Ha lenne egy zsákom, amibe azokat a véleményeket, ítéleteket, szódömpingeket gyűjteném, ahányszor előttem valaki másról beszéltek úgy, hogy az illető, akiről szó volt, mit sem tudott erről, az a bizonyos zsák már csordogálna visszafelé. Mi folyik a hátunk mögött? Mire jó ez? És mit okoz ez a világban?
Rengetegszer vagyunk olyan helyzetben, amikor több időt kell töltenünk olyan emberek társaságában, akikkel nem tudjuk kitölteni mélyebb beszélgetésekkel az időt. Nem lehet mindenkivel mélyebben beszélgetni, ahogyan a barátunk sem lehet mindenki. És ez teljesen rendben van. Ettől vagyunk emberek és ettől élünk a földön a polaritás világában, ahol a negatívnak érzett, élt pólus is gyakran a személyiségünk fejlődésére van hatással.
Amikor nem tudunk mélyebben beszélgetni, felszínesen beszélgetünk. Locsogni kezdünk. Össze-vissza beszélünk. Gyakran másokat beszélünk ki. És ezt sokszor kínunkban tesszük. Mert azt hisszük, hogy mindez természetesebb és célravezetőbb, mint a csend.
A társadalom íratlan és kimondatlan szabályai, gyakran csak emberek összességét takarja, akik egy adott viselkedést helyesnek éreztek, az utánuk következő generáció pedig, mint valami hagyományt, úgy tanulta el a mintát.
Azt hisszük, hogy ha egymás feje felett beszélünk, mindenfélét, az ugyanolyan tartalmas kapcsolódás, mint a beszélgetés. Azt hisszük, mert egy társadalom hitette el velünk mindezt, hogy mindent el lehet adni beszélgetés címszóval. Hiszen látszata van.
Csak az a baj, hogy ilyenkor, amikor össze-vissza beszélünk tartalmatlan dolgokról, nagyon sokat hibázunk.
Egyébként is, az az egyik leghasogatóbb az emberi kapcsolódásokban, hogy sokszor akaratunkon kívül bántjuk azokat, akiket szeretünk. Elég egy hangsúly a saját frusztrációnk miatt és kész. Elég egy nagyon gondatlanul megfogalmazott félreérthető válasz, mert hirtelen nem találjuk a szavakat.
Az emberi kapcsolódások tele vannak félreértésekkel. A bántalmazások, a sérelmek, melyek meghatározzák a napjainkat, hetünket, korszakunkat, vagy akár egész életen át hordozzuk őket, gyakran a mi (félre) értelmezéseink. És soha senki nem is akarta azt mondani, ahogyan mi végül a saját valóságunk részévé tettük azt.
Rengeteg dolgot túlbeszélünk, túlagyalunk, túlkombinálunk. Így egy túlkombinált világot teremtünk magunk köré, aminek már köze sincs annak a letisztult egyszerűségnek az autentikusságához, ami tulajdonképpen megnyilvánul.
Értékesebbnek kéne lennie a tartalmas hallgatásnak a tartalmatlan beszédnél. És ha azon kapjuk embertársunkat, hogy a csend előli frusztrációja miatt kitölti az időt panaszkodással, más emberek kibeszélésével, akkor fel kéne húznunk a falat, és egyértelműen a tudomására kéne hozni azt, hogy ha problémája van valakivel, azt próbálja vele megbeszélni, a problémái folyamatos említése helyett pedig keresse a megoldásokat.
Egy barátság, egy párkapcsolat, de azt mondom, még egy kollegiális kapcsolat is lehet egység. Úgy kéne hozzáállni. Ti vagytok benne ketten, egységet igyekeztek teremteni kettőtök között, hogy együtt tudjatok működni, tudjatok egymással működni. Ennek alapja pedig a bizalom, a jóindulat feltételezése, a szavak tettek egyensúlya, és a korrektség. Amikor nem hagyom cserben a másikat. Cserben pedig úgyis lehet hagyni valakit, ha nem vagyunk hozzá őszinték. Ha bármilyen szándék miatt, akár haszonszerzés céljával, akár azért, mert feláldozzuk magunkat, akár azért, mert kitöltjük a csendet valaki mással, vagy nem tudunk a valaki mással miről beszélni, kibeszélünk valakit a háta mögött.
