Beilleszkedés (István igaz története)

Beilleszkedés (István igaz története)

Az első nagy lépés az Élet felé: Gimnázium.
A Kőrösi Csoma Sándor Gimnázium “A” osztályába kerültem matek szakra, amelynek szerintem semmilyen nyomós alapja nem volt, de valószínűleg ide jelentkeztek a legkevesebben. Az általánosból is lett osztálytársam, de Ő zseni volt, így Ő tényleg odavaló volt.
Új közeg, barátkozások, de éreztem: ez nem az igazi helyem. Az általánosban nem éreztem magam jól. Volt néhány túlkoros, aki nem éppen a biztos tudás reményében ismételt osztályt. De ez most más volt, ám mégis szokatlan szitu.
Mindig szerettem rajzolni és ezzel ki is tűntem a csapatból. Rajztanárom, a “teszem azt– tanár úr” –  ez volt szavajárása, zseniként kezelt, bevitt vázlatfüzeteim alapján, ahol nem csak kockákat, de autókat, autóbuszokat is rajzoltam. Minden tanár örül, ha a tanítványai között talál egy jó példát! A mai napig állítom, hogy a Citroen Picassot először én rajzoltam le, mint formatervet. Még sokat vitáztam is az akkori Autó– Motor főszerkesztőjével, Liener Gyuri
bácsival, az ablakmerevítők takarása miatt.
Addig győzködtek, míg elhatároztam – fenemód képességeim birtokában –, hogy jelentkeztem a Képzőművészeti Szakközép Iskolába. Minden előképzettség nélkül, felkészítés nélkül – tele önbizalommal.
Felvételin portrét kellet rajzolni. Mások szénnel, 3 B– s ceruzával kezdtek neki a feladatnak, én egy HB– s cerkával igyekeztem megfelelni. Az egész országból csupán nyolc embernek volt esélye, vagyis nekem: semmi!
Ráadásul – a siker szellemében –otthagytam félévkor a gimit. Nem vettek fel, passz!
Mit kezdjek magammal?
A nagy táncdal fesztiválok ideje volt. Mindenki lázban égett, ki jut tovább, kire szavaznak,
és hogy a zsűri miért nem azt juttatta tovább…? Népi mozgalom volt, lelkesedve!
Én – hangszer híján – csak énekelgettem a dalokat. Ekkor gondolt egyet Édesapám és vett nekem egy gyakorló Cremona gitárt: Isteni hangja volt, fém húrokkal, hozzá akkord füzeteket és néhány korabeli kottát is, bízva tehetségemben, amiről akkor még én sem tudtam, mire megyek vele, de a lelkesedés hajtott. Zenét tudok csinálni én is! – örültem a
ténynek. Bár a kemény húrokkal volt mit küzdenem, de az eredmény igazolni látszott a szenvedést.
Olyannyira jól sikerült a dolog, hogy elkezdtem saját dalokat is komponálgatni. Elég sok dalt megtanultam, de jött az ősz és éreztem: tovább kellene tanulni, de hol?
A Kőrösibe nem akartam…A többiek már másodikosok, én meg újra elsős?!
Több gimnáziumot is megkerestem: Móricz, Eötvös, de végül a Vörösmarty– ba vettek fel.
Színvonalas hírben állt az intézmény, de a fegyelem is kirívó volt.
A társaság – első pillantásra – jónak látszott, de akadt egy kis baj: a haj!
Az első osztályfőnöki órán a tanárnő felállított:
– Túl hosszú a hajad, Fiam! Ez nálunk nem megengedett. Holnapra vágasd le!
Mi a fene – gondoltam – a csajoknak szimpi volt, a Kőrösiben senki sem
szólt érte, itt meg…!
Otthon is meglepődtek egy kicsit, de jó: megszabadítottak az oldalsó
lokniktól, de hátul én maradtam, szívem szerint.
Másnap.
–  Oldalt jó – szólt a tanárnő, de hátul még mindig nem!
–  De Tanárnő – szóltam volna, hogy nekem így tetszik, de közbevágott:
– Ilyen huligán kinézettel ide nem lehet járni. Döntsd el, Fiam: a hajadat választod vagy a gimnáziumot?
–  A hajamat – válaszoltam büszkén. A nagyszünetben az Igazgatói Irodában átvehettem az Általános Iskolai Bizonyítványomat és az elbocsájtó útilapot.
Hova tovább? Nem volt már választásom. Szégyen ide, szégyen oda, vissza a Kőrösibe. Akkor még nem tudtam: milyen jó döntést hoztam s talán az élet akarta így.
Ott nem számított a haj. Felvettek a “C” osztályba. A hír az volt, hogy ide már csak az alja kerül, de mégis gimi – a fenébe!
Nyolc nappal később kerültem egy közösségbe, ahol már kezdtek kialakulni az erőviszonyok és a barátságok. Tehát megvolt egy bizonyos hierarchia. A “későn jövőket” különben sem szeretik, és én az lettem számukra!
–  Nem tehetek róla, hogy mindenki utál – mondta az egyik osztálytársam.
Ez a mondat belém ivódott egy életre, akkor és most is fáj. Kegyetlen volt és tulajdonképpen nem is igaz, csak a fogalmazás volt gyilkos.
Miután megtudta, hogy tudok gitározni:
– Azt a dalt biztos nem tudod úgy eljátszani, mint a Neoton – mondta fölényesen. A ” Kell, hogy várj” című dal volt.
– De el tudom – feleltem. Másnap hoztam a hangszert és eljátszottam.
Így kerültem a közösségbe, elfogadott tagként, majd később a középpontba, de ez már egy következő történet.
1971-ben ismertük meg egymást, 1975-ben érettségiztünk. A mai napig Barátaim mind, és tartjuk a kapcsolatot, és mindenki tud mindenkiről, és mikor eljön az idő – találkozunk. Zürich-ből, Helsinkiből, Ausztráliából és a legkülönbözőbb magyar településekről.
A visszatérés, a volt gimnáziumba: jó döntés volt és egy életre szóló barátság kezdete! A látszólag rossz döntés néha furcsa fordulatot vesz, és később igazolja magát.
2020-ban volt a negyvenötödik érettségi találkozónk, Isten segedelmével!

Vélemény, hozzászólás?