Inkább szeretős veszélyhelyzet (Írta: Fogolyán Szellő)

You are currently viewing Inkább szeretős veszélyhelyzet (Írta: Fogolyán Szellő)

Az elmúlt években olyan dolgokat élek, minden hozzám hasonló korúval, melyekről mindeddig csupán az emberiség történelmét feldolgozó művekből értesültem. A teljesség igénye nélkül: világjárvány, kijárási tilalom, maszkhasználat, távolságtartás, háború a szomszédban. Pár napja e sort gyarapítja az országunkban kihirdetett háborús veszélyhelyzet is. Félretéve mindennek politikai és gazdasági okait, próbálom mélyen átélni, milyen hatással van lelkivilágomra az, hogy ki lett hirdetve a veszély, s ennek kimondása olyan érzetet kelt, hogy a háború tett egy újabb lépést, szökellést felém és a szeretteim felé.
Pedig tudom, nem vagyok egyedül, rengetegen kívánták országomban is, hogy ha már háború van, maradjon csak ott, odaát, a szomszédban. Így is túl közel volt, már eddig sem tudtam se figyelmen kívül hagyni, se nem foglalkozni vele. Sok mindent már így is megváltoztatott.

Kántálom magamnak, amit az előző években megfogadtam; nem lepődöm már meg semmin. Az előző évek megtanították, hogy a történelem valóban ismétli önmagát. S hogy mi, emberek is belelépünk újra és újra ugyanabba a folyóba. Vannak területek, ahol a csillagokig érünk fejlődésünk terén. S vannak területek, melyek úgy tűnik, akárhányadik generáció is él ezen a földön, egyszerűen az ember részei és megoldásai. Nincs mit tenni.

Már egy jó pár éve veszély van. A veszély tart. A veszély fennáll, ha időközben olykor eszközt, taktikát is vált, valami által a veszély ott van és leselkedik. Volt valaha olyan, hogy a veszély nem állt fenn, vagy csak arról van szó, hogy volt olyan kor, amikor ez el volt hallgatva?

Szóval, nem fogok már meglepődni semmin! Valószínűleg ez az időnek és a megélt éveim számának is köszönhető. A kis naiv gyermek távolabb lépett tőlem és belőlem, azzal párhuzamosan, hogy észlelni kezdtem az állandósult veszélyt.  A veszély tudata közelebb jött, a hittel és reménnyel teli gyermek távolabb került. Ez a felnőttlét.

Már nem ringatom magam illúziókban. Járvány és háború is lehet bármikor. Az emberekben valami sohasem változik. Egyébként is sokszor vitáztak, háborúban állhattak egymással családon belül vérrokonok, gyermekkori barátok, egymást korábban tisztelő és szerető felek. A lélek tiprása, a viszály és az ellenségeskedés, a sorsára hagyni, mint örökös megoldásunk, amúgy is állandó háborús veszélyhelyzetet indokol.

A kérdés már csak az, hogy milyen lesz tartósan egy ország egészére nézve kerek perec kijelentve a háborús veszélyhelyzetben létezni? Most akkor jobbak leszünk, inkább megfontoljuk megoldásainkat, inkább összefogunk, jobban igyekszünk majd egymást szeretni is? Hiszen azt mondják, a halál és a vég szoros és közeli érzete felhívja figyelmünket az életre és a szeretetre.

Most majd jobban mennek ezek a dolgok itt, a háború veszélyében?

Nem, még nem futott messzire tőlem és belőlem az a naiv gyermek. Elkapom, ha kergetem. Szerencsére.

Vélemény, hozzászólás?