Borús, esős nappal indul a szeptember utolsó napja. Ez teljesen visszatükrözi az általános hangulatod is. Ezért szereted ezt az időt, mert csendesebbnek, nyugodtabbnak, talán frissebbnek tűnik a világ bentről. Valójában ugyanúgy végzi mindenki a feladatát, annyi különbséggel, hogy néhányan bőrig áznak, s ők ettől lesznek haragosak. Te erről viszont mit sem sejtesz, nem is foglalkoztat, téged az illúzió keltette béke érdekel. A téli, hideg időszak szintén erősebbé teszi a lelked, mert azt gondolod, hogy minden megáll egy kis időre. Holott ez is önámítás. A karácsonyi időszakot korábban csodaszépnek élted meg, készültél rá már nyár közepe óta, hogy minden tökéletes legyen. Most ez az állapot még csupán egy pár ajándékot engedett rendelni, és feszélyez is ez a lassúság. Mégsem tudod gyorsítani a folyamatot, jóllehet nem vagy elkésve, de a korábbi megszokott menetrend, most nagyon hiányzik. Tudod előre, hogy az ünnep más érzelmeket hoz felszínre, hiszen egész évben önmagaddal vívtad a harcot, támasz nélkül. Az ünnep sem lesz drasztikus kivétel a monoton küzdelmeid alól. Látod, hogy a pár nap alatt majd sok órát töltesz magányosan, míg másoknak lesz kivel együtt lenni. Te könnyes szemekkel, önmagadat átkarolva nézed a színes fényeket a fenyőfán. Az emlékek hamar előkerülnek, miszerint régen minimum 4-en ültétek körbe a fát, ha vita is volt, azt az ünnep szerves részeként fogadtátok el. Nem környezetkímélő módon téptétek le egyik-másik ajándékról a csomagolót, hogy minél előbb láthatóvá váljon a lényeg. Ennyi év eltelte után jössz rá, hogy az közel sem a lényeg volt. Fiatal felnőttként is túl nagy mesét fűztél az ünnephez naivan, hogy a varázslatot fenn tartsd. Pedig nem múlt el úgy egy évben sem a szeretet ünnepe, hogy az valódi békében, örömben teljen, de te mégis mindig reménykedtél, hogy most más lesz. Még az sem zavart, hogy a házi készítésű ünnepi italok úgy belesűrűsödtek az üvegekbe, hogy kanállal kellett kiszedni. J Jót nevettetek rajta, hogy ez egy újabb remek alkotásod. Most nem vágysz semmire. Nem készülsz, nem vettél az ablakra színes fényeket, pedig az mindig sokat dobott a hangulatodon. Sütiken sem gondolkozol, hogy milyen legyen rendelve. Ugyanis sütni régen sem tudtál, most meg inkább ne is próbálkozz. Csekély ajándék lesz a fa alatt, mert akármilyen kényszer árán is, de ezt valahogy megoldod. Csupán a meglepetés elérése miatt. Általában utána le is ül a hangulat, néha az ajándék sikertelensége okán, máskor meg érezhető, hogy nincs ebbe annyi, mint amit mindig szerettél volna. Pont a szentestéhez köthető egy küzdelmes időszak kezdete, aminek két év múlva egy igencsak fontos családtag elvesztése lett a vége. Többnyire ezért is volna olyan fontos, ha a családodban egy valaki, és végre nem te (nem csak te), próbálkozna a harmónia megteremtésére. Azonban erre idén sincs esély.

