Hangos Fogolyán Szellő (Harangi Emese) írások 72, Jó utat! /Esszé/

You are currently viewing Hangos Fogolyán Szellő (Harangi Emese) írások 72, Jó utat! /Esszé/

Rossz, hogy valakivel egész életetekben szeretitek egymást, ott vagytok egymásnak az élet legfontosabb fordulóinál, végig igyekeztek egymást jól szeretni, aztán akkor, amikor a szeretett személynek utolsót üt az óra, nem ragadhatod meg a kezét, és nem kísérheted át Őt, akárhová is távozik a Lelke. Akárhol is folytatja.
Látszólag nem. A szemünkkel nem látjuk már Őt, így többnyire meg vagyunk arról győződve, hogy ez nem lehetséges.
Dédimamám rendkívül hosszú ideig élt. Megérte a 80. életévét is. Hosszú évekig, amikor kilátogattunk korábbi szeretteihez a temetőbe, mindig belém kapaszkodott, így jártunk a sírok és az emlékek között. Karon fogott. Az utolsó pillanatokig ragaszkodott ahhoz, hogy kimenjen szerettei sírjához, és mindeközben szinte egy másodpercre sem engedett el. Elesett volna.
Huszonéves voltam, amikor a dédimamám végül meghalt, az az asszony, akinek a halála is rendkívüli volt számomra, és nem bírtam megállni, hogy ne legyek vele és ne nyújtsam a karomat támaszként azokban a pillanatokban, amikor elengedi földi életét és lelke egy ismeretlen dimenzióba távozik. Tudatosan fogalmam sem volt arról, hogy mindezt hogyan is kell csinálni, ösztönösen cselekedtem. És úgy érzem, útjának végén Ő jelét adta annak, hogy igen, végig érezte jelenlétemet létezésének egyik legfontosabb pillanatánál, a halála utáni első órákban. Így kísértem át dédimamámat a földi életen túli folytatásba:

Fogolyán Szellő:  Jó utat!

Vélemény, hozzászólás?