Kibeszélni valakit a háta mögött árulás. És aki egyvalakit kibeszél, az megteszi mással is.
Emberséges, hogy olykor valakinek, egy barátnak, vagy egy a körülményeket, a másik embert jobban ismerőnek elmesélünk valamit, hogy ő hogy látja a szituációt kívülről. Emberséges, hogy olykor rákérdezünk egy kívülállónál a saját cselekedeteinkre. Arra, hogy azok megfelelőek, indokoltak-e, vagy túlreagálás. Ez megoldás keresés. Emberek vagyunk, elemi szükséglet kiadni magunkból a feszültséget, a saját valóságunkat. De ha egy ember többet beszél már valaki háta mögött a fennakadásokról, a természetéről, a cselekedeteiről, mint a célszeméllyel a problémáról, az már a kettőjük kapcsolata felé tartott tükör is. Az már a jellem felé tartott tükör is. És szigorúnak kéne lenni ebben, mert ezeken a mulasztásokon és jellemfoltokon elhasal a világ.
Nem is olyan rég beszélgettem egy ezoterikus tanácsadó ismerősömmel, aki a párkapcsolatok egyik legfőbb problémájaként nevezte meg a jelenséget. Azt mondta, hogy rengetegszer tapasztalja, hogy a párok nem egymással beszélik meg a problémáikat. Elmondják haveroknak, cimboráknak, de nem a társuknak. Ennek szélsőséges formája (és mindenkit mentsen meg a sors az ilyen kapcsolatoktól!) amikor egymásról intim részleteket adnak tovább a felek. Kibeszélni a másik ember titkait, mindazt a bizalmat elárulni, amivel bennünket ajándékozott meg (legyen az intim terület vagy bármilyen magánjellegű kérdés) az egyik legnagyobb jellemtelenség. Éretlen kamasz fiúkról, lányokról el tudom képzelni. Nekik még érniük kell. Felnőtt emberekkel kapcsolatban számomra ez már csak jellemtelenség. A személyiség megrekedt az éretlen kamaszkorban.
Mindig alapos oka legyen annak, ha egy harmadik személlyel beszélünk egy másik emberről. Ok pedig az lehet, ha a beszéd által valamilyen megoldáshoz jutunk. Minden energia, a szavak is. Minden, még a leglényegtelenebbnek tűnő szavunk is hatással van a világra. Elejtesz egy ártalmatlannak tűnő mondatot, és nem tudhatod, hogy az mit okoz a pillangóhatással a bolygón és az életeken.
A te véleményed valaki másról, az általad megéltek valósága. Ha hangoztatod, az már ítélet. Beszélj akármiről, mesélj akármit, a te valóságodat adod tovább. Mindannyian ugyanabban a világban élünk, de eltérő személyiségek vagyunk, mást értünk a szavak, a fogalmak, a tettek és a valóság alatt is. Akármiről is mesélsz, az a te valóságod. És légy erre tekintettel, amikor a saját véleményedet annyira hangoztatod valakiről, hogy szinte már lenyomod a másik ember torkán. Ne akard erőszakosan keverni a valóságokat. Emberi kapcsolatok, életek, boldogságok sorsa múlhat rajta.
Ezen kívül pedig, mindenkinek meg kéne tanulnia foglalkozni a saját életével és abban is maradni. A tartalmas beszélgetés ott kezdődik, ha saját magunkról beszélünk, és nem egy harmadik emberről. Aki más magánéletével bíbelődik, aki harmadik személyeket becsmérel, annak még rengeteg ideje van arra, hogy a saját életében tapasztaljon. Más ember hibáztatása helyett, legelőször mindig magunkat vegyük elő. És tegyük fel magunknak a kérdést; miféle megoldás az, ha valakiről a háta mögött beszélek, ha valakit a háta mögött szidok, kibeszélek? Mire jó?
Nem szentek akarunk lenni. De legyünk emberségesek. És bánjunk óvatosan a saját igazságainkkal. Csak a miénk. Ne nyomjuk le azt mások torkán és további életeken.
