Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

A halál titka

A halál titka

1937 őszén hazánk egyik legtehetségesebb költője az alábbiakat tanácsolta az emberiségnek: „Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg.”  Ha abból indulunk ki, ami a titkokban közös, hogy valakinek vagy valakiknek érdekükben áll azokat megőrizni, és azokkal önmagukat, vagy másokat védelmezni, akkor kicsit más megvilágításba kerülnek azok a rejtélyek is, melyek az egész emberiség előtt leplezik magukat.
Ezek között is van valami, ami az emberiséget mindennél nagyobb félelem, találgatás, fantáziálás között tartja. Aminek létezése legalább akkora motivációt, fűszert ad az életnek, mint amennyi energiát hajszoltunk már abba, hogy mögéje kukucskáljunk. Millió film, irodalmi értekezés, kutatás, kísérlet, de a maximális bizonyosság még mindig nulla. A halál az a téma, ami valahol mindenkit foglalkoztat, és senki nem kerülheti ki az útvesztőibe való beletévelyedést. Mindenki máshogy dolgozza fel, hogy nem tudunk róla semmi bizonyosat. Mert az emberiség képességeit, a mesterséges intelligencia és a különféle gondolkodó robotok teremtette 21. században, még mindig meghaladja, hogy a természetnek ezen jelensége mögé lásson.
Felmerül hát a kérdés, ha valamiről több ezer év után, fejlődő képességek, gondolkodók, emberi és mesterséges, civilizált elméknek köszönhetően sem hull le a lepel, valamilyen ellenerő munkálkodik a háttérben azért, hogy ez ne sikerüljön. De vajon kinek és miért áll érdekben, hogy misztikum fedje a halált?
Mert vagy az van, hogy a halál mögött nincsen is semmi, és ha nincs semmi, akkor az a semmi nem is szólhat, nem is árulhat el magáról semmit. Vagy az, hogy valami felsőbb intelligencia, aki az egészről tud, olyan fejlett érzelmi intelligenciával is rendelkezik egyhuzamban, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy egyáltalán nem szolgálja a fejlődésünket, de még csak a kényelmünket sem, ha enged olvasni bennünket a halál sorai között.

Miért nem engednek bennünket a halál misztériumához közelebb?

Az emberiség történelmének első cikkelyei óta kismillióan gondolkoztak már a társadalmi valóságokról, vallásról, halálról. Közülük csupán kettőt említek most.
Sigmund Freud, osztrák neurológus és pszichiáter azt jelentette ki, hogy az első emberi csoportot, a társas lét molekuláját, a halálfélelem kovácsolta össze. Ő is egyfajta bizarr motivátornak tartotta a halált, tulajdonképpen arra ildomosnak, hogy egyetlen pontja legyen az életnek, ahol a halandót meg lehet fenyegetni bezápultság, életuntság, beletörődés és stagnálás ellen.
Peter Berger, amerikai szociológus és teológus szerint pedig nyilvánvaló, hogy a vallás által létrehozott, mindent magába ölelő „megszentelt valóság” tartja fenn a „társadalmilag meghatározott valóságot”. Ezáltal képes valaki értelmet találni a halálban, annak a tudásnak a segítségével, hogy még az elmúlás jelenségének is helye van egy, a vallás által értelmessé tett világegyetemben.
Annak érdekében pedig, hogy az ember ne akarja időnap előtt megtapasztalni a vallás által oly vonzóvá avanzsált halált, melynek elődleges célja nyilvánvalóan az iránta érzett félelem oldása volt, a legtöbb vallás szankcióval sújtotta az öngyilkosságot.
A kör így bezárult. Sok milliók munkája kellett ahhoz, hogy egyensúlyba hozzák azokat az erőket a földön, mellyel kapcsolatban a Teremtő zűrzavart és káoszt hagyott. Millió halandó csomagolta különféle objektív valóságok közé az értelmezhetetlent (vallások), hogy aztán az egyén feloldódjon a halál iránti félelmében, legyen kedve élni, és értelmet nyerjen a múlandóság minden jócselekedete is. Ha túl vonzó lenne a túlvilági létezés a hétköznapok kihívásainak erőnlét mezején, kénytelen vagy kitartani és nem feladni a harcot. Azt ugyanis nem tudhatod, vár-e rád valóban komoly büntetés abban az esetben, ha önhatalmúlag véget vetsz az életednek.
De ennyi lenne az egész?
Egy kollektívan idealizált világegyetem, melyhez minden bizonyíték nélkül, pusztán a gyanúra alapozva, értelmet rendeltünk?
Vajon a fájdalmunkat, a tehetetlenségünket kívántuk enyhíteni a gyász, az elmúlás, a szenvedések, a sorscsapások felett egy olyan összefogással, amiben mindannyian egymás cinkosai vagyunk, s melynek létezéséről időről időre meggyőzzük magunkat, például, amikor a szellemvilággal vél kommunikálni közülünk valaki, vagy amikor a kómában egy minőségi túlvilági életet tapasztalunk, melyről könyvet írunk?
Vagy lenne alapja a feltételezéseinknek és talán még haladunk is afelé, hogy a túlvilági titkokról lerántsuk a leplet, csak kézzelfogható, látható nyoma nincs a fejlődésünknek, még évezredek után sem?