A szilveszter napja a világot megmozgatja. Partik, bulik, otthoni szedelőzködés, mind fontos az év utolsó napjának estéjén. Mindenki úgy készül rá, mintha ez valami változást hozna el, pedig csak egy év zárul le. Te ugyanúgy az online világ oldalain nézed, ahogy az ismerősök felteszik a készülődés pillanatának fotóit, és a már nem szomjas állapotukat. Kicsit irigykedsz, hogy újra lemaradtál valamiről, ami akár még jó is lehetett. Éjfél után a tűzijáték véget ér, s szomorúság öleli át a lelked, hogy egy újabb év indult el, aminek nem tudod a folytatását. A bizonytalanság tölt el, miközben mások önfeledten tombolnak, mértéktelenül fogyasztanak, kicsit sem gondolva a jövőre. Ahogy az egész évet, úgy ezt az eseményt is egyedül éled meg. Pár üzenet érkezik, néhányan gondolnak rád, remélik, hogy jobb éved lesz. Távolról bizakodnak, mint egész évben. Körbe nézel a sötét szobádban, s már nem is jelent semmit az írott jókívánság, ugyanis senki nincs veled. Te lefekszel, s a hangos éjszaka ellenére igyekszel minél előbb elaludni, hogy ne fájjon az újabb esztendő kezdete.
Teljesen mindegy, hogy hol tartasz az évben, ha tehetetlenségből fakadó dühöd egyre nagyobbra duzzad. Minden alkalommal, amikor válaszra várnál, segítségben reménykednél, akkor a „nincs üzenet” darabokra tépi szét a szívedet. Hiszen tudod, hogy ennyi elfoglaltsága még a miniszterelnöknek sincs, nemhogy nekik. Egyszerűen ezt a látszatot könnyebb mutatni, mintsem magyarázkodni, esetleg őszintének lenni, hogy nem érdekled őket. Ezzel nem azt mondjuk, hogy másnak nem lehet dolga, persze, hogy van, de ami igazán fontos, arra mindig jut idő. Így ugye tudod, hogy te hol állsz a teendők listáján?!

Egy bátor ismerős próbál „neked támadni” hangosabb hangnemben, hogy igenis nyitnod kell a világ felé, mert más nem teszi meg helyetted. Mintha hallottad volna már ezt a kifejezést, ez miatt elég is volt ebből. De véded magad, hogy bár érted a motiválást, mégis valami lefog benne. Nem tudod megvalósítani. Így hiába okoskodik a legjobb szándékkal, és vágja a fejedhez, hogy miért és hogyan kéne élned, mindez önmagából indul ki, s nem rólad szól. Ki is derült hamar, hogy neki szintén voltak pokoli időszakai, amikor EGYEDÜL volt elől-hátul, ráadásul fizikai szinten sem tudott aktív lenni. Segítség ez esetben sem volt sehol. Ezért erőlteti rád az elméletét, hogy neked ezt ne kelljen megélned, pedig éled. Az erőszakkal, és a magas hangszínnel ösztönös védekezés váltható ki a szenvedőből, nem az, hogy átgondolja a szavakat. Minden eszközt bevet, már aki még melletted marad így, vagy úgy. Lehet, hogy önmagukért teszik elsősorban, hiszen végre megszűnne a nyafogásod, ha egy terv beválna, és ők visszakapnák a nyugodtabb életüket. Közölted minden kapcsolattartó, számodra fontos egyénnel, hogy bármikor mondhatják, hogy ennyi elég volt belőled. Nem lesz harag, csupán pár hét fájdalmas időszak, de ez természetes. El kell fogadnod, hogy ezt a krízist, ilyen hosszan senki nem tudja elviselni. Mégsem merik a szemedbe mondani, vagy egyenesen megírni, hogy lelépnék…inkább hallgatnak, ritkulnak a válaszok, egyre több lesz a „nem tudom” diplomatikus felelet. Mintha ezek a reakciók nem ugyanazt jelentenék előbb utóbb, hogy valami véget ért. Minden vitás helyzet után mértéktelen energiahiányt érzel, pedig nem energiavámpírok ők, csak a kevés tartalékoddal nem nehéz veszíteni. – Sértettnek, és szomorúnak érzed magad egy heves vita után, mivel újra azt érzed, valaki nem értett meg. – Pedig nem így van, szeretné érteni, hogy mi zajlik benned, de olyan összetett, olyan szinten más, mint az övé, vagy másé, hogy tanult szakértelem nélkül nehéz hasznosat javasolni. Apád pedig csendben, lehajtott fejjel, beletörődve a tehetetlenségbe hallgatja végig a kettőtök szócsatáját. A végén sem fűz hozzá semmit, csak elvonul. Meglepő, de ismét nem a boldogság érzését fedezed fel a lelkedben. Mintha megbuktál volna valaki gyerekeként, barátjaként, ismerőseként, testvéreként. Más státusz sajnos nem jut eszedbe, és pont ez a probléma. Ezek a hiányosságok, mint anya, párkapcsolat, nagymama (később, jóval később) :), munkatárs, legjobb barát, szerető (jó csak néha) 🙂 soha meg nem élt besorolások. Állítólag, amit nem éltél meg, az nem hiányozhat, ez hazugság. Ha a belső ösztönöd vágyik rá, hogy bármelyiket élveznéd, akkor baromira tud hiányozni.