Drága Szellő!
Manapság ez már annyira a beszélgetések része, szinte alapkonfiguráció az emberekben, hogy meglenni se tudnak páran lenni nélküle. Szemtől szembe az emberek többsége gyáva. Hogy ugyanazzal a lendülettel a másik szemébe mondja, amit gondol, és a gondolatait azután észérvekkel meg is támogassa, az nem működik. Átéltem, tapasztaltam, tapasztalom. Hazudnék, ha azt mondanám velem nem esik meg. Mikor a volt főnököm nem fiztetett, a kollegával kitárgyaltuk mit hogyan kellene. Szemtől szembe, én is visszafogottabban próbáltam érvelni. Az eredmény, hogy nem változott semmi, én meg másnál tevékenykedem. Bár az emberi kapcsolat, az megmaradt. A volt falumban található „barátokra” ez nem mondható el. Van valami a mai világban, egy megmagyarázhatatlan erő, ami miatt, mindenki a saját igazságának hódol. Minden igazság, igaz, a saját szemszögünkből, de ha nem látjuk be a tévedést, attól hogy valamit fehérnek látunk, még fekete marad. Annyiszor láttam ezt. Csak azt vártam, hogy ugyan magyarázza el az illető, miért úgy gondolja a másikról, a világképet amit alkotott, ahogy. De szalmázáson kívül értelmes válasz nem érkezett. És ez a baj a kibeszéléssel. Légbőlkapott, tudatlan, vagy inkább tudás nélkül beszélünk ki másokat. Nem hallgatjuk meg, nem próbálunk mögé és bele látni. Az már túl sok információ lenne, és meghasadni az igazságunk. Ezért ítélkezünk, ezért ragaszkodunk ahoz amit elhiszünk. Nem akarunk ostobának, és tévedhetőnek tűnni. Az egó, az énkép nem engedi, hogy beismerjük, rosszul ítéltünk. Ezért beszélünk, és igyekszünk megerősítést nyerni mások háta mögött, mert szemtől szembe, tudna védekezni, és magyarázattal is szolgálni, csak még erre esélyt sem adunk, a világ egyre elkárhozottabb lesz, és a bizalmak egyre törékenyebbek.
Amikor szembesülök ilyennel, próbálok reálisan részt venni a beszélgetésben, és nem csak ítéletekkel, hanem pozitív érvekkel is, természetesen ha ez lehetséges. Azokról a személyekről pedig akik abban lelik az örömüket, hogy az én rajongói klubbomat erősítsék a hátam mögött, próbálok nem tudomást venni, bár az igazságérzetemnek rosszul esik, de egy lépést ha teszek előre, már nem hallom őket, és ez így jó. 🙂
Szép napot 🙂
Nagyon szépen megfogalmaztad, drága Vándor!
Tudod, az az egyik legfájóbb, amikor úgy beszélnek valaki háta mögött (rendszeresen), hogy az illető szemében jópofizás megy. Amikor az illetőnek fogalma sincs arról, hogy mi folyik a háta mögött, és te ezt kénytelen vagy minden egyes nap végignézni. Mit tehet az ember? Ha beleszól, ő válik ganajtúróvá és magának is ellenségeket szerez. Csak azt lehet tenni (szerintem), hogy az ilyen embert, aki rendszeresen beszél másokról, miközben a szemükbe nem mondja, próbáljuk elkerülni. És elszeparálódni, nem meghallani azokat az igazságokat, melyek az ő igazságai és folyamatosan mások háta mögött hangoztatja.
Elterjeszteni egy személyről valamit úgy, aminek a titkát pedig ránk bízta…Nos, ez meg egy életre traumát okozhat. Az emberiségbe vetetett hit és bizalom traumáját is. Volt hozzá ’szerencsém’, igaz kamaszkoromban. De ennek fájó sebét én is viselem mind a mai napig.
Bár rendületlenül törekszem hinni az emberekben. És nem általánosítani.
Köszönöm szépen, hogy olvastad az írásomat, és azt is, hogy megtiszteltél a gondolataiddal!
