Hangos Fogolyán Szellő (Harangi Emese) írások 70, Anyu! /Esszé/

You are currently viewing Hangos Fogolyán Szellő (Harangi Emese) írások 70, Anyu! /Esszé/

Hétről hétre próbálok úgy írni, hogy mindenki, aki olvassa, találja meg benne személyes igazságát. Ez egy átlagos hétköznap is rendkívüli misszió. Hát, ha még közeleg az anyák napja, s valakinek már nincsen anyukája; mert elhagyták, cserbenhagyták őt, netalán egymást! Ne adj isten, az édesanya már meghalt.
Hogy írjak így az Anyaság hivatásáról, az Édesanyák esszenciájáról, ha tudom, hogy van olyan olvasó, aki ezt látván a könnyeivel küszködik?
Jó pár évvel ezelőtt, egy budapesti elfekvőben, félájultra öregedett, deres hajú matrónák hunyorogva, kezüket maguk elé tartva szólongatták édesanyjukat. Szemük zárva volt, anyjuk régen a másvilágon, semmi mást nem tudtak már szólni, nem hogy kiáltani, de azt az egyet nagyon hangosan, amivel anyjukat hívták magukhoz. Olyan magabiztosan, mintha tudták volna, honnan hívják, mintha tudták volna, hogy hallja, mintha birtokolták volna a tudást, hogy a találkozás vele, elkerülhetetlen. Anyu jönni fog. Megfogja a kezem. És segít.
Tanúja voltam ezeknek a kiáltozásoknak, melyeket azóta is hallok. Furcsa mód, bennem visszhangoznak tovább. Így ma ezekről a visszhangokról is írok. Mert az Anya, ha él még, ha gyászoljuk, ha felnevelt, ha elhagyott, ha békében vagyunk vele, ha éppen haragszunk, sorsunkon, személyiségünkön, mindenképpen a legmaradandóbb nyomot hagyja.
Ez hallatszik ki az életek legutolsó kiáltásából is: Anyu!
Fogolyán Szellő:  Anyu!

Ha továbbgondolnád az itt olvasottakat, ezt még mindenképpen Neked ajánlom:

Vélemény, hozzászólás?