„Menj ki az udvarra!” Minek? Ha a magány a fő problémád, ott is egyedül vagy. Persze legalább levegő ér, milyen fantasztikus, de ugyanúgy nincs egy személy sem, akivel terelnéd a figyelmed.  Közben felemészt, hogy tudod, a családodat már nem érdekli a gondod, akármilyen súlyos is. Hiszen ők elmondták a tudatlan, beszűkült elméletüket, amit nem fogadtál meg, innentől ők mossák kezeiket, mert más megoldás nem létezik.   Mindig megkapod, hogy ördögi körbe kerültél, törődj bele, fogadd el, örülj annak, amit ebből kitudtál hozni. Hoppá! Amit kitudtál ebből hozni, az a remek munka, amiben emberekkel foglalkozhatsz, ami hosszú évek alatt épült fel. De ezért is te küzdöttél egyedül. Ahogy a szerelmek elvesztését is egyedül kellett feldolgoznod, a titkaid őrzésével szintén egyedül birkóztál meg, s anyukád gyászát a mai napig kínlódod. Ezek összességében érik el benned azt az érzést, hogy jogosnak érzed, hogy valaki melletted legyen, mint segítő támasz. Furán hangzik, tudom. Mégis mindenkinek alanyi jogon járhatna egy jó kapcsolat, ami átkísér a jó és a rossz periódusokon. Ha erről beszélsz másoknak, úgy tekintenek rád, ami igazolja a jelenlegi elmeborult állapotod. – MI az, hogy kötelező a szerelemben?! Ilyen nincs. Nézzünk csak körbe, mennyi ilyen létezik, bajtársiasság, tisztelet, segítség. A szerelem mulandó. A többi érték viszont erősödhet.

 „Most, ha bármit tehetnél, mi volna az?” Nehéz kérdés. Bárcsak azt írhatnád, hogy lebontanád a falakat, vagy kinyitnád az ajtót, és kilépnél rajta. Ez még álomvilág. Amit viszont most is elérnél, hogy valamilyen módon a minőségi szerelmet megkeresnéd, nagyobb önbizalommal, mint ami jelenleg jut. Lezárnál sok olyan kapcsolatot, ahol nem működik az adok-kapok, vagy egyenesen kihasználnak. Azzal is piszkálnak, mert valamibe bele kell kötni, hogy miért nincs a közösségi oldaladon profil és egyéb fotó magadról? Amikor az önbizalmad eljut egy igazán mélypontra, akkor fotózás az ellenségeddé válik. Nem tudod elviselni az elkapott pillanatot, ami alatt a lelked nem állt egyensúlyba ahhoz, hogy külsőleg is szépnek lásd magad. – Pedig abból ítélnek sokan! – Hát ez a baj, a külső, a felszín visz mindent. Szépíthetjük, de így van. Egy csinos, vékony cicababa, mindig nyerőbb lesz, mint egy alacsonyabb, zömökebb alkatú szeplős nő. Elsőre a belső nem látható, így a látott kép dönt.

 A pszichiáter ma reggel visszajelzést kért tőled a korábbi gyógyszerek hatása miatt. Jelezted, hogy lelkileg nem, de fizikailag elviselhetőbb a helyzet. Ez az új nyugtató segít karbantartani a pánikkal átitatott elvonási tüneteket. A válaszában biztatónak írta le a folyamatot. Te most még nem így érzed.

„Mégis hogyan láthatnak a külső emberek téged?” Eddig egy viszonylag kiegyensúlyozott, megbízható ember voltál a szemükben, amit talán nyomokban most is tartalmazol, de másként. Korábban bármiről és bárhogyan lehetett veled beszélgetni. Bátran fordulhattak hozzád tanácsért, vagy elkeseredett pillanatukban. Most azt érzik, hogy leszűkült a beszélgetési határvonal a te problémádra, ami többnyire lehúzó energiákkal tűzdelt szomorúság. Ha kapnak tőled jelzést, akkor várhatóan síró hangnemben a saját magad és a világ ócsárlása lesz porondon, mert annyira fáj belül valami, hogy nem tudod megérteni a miérteket. Nekik pedig idegen a szerep, hogy megértessék veled, hiszen eddig ez a te feladatot volt feléjük. Mint mikor a babát eteted rendesen, de egyik nap bal lábbal kelsz fel, és azt várnád, hogy a kisded pakolja eléd az ételt és adagolja neked a kiskanállal. Ugyanez a helyzet. Néznek rád tagra nyílt szemekkel, hogy most mit kezdjek vele?! Ő eddig nem volt ilyen, ez új hatás nekik is. Valahol ez miatt érthető a némaságuk, a tehetetlenségük, de téged ez akkor sem vigasztal.

