétű ez az univerzum, hogy annak minden része az életet támogatja. Az ilyen ember áll egy helyben, de még csak nem is látja ezt, nem hogy elinduljon.
Bizonyára oka van ennek a vakságnak, ahogyan annak is, hogy egyesek gyorsabban fejlődnek, fürgébben jutnak el A-tól B-ig egy adott életen belül, míg mások, mintha elpazarolnák az életüket.
Talán mindannyian voltunk már, vagy leszünk, lassúak s gyorsak is. Talán csupán a fejlődés egy központi állomása minden panaszáradat és kesergés. Ahogyan az is, hogy mások tíz körrel jutnak közben előrébb. Talán bele kell törődni ebbe is.

Vélemény, hozzászólás?