A hely, ahol gyermek voltál (Írta: Fogolyán Szellő)

A hely, ahol gyermek voltál (Írta: Fogolyán Szellő)

Többször hallom, hogy fenntartásokkal kezeljük azt a helyet, ahol gyermekek voltunk. Sokan félnek visszamenni, újra bevenni a gyermekkor színterét. Talán leginkább azért félünk, mert úgy érezzük, valami fontosat otthagytunk, amit már sosem szerezhetünk vissza. Leadtunk ott valamit magunkból, leadtunk az életünkből.
Az újra szembesülés előtt, én is ódzkodtam. És tele voltam kérdésekkel. Vajon, ha hosszú évek, évtizedek után már teljesen más az a ház és az a község, ahol annak idején a nagymamáimnál nyaraltunk, ahol törtük a mákot, szedtük a kukoricát, etettük a tyúkokat, tanultam az egyes virágok nevét, ahol macskagenerációk sokaságát láttam felnőni, majd múltak el, ha teljesen más már minden, mi marad nekem? Felülírja-e a múltat a letaglózó jelen? Vagy a jelen szemenszedett változásai ellenére örök marad az a hely, ami életem szerves része?
Dacolva annak esélyével, hogy hirtelen minden szép emlék elmúlik, mintha sosem lett volna, és futótűzként mar a mellkasom alá az elmúlás és a változás fájdalma, úgy vonzott vissza a helyszínre egy Erő, mint vasat a mágnes.  És én visszatértem…                                                              

Nem hiszem, hogy ha hosszú ideje nem jártál a gyermekkorod helyszínén, ahol a nagymamákkal sétáltál kézen fogva a szűkös kis vidéki utcákon, ahol először mentél egyedül boltba, ahol, amikor befordultál a sarokra, a jobb oldali első háznál, mindig kapált a kertben egy szorgos néni, meg bírod állni az újra szembesülést anélkül, hogy folynának a könnyeid.

Persze, minden jóval apróbbnak tűnik, mint ahogyan emlékeztél rá. Ugyanakkor minden métere új is. Nem csak azért új, mert az idő múlásával a természet és az Emberek átalakítanak. Te is teljesen más szemmel nézel minden egyes négyzetméterére, mint akkoriban. Ahogyan most nézel, abban már benne vannak a sok-sok évtized alatt átéltek, a tapasztalásaid, amennyivel többet tudsz a világról, amennyivel többet adtál magadból a világnak, amennyire megromlottál a gyermekkori tiszta és egyben pimasz, csöppnyi énedhez képest, amennyire felnőttél már az álmaidhoz, vagy éppen már el is buktál bennük. De legalább megpróbáltad.
Hanem a legfontosabb: most már tudod, mi az a fájdalom, amit azon személyek hiánya eredményez, akiket megtanultál elveszíteni. Megtanultad. Mert nem hagytak rá más választást.

Az utcákon sétálva döbbentem rá, mennyi mindent nem néztem meg annak idején. Akkoriban, gyermekként, csak egy bizonyos útvonalon engedtek haladni. Úgy nőttem fel, hogy fel sem fedeztem azt a községet, amit a nagymamáim feltételezhetően minden négyzetcentire ismertek. Úgy érzem magam, mint Óz, a nagy varázsló, aki felfedezheti – a korábbi nagymamáihoz hasonló – immáron felnőtt szerepből azt a helyet, ahonnan számára minden út indult, ahonnan elindult az Életbe. Felfedezheti azt a helyet, amiről úgy érzi, csak az övé. És igazából, ami az övé belőle, az soha nem is lesz senki másé.
Miközben újra felfedezem gyermekkorom helyszínét, mintha a legmélyebb beszélgetést folytatnám azokkal az őseimmel, akiktől származom, akik itt éltek. Róluk mesél minden utca; a régi házak falai, a sarokra való befordulás után a jobb oldali első ház, aminek kertjében, nem hiszem el, még mindig szorgosan kapál A néni.
És hát, nem csupán velük folytatok mély beszélgetést. Önmagammal is.

Valakinek a város felett, valakinek egy színpompás kilátásban, a végtelenre nyíló tengernél van az a hely, ahová visszatér, ha ilyen szintű beszélgetést szeretne folytatni önmagával. Én már akkor tudtam, amikor először ott sétáltam újra, hogy nekem pedig ez a kis község, Nyáregyháza lesz az a hely, ahol el fogok bújni, ha mindent el szeretnék gondolni újból.

Számomra ez a legszebb hely a világon!
Pedig gondolhatod, hogy nincsen ott semmi…A szívem egy óriási darabján kívül.

Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy Nyáregyháza az a község, ahol mindig süt a nap. NyárEgyHáza.
És most, hogy most már felnőtt vagyok, biztosan állítom, hogy számomra ez az a hely, ahol a szívemben mindig süt a nap, ha ott időzhetek.

Na, de térjünk vissza ahhoz a ponthoz, hogy évek elteltével, elutaztam oda, ahol egész gyermekkoromat töltöttem. És megtörtént, amire számítani lehetett. Amiről azt gondoltam, nagyon rossz lesz. A ház, az udvar, a kert, ahol annyi csínytevést elkövettem, ahol annyi mindent átgondoltam, ahol annyiszor meditáltam a diófa tövében, már teljesen más volt. Rá sem lehetett ismerni.
Azt a kis vályogházat, amit a dédszüleim a saját kezükkel építettek fel, felfalták a köré emelt téglák. És mégis; tudvalevő, hogy ez a kis vályogház ennek a mostani pompának a lelke. Ott pihen a köré emelt falak alatt. És az ablakok! Az ablakok szinte ugyanazok, ahol imitt a dédmamám, amott a nagymamám szobájából kémleltem ki a nagyvilágra. Gyerekként. Már-már szinte látom Őket is, ahogyan az ablakban állnak Ők is.

Létezik egy kis vályogház NyárEgyHázán. Ami örökre megmarad. Halhatatlan személyek építették annak idején a saját kezükkel, és én azt gondolom, hogy egy ilyen kis vályogháza, menedéket adó kis községe minden Embernek van. Szerintem ne féljünk oda ellátogatni újra! Ne féljünk attól, hogy ez a hely szertefoszlik, nem lesz többé. Amíg mi vagyunk, létezünk, addig lesz számára is hely ebben a galaxisban. Nem tudom pontosan meghatározni, hol van az a hely, ahol örök időkig megtalálható, változatlan formában, ugyanazokkal a mák és kukoricaföldekkel, ugyanazokkal a macskákkal. Hol található a lélek az Emberben?
Talán ott találod meg ezt a helyet legközelebb.

Vélemény, hozzászólás?