„Na és a feltétel nélküli szülői szeretet?” Ugyan már! Jó volna, ha az egyetlen és mély kötelék a szülő és gyerek között rendíthetetlenül erős volna. De akkor miért is alakulnak ki titkok oda-vissza, amint serdülni kezd a gyermek? Miért nem mondjuk el felnőttként, hogy gondjaink vannak a párunkkal, vagy annak hiányával? Nem beszélünk őszintén, mert minden családban másként alakult ki az őszinteség, és az egymáshoz fordulás normalitása. Ősi ösztönként hordozzuk a megbélyegzéstől való félelem lenyomatát, még a szüleinktől is. Nem egy olyan esetet hallunk, hogy a gyermek vállalja a nemi identitását, és a szülő elmondja mindenféle genetikai hulladéknak őt, ezáltal megköszönve a bizalmat. Ez a törés elég ahhoz, hogy a hitünk örökre darabokra hulljon a család irányába. Sokszor látjuk, hogy nem ahhoz megy férjhez a lány, akit anyuka akart, majd ez miatt kitagadja a lányát. Fordított eset is van persze, a gyerek sem szent. Olykor nem tudják elfogadni a gyerekek, hogy a szülei már nem boldogok együtt, új kapcsolatot kezdenek, s az utód ez ellen sok évig sztrájkol. Mindegyik az önzőség netovábbját mutatja be, mindegy, hogy ki hány éves, kinek milyen érettnek kéne lennie. Ritka a színtiszta szeretet bármilyen kapcsolatban. Nagyon hamar szürkévé válik az egó által behatárolt érzelmi kimutatás.

Utálom a tavaszt! – Az jó, mert október van. 🙂 Tényleg? Így elsuhannak a percek. Az idő rohan, és tudod, hogy mennyi értékes pillanatát hagytad üresen magad mögött. Aztán még mennyi megy a semmibe. Mondanák okosan, hogy ez tőled függ. A belső fojtásod viszont olyat felelne erre, amit ki kéne sípolni, olyan mértékben sértené a hallást. A csend sokaknak kincset ér, főleg a nagyvárosi lét után. Te viszont többször éled meg minden dallamát, mint szeretnéd. A zaj viszont idegesít. Ebben is a kettősség az, ami elviselhető a létednek. Kezd eluralkodni rajtad az irigység, a rosszindulat, ami sosem volt jellemző. Sőt, elítélted, aki másokat megszól, pletykál, mert feszélyezett, hogy ez nem jó, miért csinálják ezt az emberek?! Most rájöttél, mert már bennük akkor tombolt a nem diagnosztizált rosszullét a lélekben. Keresték a helyüket, de nem találták, ezért másokat rugdostak, így az nekik nem fájt, mégis beleszólhattak abba, ami nem tartozott rájuk. Ilyenné kezdesz válni, s ez rémisztő. Nem akarod. Minden apró erőddel küzdesz ellene, hogy olyan legyél, mint ők. Te most értél volna ide? Most hozod azt a szintet, amit ők mindig is éltek? Neked ez nem kell.