Miért nem engednek bennünket a halál misztériumához közelebb?

Szerintem egyáltalán nem kell mindig a halálról beszélni, se gondolkodni róla. Az is fontos, hogy élvezzük az életet.  Néha csak úgy értelmetlenül kacagni kell, aztán meg nem felnyitni az esernyőt, ha esik az eső. Nem kell, hogy minden szónak komoly súlya legyen, mint ahogyan az sem lenne teljes, ha az emberek néha nem ugratnák egymást, ha nem vennék könnyeden a hétköznapokat, ha nem törődnének azzal is, hogy mosolyt csaljanak egymás arcára, vagy megtörjék a hétköznapok monotonitását.
Egyáltalán nem kell mindig az okokat fürkészni, azt hogy mi céllal, honnan jöttünk, miért és hová térünk vissza. Nem kell mindig komolykodnunk sem, a legtöbbször csak felszabadultan élni kell, érezni, tapasztalni, bátornak lenni, arra menni, amerre a szívünk húz, összeszedni minden erőnket, hogy bocsánatot kérjünk, ha hibáztunk, vagy megtanulni megköszönni, amit kaptunk. Elfogadni a majdhogynem elfogadhatatlant, hogy olykor valaki egyáltalán nem ért meg bennünket és legjobb szándékú kérésünk ellenére cselekszik.
Időről időre azonban nem árt, ha megállunk, és elgondolkozunk azon, ami valóban fontos. Előrehaladni eleinte minden dologgal kapcsolatban csak úgy lehet, ha gondolatokat cserélünk róluk.
Nem hiszem, hogy Freud, Berger, vagy bármelyik gondolkodó önmaga egyedül vonta volna le a következtetéseit. Sokkal inkább hiszem, hogy megfigyelte a körülötte lévő embereket, sokat beszélgetett velük, kérdéseket tett fel nekik, vagy csak hallgatta őket. Aki a titkokat kutatja, annak mindennél több időt kell szánnia az emberek megfigyelésére. Hiszen a valóság is az embereken keresztül nyilvánul meg a legközvetlenebbül. Különösen akkor, ha engeded neki. Ha ítélet nélkül közéjük állsz és hallgatod az igazságaikat, fenntartások, elvárások, bíráló szándék nélkül.

Miért nem engednek bennünket a halál misztériumához közelebb?