Ölellek
Sokszor mondtam már, hogy többet nem fogok bízni, de nem tudom kizárni ezt az életemből. Bár rendkívülien megválogatom, ki felé, mennyire nyitok, és törékeny bennem a bizalom, de van hitem az emberek felé. Hibáznak, és tévednek, ahogy én is. De a titkaikat megőrzöm, ahogy a legtöbb esetben a sajátjaimat is. 🙂 A sebek, amiket a titokhordozók okoznak bennünk, túl mélyek a naív bizalomhoz. Megtanították, hogy nem mindig az tartja be az adott szavát, aki a leghangosabb. Akik hangosan szajkózzák, vagy mézédes szavakkal csalnak lépre, már rögtön két lépés távolságba találják magukat. Látom és láttam is mindig, mikor másokról hangos nevetések kerekedtek, majd szemtől szembe angyali mosoly. Valóban az egyetlen út, az ilyen emberek elkerülése, ha a saját életünkbe nyugalmat szeretnénk 🙂
Szép napot 🙂
Ez is annyira igaz, drága Vándor! Én is azokban szoktam a leginkább csalódni, akik hangoztatják magukról, hogy „Jók”, vagy nagyon szélsőségesen elhintik ennek látszatát. Az igazi erő halk és nem henceg. Azt kivárja, hogy észrevedd. Nem magamutogató. Szerencsére sok ellenpélda is akad. Sokak kiérdemelték már az én bizalmamat is. És meg is tartották. Csak az az egynéhány ejt talán szándékán kívül mély sebeket… Ölellek!
Kedves Szellő!
Komolyan írom, ez egy nagyon jó oldal. Olvasok folyamatosan mióta beléptem. Nem ismeretlenek ezek a dolgok. Bajban vannak azok akik tudják, hogy milyen az elfogadás. Elfogadni embereket úgy ahogy vannak. Maximum kikerülni őket ha nagyon nem szimpatikus. Mert megteheted. Nem kell konfrontálódni velük. Érzi az ember kivel lehet beszélni. Amikor eljutunk idáig akkor nagyon kevés ember marad körülötted akivel jól érzed magad. De ez evvel jár. Remélem ha lassan is de változik a helyzet. Teret kell engedni a fiataloknak mert sok helyen még mindig az idősek akarnak főszerepet játszani. Tanítani, nevelni viszont a jelen helyzetben nagyon nehéz. Persze, tudom most „hazabeszélek”. Képzeld el a két lányom állandóan problémás, pedig én jó anyuka akartam lenni. De ha engem nem tanított az anyukám ezekre a dolgokra amit a gyerekeim igényelnének akkor….Akkor be kell állni felnőtt fejjel a sorba és tanulni, és fejlődni a gyerekkel. Nem könnyű. Nekem az asztrológia sokat segített. De beletelt 20 év mire eljutottam odáig, hogy a gyerekeimet elfogadjam olyannak amilyenek. Ez sem könnyű. Szeretet? Nehéz szem előtt tartani mikor felbosszantják az embert. Eltorzult az ember és a világ is. Legalább is önmagamhoz mérten. De mégis csodás a világ ha azt keresed ami neked kell és ha a saját dolgoddal foglalkozol legfőképpen. Nem láthatom úgy a világot ahogy más, csak hasonlóan.
mama65
Drága Mama65!
Nagyon örülök, hogy így tetszik neked az oldal, figyelemmel kísérsz és reflektálsz a gondolatokra, történetekre! Igazán hálás vagyok! A soraid számomra nagyon fejlettnek tűnnek. (A fejlettség természetesen nem az évgyűrűk számában, hanem hozzáállásban mutatkozik meg előttem.) Vállalod a felelősséget magadért, a fejlődést választod. Az egóval nem foglalkozol, hogy igazán kapcsolódhass. Nagyon kevés embernél érzem ezt, magamnál sem mindig. Le a kalappal előtted! Látod? Engem például most is tanítottál, példát mutattál. Már csupán azzal is, hogy megmutattad egy kicsit magad. És már tudom, hogy ilyen hozzáállás is létezik ebben a világban. Köszönöm!