Sokszor nem is tudjuk megfogalmazni, hogy milyen érzelmekre vágyunk. Csupán annyit mondunk, nem szeretem őt, nem vagyok szerelmes, csak szimpatikus. Ez baj? Ha az állandóan lángoló, elképzelt rózsaszín érzést keressük, akkor nem lehet, hogy csalódni fogunk? Miért nem tudunk örülni a tiszta szeretetnek? Ami lehet, hogy nem emel fellegekbe minden percben, de nem is ránt a kínzó mélységbe, amikor félreértjük őt. Nem érjük be azzal már, hogy valaki kedves, szimpatikus, megnevettet, szebb is az ördögnél. Pedig régen, mikor a fiatalokat a család házasította ki az anyagi javakért, milyen hálásak lettek volna csak az alap érzelmek meglétéért is. Ma már nekünk ez nem elég, olyan vágyat akarunk érezni, ami szinte eléget, hogy aztán minden percben a nyomában legyünk, a telefonját ellenőrizzük, ne legyen nyugalmunk, mert annyira szeretem?? Minden nap vitázunk, mert késik 5 percet a vacsoráról, akkor már feszült vagy, mert ez az idő egyeseknek sok mindenre elég. 🙂 Birtoklom. Az egész más érzelem. Takarékon is lehet kötődni, ki lehet hozni belőle egy stabil érzést. De inkább küzdünk és küzdünk, válogatunk, nem törődve azzal, hogy az eldobott „érzésekkel bíró lehetőségeink” mit élnek át a mi viselkedésünk során. Neki lehet, hogy nem egyek voltunk a sok közül, hanem az egyetlenek, amire évek óta nem volt példa. Sok ideje nem beszélt vele senki nőként, férfiként, nem fogta meg a kezét, nem nézett a szemébe, nem suttogott szép szavakat. Pedig vágyott rá. Ő a rengeteg idő eltelte ellenére is izgalommal készülődik a veled való találkozóra, mert végre valaki kíváncsi rá. Az egész szekrényt kipakolta, a ruhák sokaságát próbálta fel, hogy méltónak találd magadhoz. Kevés kis smink, jó illatú parfüm, beszárított haj, elkészült a hölgy. Mindezt azért, hogy a következő mondatot kapja fél óra múlva: ne haragudj, de lehetnénk barátok inkább?! Ekkor észrevétlenül szorítja össze a szalvétát, szinte vért facsarva belőle, hogy elfojtsa a belső sikolyát. Hang nem jön ki a torkán, a könnycseppeket visszanyeli, mert megalázónak érezné. Alig hallható „persze”-szó illan ki ajkaiból, de a fejében a valóság azt játssza, a büdös életbe többet nem látsz. S erre gondol az is, aki a barátságot ajánlja, mindig így van ez. Csak ő sem elég bátor, hogy azt mondja, nem jössz be, együnk egy jót és mindenki menjen más irányba. A szerencsétlen személy pedig újabb kudarc nyomán azt éli meg, hogy nem volt véletlen a sok évnyi zárkózottsága, depressziója, az emberektől való távolságtartása. Visszaigazoltnak éli meg a félelmei kialakulásának okait. Így visszatér a saját börtönébe, és feladja az újabb reményt. Jó ideig nem lesz ember, aki ismét kimozdulásra bírja, mert ilyen könnyen taposnak bele a lelkedbe. Ő ezt nem tudja sűrűn vállalni, hiszen így is sebzett az érzelmi világa. Pedig meg sem ismert igazán ennyi idő alatt. Eldöntötte egy látott külalak alapján, hogy nem vagy Gigi Hadid, és ennél beljebb nem tekint, nehogy meglásson egy neki tetsző belső értéket. Első pár pillanat eldönti, hogy mi lesz a találka folytatása. Bele sem gondolunk, hogy mekkora felelősség van rajtunk, mikor valakit szeretnénk megismerni közelebbről. Ő a titkait, a lelke egy részét adja át nekünk. Mi pedig, ha valami apró hiba van, már is rombolunk. Nem törődünk vele, hogy neki mennyi energiába, időbe telt, míg a találkozóra igent mert mondani. Jó, de akkor legyek vele, csak azért, mert sajnálom? Nem erről van szó. De, ha jól érzed vele magad, mert egyezik a téma, jót nevettek együtt, izgalmas a jelenléte, akkor tényleg elsőre mérföldkő, hogy nincs kémia? A barátodnál sincs, mégis keresed a társaságát, s nem sértegeted, és pozicionálód alul az értékét. Időt lehetne adni pár alkalomig, hogy valóban eldőljön, hogy tényleg megrekesztő számodra a külső, vagy számít annyira az emberi értéke, hogy lassan erősödhet a vonzalom?! Becsapni senkit nem kell, így ígérni sem. Azt mindenki eltudja fogadni válaszul, hogy jól éreztem magam veled, nem tudom merre fut ki a hajó egyelőre, de beszélgethetnénk még egyet valamikor? Ettől hátha elindul valami, és az illető sem az elmeosztályon köt ki. De a társadalom siet, rohan, és ez érzelmi életét is ennek megfelelően szeretné megoldani. Szinte sorszámozva, és 10 perces váltással jöjjön a következő, míg hátha egy a rostán marad. Ezért is nem javasolt a pszichológiailag gyengébb embereknek az online társkereső. Ugyanis alapvető feltételezés, hogy kezdetben az összes ostobát kifogjuk, akikben naivan megbízunk, majd eltűnnek örökre. Ehhez edzett lelkiség kell, hogy te is szerepet játssz mindaddig, míg nincs személyes kontaktus. Utána meg a randitársat éri érdekes meglepetés. 🙂