Fontos az életről való gondolkozás, de fontos az életet élni is. Időről időre pedig, le kell, hogy győzzünk a félelmünket, különösen akkor, ha a hallgatásunkkal lehazudjuk a nyilvánvaló igazságot.
Sokan gondolkoztak már vallásról, halálról, valóságról, értelemről, de ezt sosem tehetik elegen. A 21. század nyugatának felborult értékrendje közé pedig sosem szorulhat elegendő erre vonatkozó gondolat anélkül, hogy ne kívánjunk azzal nyerészkedni, vagy karriert csinálni. Nem is biztos, hogy ha karriert kívánunk csinálni a túlvilági misztikummal, akkor egyáltalán képesek vagyunk meglátni az igazságokat. Azokat, melyek az emberiséget valamilyen tekintetben gyarapítani képesek.
Mivel a halált rejtély, és kimondottan nagy fájdalom övezi, sokszor hallgatunk róla. Nekem egy nagyon fontos személy mondta azt egyszer, hogy talán a legnagyobb hibát akkor követte el az életében, amikor a daganatos betegségben szenvedő édesanyjával nem beszélt arról a közelgő halálról, ami minden kétséget kizárólag őt körbevette.
El tudod képzelni, hogy a lány édesanyját kezelésről kezelésre hordja, ápolja, végignézi, ahogyan az állapota mindennek ellenére sajnos folyamatosan romlik, de egy szót sem váltanak se a túlvilági létezésről, se a fájdalmaikról, sem a félelmeikről? Pedig két vallásos, istenfélő emberről van szó a szóban forgó történetben, akik félelemből és fájdalomból olyannyira tabuként kezelték a halált, hogy inkább úgy csináltak, mintha az nem is ólálkodott volna körülöttük.
Vajon hány millióan vagyunk még ugyanígy hasonló szituációkban?

Miért nem engednek bennünket a halál misztériumához közelebb?

Én, tény és való, megsértődnék, ha haldokolnék és nem beszélgetnének velem a halálról. Mindazonáltal, minden nyavalyám és nyűgöm között, ha akkor egyáltalán beszélni akarok majd még róla és nem csinálni, azt hiszem, úgy lesz illendő, ha én hozom szóba. Mégis csak inkább az én nagy „fellépésem”, hogy meghalok, így az én kiváltságom az is, ha feszültség oldásra, félelemoszlatásra szeretném akkor még használni a gondolatcserét. De leginkább azért hoznám szóba, mert az igazság elhallgatása, tabuként kezelése, számomra mindig hazugság volt, és nem szeretném pont az utolsó pillanatban elrontani.
Mindenesetre, az, hogy sok esetben még akkor sem ismerjük el a halált, amikor aktuális, még akkor is csak lehunyjuk a szemünket, mintha ott sem lenne, amikor mindennél közelebb van hozzánk, arra utal, hogy egyszerűn nem tudunk mit kezdeni vele. Fáj a megállíthatatlan, és mivel nincs bizonyosság, ezért feldolgozhatatlan.
A mindennapokban jelentőség nélküli gondokat generálunk magunknak, hogy eltereljük a figyelmünket.  Így kicsit megszabadulunk a megfejthetetlen, megállíthatatlan, teljességgel érthetetlen titkoktól, ami az univerzumon pedig minden pillanatban keresztüláramlik.

Miért nem engednek bennünket a halál misztériumához közelebb?

