Aranyhal (Írta: Fogolyán Szellő)

Aranyhal (Írta: Fogolyán Szellő)

Ha kifoghatnánk egy aranyhalat, sokan kívánnák azt, hogy hadd lépkedjünk visszafele az időben, egészen addig, amíg a Covid még nem jelent meg a világban. Jöjjenek el a Man in Black ügynökök, neutralizáljanak, hadd nézzünk a fénybe, és felejtsük is el azt a korszakot, amit többen horrorfilmként tartanak számon.

Szépen sorjában…Mit felejtenénk el?

Én például azt, hogy nem láttam a legjobb barátomat több, mint fél éve. Tüdőgyulladással kivizsgálásokra járkált, majd magára zárta az ajtót, annyira szorongott attól, hogy elkapja a vírust. Jelenleg szívinfarktusszerű tüneteket érez esténként. A körzeti pszichiáterhez több hónapos várólista van, reméli, hogy magánorvost ennél előbb talál.
Hogy a nagymamám a harmadik szerettét veszíti el másfél év alatt és másokat is ismerek, akiknek fájdalma, vesztesége már meghaladja azt, amit egyedül fel lehet dolgozni.
Hogy idős emberek sokasága maradt egyedül. Vagy nem szeretnék terhelni kevés egyben maradt szeretteiket önnön panaszaikkal, magányukkal, vagy idő és energiahiány miatt sajnos már nem férnek bele szeretteik életébe. Nem maradt számukra sok választási lehetőség, ha emberi szót szeretnének hallani. Talán ’csak’ a lelkisegély szolgálat.
Hogy aggódunk anyáink, apáink, nagyszüleink miatt. És hogy mindeközben igazán jó embereknek lett könnyű a föld. Reméljük, könnyű lett.
Hogy mentálisan feszültek vagyunk, hamar elpattanunk, azokkal ugrunk össze, akik a legfontosabbak, legközelebb állnak.
Hogy be van zárva minden, így ha van is új ismerős, fel kell kötni azt a bizonyos gatyát, ha építeni szeretnénk azt a kapcsolatot. És a régebbi kapcsolatok megtartása sem egyszerűbb ennél.
Hogy azt találgatjuk; kell-e az oltás, s ha igen, melyik?
És akkor én még szerencsés vagyok, számos ismerősömnek veszélyben a megélhetése, az állása, ha egyáltalán még megvan.
Mit lehet még mondani ilyen körülmények között?
Kitartást! Több van mögöttünk, mint előttünk. Több van?
Hamarosan minden a régi lesz! A régi lesz?
Normális esetben mondanánk valami reménykeltőt. Vagy olyat, ami mosolyra fakaszt.
Most inkább ne beszéljünk erről? Úgyis elfogytak a szavak?

Bízom benne, hogy ami a Covidot illeti, kevesebb van előttünk, mint mögöttünk. Hogy hamarosan leveheted a maszkodat, megtalálod a munkahelyedet, rendezed a soraidat a barátaiddal, akikkel eltávolodtatok. Bár szerintem sem lesz ugyanolyan a világunk, mint ezt megelőzően. Azok a szeretteink valóban nem jönnek vissza, akiket a Covid elrabolt. S hozzájuk képest a kérdés, hogy levehetjük- e még valaha a maszkot, másodlagos.

Hogy ne tűnjön elvesztegetett időnek, megpróbálhatjuk életünkből kihozni addig is, így is, a maximumot. Tanulni, fejlődni. Én legalábbis ezt teszem.
Most kell még nagyon kitartani, amikor hét ágra süt a nap, és még mindig nem lehetünk felszabadultan azokkal, akikkel lennénk, ha minden rendben lenne. Jön a tavasz, csábít a természet.
Barátkozom a növényekkel, virágokkal, állatokkal. Bár többségükkel szintén kesztyűben, maszkban és távolságtartással kéne mindezt tenni. Megpróbálok mosolyogni a maszk mögött, erőt meríteni a reményből, hogy hamarosan vége. Elmormogok biztató szavakat. Kitartás! Hamarosan vége…
S amikor vége, majd visszanézek és szétnézek megannyi szív romjai között. Magamhoz ölelem azokat, akik maradtak, akik megmaradtak. Akikkel túléltük, megéltük ezt a világjárványt, aminek eljövetelét valamennyien sosem gondoltuk volna. S majd megpróbálom mindebben a jót nézni.
Talán akkor, hogy már tudjuk, mi az az igazi veszteség, a túlzó hiány, megtanították értékelni az Életet, az emberi kapcsolódásokat, egy igazabb, őszintébb, szeretetteljesebb világ lesz körülöttünk. Talán.
És ezért talán hálás leszek annak is, hogy olyan aranyhal, amitől kívánni lehet, nem létezik, és hogy a Man in Black Neutralizálója is csak egy amerikai sci-fi- vígjátékban fellelhető.

Vélemény, hozzászólás?