„Szűk a világ nekem.” Valójában nem volna az, ha szembetűnő lenne azoknak az embereknek a sokasága, akik megbízhatóak, támogatók, nem üres ígéretekkel és burkolt bántásokkal vannak felénk. Miért történik ösztönös hazugság? Ez sok esetben nem tudatos cselekedet, főleg nem ellened irányuló dolog. Gondolj arra, hogy mennyivel szebb olyan dolgokat mondani, amit tudod, hogy a másik szívesen hallana, ami neki jólesik. Bár tudod, hogy nem fogod teljesíteni, és merőben hazugság, mégis ezt mondod ki. Melletted leszek végig, támogatlak, szép ez a ruha, biztos fel fog hívni, hiába nem keresett egy hete, jó volt, amit főztél stb. Ugyanis szereted a barátodat, ezért úgy gondolod, hogyha azt mondod neki, hogy nem, ne haragudj, nekem ez sok, nem leszek veled a depid alatt, ha kijössz belőle, majd szólj…az milyen érzést kelt? Nyilván összeomlást, csalódást, és a kapcsolat végét. Pedig csak őszinte volt. Ő neki ez sok, nem kényelmes, hogy végig asszisztálja a kínjaidat. Nem tudhatjuk az indokot, lehet, hogy már volt benne része, akár közvetlen, akár közvetett módon, s betelt a pohár. Ezért nem bírja újra végig vinni. Az eredmény ugyanaz, mint aki ígér, de nem lesz jelen, mégis ez most jobban fáj, pedig nem hazudott. Miért van ez az érzés? Az illúziós hazugságnál a reményt élteted, hogy lesz segítséged mindaddig, míg többé nem veszi fel a telefont, és a leveleidre is szűkszavúan felel. Megmagyarázod magadnak, hogy rossz passzban volt, talán holnap….., de holnap sem. Míg, aki őszinte volt, ha brutálisan is tette, ő nem hagyott benned kapaszkodót, kérdőjelet. Épp olyan, mint mikor egy ismeretlen mellett ébredve egy alkoholos éjszaka után, nem fog köríteni, hanem megkér, hogy öltözz fel és menj el, a nevedet se mondd meg. Megkapta, amit akart és ennyi. Ha reggelivel ébreszt és ígéri, hogy felhív, de mégsem, a végeredmény ugyanaz. Kevés emberben lehet megbízni, akik valóban látják benned azt az értéket, ami mások sosem fognak.

Bízol abban, hogy az életed során sokszor változott a személyiséged, a nézőpontod, akkor ez most szintén megtörténhet. Csupán az időzítését fedi rejtély. Sok mindent vittél véghez, ha igazán akartál valamit, azt elérted. Most akkor ezt nem akarod olyan erősen? Nyilván dehogynem akarod, csak kevesebb a hited, a kitartásod.  A bogyókkal, a beszélgetésekkel, és az idegfeszítő várakozással talán egyszer elérhető lesz, hogy újra élj. Olyan már nem leszel, mint korábban voltál, ezt ne is várd. Mást hoz ki belőled ez az időszak. Sok mindent másként gondolsz, s nem fogadod el az elnyomásnak, az elbújásnak a korábbi szintjeit. Változik a baráti köröd, mert első kézből láthattad, hogy mennyire nem tudtak a bajban veled lenni, ez nagy tanulság neked is. A bizalom alapjaiban rendült meg feléjük, mert tudod, ha fuldokolsz, akkor csak a partról kiabálnak, hogy egyedül vagy, valahogy oldd meg. Haragszol ez miatt? Igen, részben nagyon. Másrészt tudod, hogy nem tudnak többet tenni, ez a maximum. Néha egy összetett mondat értelmezése is gondot okoz, akkor egy depressziós mellett kitartani, az igazi rémálom a számukra. Pont azért, hogy ne bántsd őket a tapasztalatok miatt, ezért fokozatosan távolságot tartasz velük, míg lezárulnak a régi fejezetek. A depresszió sok mindent a helyére pakol. Olyat is, amit biztosnak véltünk, ami annyira stabilnak tűnt, egy pillanat alatt összedönti. Erősebb leszel-e egy ilyen rendkívüli érzelmi deformáció után? Ha nem is erősebb, de érzékenyebb mindenképp. Tudod, hogy a lelked folyamatos erősítést kap ahhoz, hogy túléljen egy kisebb, vagy nagyobb traumát, megelőzve egy ismételt összeomlást. Innentől ez örök figyelmességet, küzdést jelent.

Egy vékony fátyol választja el a depressziót a teljes elmeborulástól. Akinek van elég lelki ereje küzdeni, az nem akarja átlépni a határt, szeretne megmenekülni. Ezért kapaszkodik bármilyen segítségbe. Viszont, amikor mindenhol, ha burkoltan is, de közlik, hogy magadra vagy utalva, akkor a feladás nagyon közeli célponttá válik. Itt tudatában vagy annak, hogy a jelen helyzetből mit vagy képes elérni, az a rejtély, hogy meddig tudod ezt a határt tágítani. Sokszor a tehetségkutatókon a gyötrelmes hangú, de nagy önbizalommal rendelkező próbálkozók, a táncra fogják a hibázás, és az énekhang elcsúszását. Pedig egyszerűen csak nincs hangjuk. Mégis kapaszkodnak, magyarázkodnak, inkább vitáznak a zsűrivel, hogy önmagukért kiálljanak. A depressziós ezt nem teszi meg. Elfogadja akkor is a megalázást, ha az jogtalan. Nincs elég önbizalma küzdeni magáért. Hullat könnyeket az igazságtalanság miatt, de nem harcol. Inkább befele fordul, és az újabb esélyről hallani sem akar.

Milyen kitartással tudod még a munkád végezni úgy, hogy emberek hasonló problémáival kell foglalkoznod? Először is össze kell szedned magad, hogy ne vidd bele a saját gondjaid, elméleteid a másik válaszaiba, ez alapfontosságú. Utána teljes erővel koncentrálsz a leírt/elmondott gondra, kérdésekre. Különválsz egy kis időre a szenvedő énedtől, hogy a bajba jutottnak segíts. Hiába vagy sérült, ha a fuldoklót még valahogy ki kell húznod a vízből.  Akkor nem lehet erősebb a fájdalmad, hanem a megoldást kell keresned, hogy kihúzd a partig, utána már kínlódhatsz a saját gyötrelmeiddel, mert elmúlt az ő veszélye. Dolgozni kell, pénzből élünk, bárhogy szépíthetjük. A bevétel akkor jön, ha jól végzed a munkád. Ebbe pedig nem tartozhat bele a saját krízised. Volt olyan tapasztalatom, hogy elmentem sok éve egy látóhoz, hogy pár dolgot megtudjak magamról, a családomról. Két óra után úgy jöttem ki, hogy le tudtam volna vizsgázni az ő életéből, de az enyémről pár szó esett. Eleve a kérdeződnek semmi köze a te magánéletedhez, nem is kíváncsi rá. Nem ez a dolga, hogy téged hallgasson. A baj ott kezdődik, mikor a földön úgy érzed, hogy senki sem hivatott erre, hogy figyeljen rád.

Mi történik két kezelés között? Túl hosszú idő. Várakozás, reménykedés, küzdelem. Ezekkel jellemezhető az az időszak, míg újra találkozol a szakemberrel. Addig épp úgy önmagad vagy, mint általában. Csodára vársz a bogyók szedése kapcsán? Nyilván tudatában vagy, hogy ezek mankók a lelkednek, ezt túl sokszor elmondják ahhoz, hogy el ne felejtsd. Nehogy bízhass egy pillanatig egy segítő kézbe. Nem érted, hogy miért néznek rád egy fura zombiként, amikor mered vállalni, hogy lenne a társad felé elvárásod? Házasság után nem mehet el ő a gyerekért az oviba, vagy rendelhet egy pizzát, mert ő a párod?! Olyan misztikus szerepkört mesélnek neked róla, hogy lassan el sem hiszed, hogy létezhet. Üvegből alkották meg, hogy nem bírja a terhelést? Nem érted. Pont neked mesélik ezt, aki sok éve párkapcsolati gondokkal kelsz és fekszel, szerencsére másokéval, de így sem örömtelibb. Ő miben kímélne meg téged, ha neki kéne támasz? Továbbá neki vajon mondják ugyanezt a hülyeséget, hogy a társad nem azért kapod, hogy a segítőd legyen? Vagy mindig neked jut az okosságok tárháza?!

Mit gondolsz hova tűntek a kezdeti lelkesedő személyek? Egy lakatlan szigetre. Szerintem nem vádolhatók a tettükért, kivéve mikor elkap az idegbaj, és bűnbakot kell keresned. Ezenfelül az emberek nem vesznek plusz terhet magukra. Az élet mindenkinek olyan nehéz, hogy nem hiányzik még valaki másé is. Mégis a depressziós keresi a kiutat, s ennek okán belekapaszkodik bárkibe, akibe lehet. Így már olyan a helyzet, mint tanórán a felelés előtti pillanatok, amikor mindenki a padló fényezését ellenőrzi mereven, nehogy szemkontaktus legyen véletlenül is a tanárral. Itt te vagy a tanár. 🙂 Különben ez érdekes gondolatmenet. Vesz el esélyt a felelés százalékából, ha a tanuló nem tekint a tanárra? Vagy ezzel csak nyugtatjuk magunkat, hogyha én nem látom, akkor ő sem?

Jelenleg nem túlzás, hogy egy ember próbál még bizonyos időközönként elhívni magával, vagy menni hozzád. Cserébe persze te is próbálod az ő magánkérdéseit helyes útra terelni, de hát a munkád is ez, nem túl nagy feladat. Ő minden nap ír, kérdez, ha nem jelentkezel, akkor újra keres, nem adja fel könnyen. Pedig kb. pár éve találtatok suli óta újra egymásra. Addig teljesen kimaradtatok egymás életéből. Szeretnéd egyensúlyba tartani a kapcsolatot, mert olyan törékeny minden energia. Nem szeretnéd, ha túl sok lenne számára a hisztid, bár sokszor megbeszélitek, hogy szólni fog, ha elég. DE ő túl jó ahhoz, hogy ezt megtegye. Nem tudod róla elképzelni, hogy azt mondja, hogy most egy ideig hagyj békén. Ezért kell neked figyelned, hogy határt húzz. Neki is élete van, sok a dolga. Tudod, hogy nem kérhetsz bármit, mert nem tudja teljesíteni. Így apró lépésekkel haladtok. Ez viszont évek óta működik, hogy meddig, majd kiderül.  Érdekes kapcsolatok ezek. Míg, mások a felszínes, ritka kérdéseken kívül semmit nem adnak. Örülnöd kell ennek az egynek is. Nyilván így van! Ha mondjuk 5-ös lottót nyernél, akkor is ez az egy barát keresne? Nem, ugye? Valahogy hirtelen mindenki emlékezni kezdene a múltra, az együtt töltött időkre. Te pedig megkérdeznéd, hogy tényleg? Hol is voltál mikor minden nap az életemért küzdöttem? Ugye, ez már nem lényeges.

A hosszú esték adnak egy bensőséges érzetet. A fűtési szezon sokaknak bosszúság, de te azt érzed, hogy az otthon melege, valami családias délibábot hoz létre. Emlékek, mikor még hazaért mindenki különböző útvonalról, de a cél az otthon volt. Nem lehetett mindig ünnepi a hangulat, sokszor volt vita, elégedetlenség. Mégis a család a ház különböző szegleteiben jelen volt, külön, de együtt. Most már önmagad és apukád próbáljátok fenntartani a család fogalmát, miután tesód elköltözött, anyukád meg sokkal szebb világot választott, mint a földi pokol.

Kérdezte a pszichiáter, hogy tisztában vagy azzal, hogy az elhunyt családtag érzelmi gondjait az arra érzékeny utód hordozza magában tovább? Persze, hogy tudod, sok mindent tudsz elméleti szinten. Csupán a megoldás nem megy. Hogyan írd felül? Hogyan változtasd meg? Erre egyelőre nincs felelet. Lesz valaha?

A fővonalak a depressziós viselkedésében. Ennél szerintem sokkal szélesebb a skála.

  valaki folyton szomorú, levert, és sokat sír,

  ha, semmi nem érdekli igazán,

  szorong és nyugtalan, vagy

  ingerlékenyebb és türelmetlenebb a szokásosnál.

Meghatározó pontokat kell adni, hogy a neten rákeresve találj segítséget. Mégis minden embernél más tünetek jellemzik ezt. Ahogy a kiváltó oka is eltérő személyenként, úgy a jelei, és a kezelése ugyancsak merőben más.

Egy újszülött nem születik depressziósan. Lehet, hogy sokféle fizikai problémát már kezdettől hoz magával, de a lelke még nem sínyli meg ezeket a hatásokat. A hisztit hamar megtanulja, de azt is a környezeti reakciók által. Egyre idősödve ismeri fel, hogy valami fáj, valami nem jó, mások hogyan reagálnak rám, bántanak, elfogadnak, vagy csak levegőnek néznek? Ezektől kezd a lelke formálódni, s az ő akaraterején múlik, hogy mennyire szippantja be a világ szennyezett látásmódja. Később eldöntheti, hogy szenved ettől egy életen át, vagy legalább próbál támaszt kérni.