De mi van akkor, ha valóban semmi sem véletlen, így az sem, miszerint a 21. századi ember lassan másik bolyón kezd új életet, robotokat épít önálló akarattal, de még mindig nem került közelebb a túlvilági létezés misztériumához?
Sok ezren állították már, hogy ott jártak, majd visszajöttek, könyvet írtak róla. Vannak, akik úgy vélik, képesek kommunikálni a halottainkkal. Maréknyi vallás van, melyek a részletekben is elágaznak, a végkifejletben is mást ígérnek.  De egyik sem tudott szolgálni kizárólagos bizonyítékkal, ami által hihető az egész.
Mi a helyzet akkor, ha valóban nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, így már nem is azt kell találgatnunk, hogy van-e, vagy nincs, vagy úgy egyáltalán, mi van mögötte? Mi van, ha, sokkal inkább megértünk arra, hogy abba gondoljunk bele, lehet, nyomós oka van annak, hogy nem tudunk mindenről, ami ebben a létezésben zajlik, így a halál sem ok nélkül nem fedi fel előttünk a titkait?
Belegondoltál már komolyan abba, mi lenne a földi valóságunkkal, ha ez az egész máshogyan lenne?
Hogyan nézne ki az élet és a földi valóságunk, ha pontosan tudnánk, mi történik a halálunk után, hova kerülünk, hogy az a hely valóban lélegzetelállító, hogy valami fantasztikus dolog vár bennünket, ha tudnánk, hová távoznak a szeretteink?
Talán az ember, mindent, amivel rendelkezik, valamikor az őt körülvevő természet példájából csent el. Talán a természetnek is vannak kegyes hazugságai, melyeket azért nem fed fel és azokról azért nem árulkodik, mert minket védelmez vele. Mert nagyon jól tudja, hogy az életünk legutolsó pontjában rejtőzködő bizonytalanság és félelem egy magasabb életszínvonal megélésére késztet minket ez előtt a bizonyos pont előtt. Arra ösztökél, hogy kitartsunk, megoldásokat keressünk, ha kell, kivárjuk egy nehéz időszak végét, hogy higgyünk a sorsfordulókban, hogy adjunk esélyt mindennek megtapasztalására. Arra biztat, hogy legyen elegendő erőnk és hitünk magunk köré csodát teremteni, vagy ha a természet csodával jutalmazza életünket, azt büszkén és tárt karokkal fogadni.

This Post Has 2 Comments

  1. A halál titka helyett, közelebb áll hozzám a halál misztériuma. Mivel rengetegen agyaltunk már ezen így minden nagy és sokat gondolkodónak van egy-két tuti tippje, látomása, megérzése, tapasztalása de mindezek valóban titkos misztériumok, amik találgatási kategóriaként azonosítunk sokan, mert így logikus. Ha valaki holtbiztos állítással jönne az sem érne se többet se kevesebbet. Persze nekem is van saját verzióm ezzel kapcsolatban de itt most csak röviden általánosítok. Ez olyan titok is meg nem is. Úgy hogy most bele is avaltlak meg nem is. Íme! Úgy tekintem mi emberek lélekhordozók vagyunk, a testünk egy intelligens, interaktív jármű aminek üzemanyaga földi (testi) és szellemi táplálék. A Biblia is írja: „Meg van írva: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik.” Na de hol van itt a halál?- Folytatván a saját megfigyelésemmel: Amikor a lélkhordozó jármű elhasználódik, vagy bármi okból totálkáros lesz akkor jön a bontás. A lélek kilép az interaktív szimbiózisból (nem vész el mert marad az ős Egységben, gazdagodva egy élettapasztalattal. A test meg (porból lett porrá válik) megy az ökoszisztémás ”újrahasznosítóba”… Akkor most, hol van itt a halál…?

    1. Drága Szabad Lélek!
      Nagyon szépen köszönöm a gondolataidat és azt, hogy beszélgetsz egy kicsit velem erről a témáról is. Nyilvánvalóan nekem is megvan a hitem ezzel a témával kapcsolatban, amiről, mivel nagyon sokat olvasol engem, úgy gondolom, nagyon sok mindent tudsz. Más azonban hinni valamiben, és más a bizonyosság is. Ha biztosat állítanék, fanatikus lennék. Az meg azért nem lenne jó, mert aki fanatikus, az nagyon sok mindent elutasít ebből az univerzumból, ami akár igaz is lehet. Tehát sok mindent nem lát. Más kérdés, hogy én sem hinnék annak, aki azt állítaná, hogy ebben a témakörben biztosat tud. Mindannyian halandók vagyunk itt a földön. És nem hiszem, hogy bárki is biztosabbat tudhatna bárki másnál. Lehet, tévedek. De legalább fenntartom mindennek a lehetőségét. Baráti üdvözlettel: Szellő

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra