Kedves Szellő! Virtuális baráti szavaitok kicsit oldották a depressziómat, úgyhogy ma másolni kezdek. A kezem hamar megfájdul, csak részletekben fog menni. Ha befejeztem, megírom, hogy vége. Addig csak gyakran pihennem lesz muszáj. Címről fogalmam sincs, az ráér. Most csak másolok emlékirataimból úgy, ahogy valaha írtam. Szó szerint.
Egyik kedvenc könyvemben, a Gendzsi monogatariban mondja a kamasz fiú: Az ember már fiatalon is érezheti úgy, hogy nincs értelme az életének. Na, így voltam én tizennyolc éves koromban.
Felmértem lehetőségeimet, és úgy éreztem, a nullával egyenlő. Hiába vagyok tehetséges, semmire nem fogok jutni vele. A művészek, sőt már a művészjelöltek közti piszkos harcok nem az én idegeimnek valók. Azok már tönkrementek gyerekkoromban, mikor mindig azt mondták, hogy na még csak egy műtét, aztán minden rendben lesz. Szóval nem leszek „igazi” művész. De hétköznapi ember se lehetek, mert nem annak születtem. Azért egyszer megpróbáltam a Képzőt. Pusztán a Próféta miatt. Megérzésem helyesnek bizonyult: őt felvették, engem kidobtak. Igaz, ő se maradt sokáig. Mikor volt az a híres, március tizenötödikei /szovjetellenes/ tüntetés, ő is ott volt, és amiatt dobták ki. Ezzel nagy kanyart vett az élete. Más kérdés, hogy ő lett az egyik híres művész osztálytársaink közül. Amerikában. Összetörve távoztam Pestről. Apám hiába kérte, sőt parancsolta, hogy menjek valami főiskolára. A parancsolás sose jött be neki. Meg se kérdezte, mi bajom. Maradtunk a távolságtartásnál. A kerámiát sose vettem komolyan, inkább játéknak tekintettem, de hát valamit csak csinálnom kellett. Valójában csak azt szerettem a kerámiában, hogy rajzolni is lehetett rá. Egyébként annyira nem érdekelt a külvilág, hogy abba fektettem legtöbb energiát, hogy megtanuljak mongolul énekelni. Nagyon szerettem énekelni, és egyszerűen bosszantott, hogy ők tudnak valamit, amit én nem. Állítólag a marinhur nevű hangszerüktől tanulták el. Az egyidejűleg két hangon éneklésről beszélek. Egész nap szólt a lemezjátszó, voltak mongol népdal-és hősének -lemezek, és addig nem nyugodtam, míg el nem értem a célomat. A szöveget persze halandzsáztam hozzá, mert hát honnan tudtam volna én mongolul? Egyedül hangom vígasztalt a magányban. Nem túlzok. A hangom tényleg nagyon szép volt. Szerettem például a Carmina Buranát, a latin meg német szöveget is nagyrészt halandzsáztam hozzá, mert mindkét nyelvből alig tanultam valamit. A Stetit puella szólóját tisztán ki tudtam énekelni. Zajonghattam kedvemre, a házba át nemigen hallatszott, a kert meg akkora volt minden irányban, hogy a szomszédokat se zavarta. Anyámat nemigen érdekelte, mit csinálok, de egyszer pont a Stetit puellát énekeltem, mikor elment a műhely átadása előtt. Talán szilváért ment. A szilvafák voltak arra. Akkor fölrántotta az ajtót, és egész felindultan mondta:
– Két hang szólt! Az egyik te voltál?
– Igen – mondtam, és akkor megölelt, holott az ölelkezés nem volt szokásba minálunk. Egyik nyaram különösen vidámra sikeredett, akkor Ágnes odaköltözött hozzám. Ő anyám barátnőjének, Pipi néni lányának osztálytársa volt. Grafika szakra járt, nem sok köze volt a grafikához, de tetszett neki. Zűrös családi élete vezethette arra a gondolatra, hogy nálunk tanyázzon. Fizetni még kajáért sem tudott. Három évvel fiatalabb volt nálam, még középiskolába járt. Szülei pedig jobb középosztálybeliek, képesek voltak úgy elengedni, hogy egy vasat se adtak. Anyám részletes, hosszú kimutatást írt, mibe kerül egy ember egy hónapban. Volt abban ágyneműmosástól kezdve minden. Elég magas összeg jött ki, én viszont megtehettem, hogy Ágnes helyett kifizessem ezt az összeget. Ágnes ismertette meg velem a dél-amerikai népzenét, ami addig valahogy elkerülte a figyelmem, neki meg épp kedvence volt, vettünk hát ilyen lemezeket is. Én közben dolgoztam, de nem vittem túlzásba. Ágnes közben szobrot készített, életében először, egy kábé húsz centis kis sárkányt, klasszikus kínai stílusban. Még mindig megvan erről egy karikatúrám valahol. A nyár elmúlt, a magány maradt. De ahogy tavaszodott az idő, Ágnesnek eszébe jutottak a nálam töltött napok, mesélte barátainak, így hétvégén időnként meglátogattak. Mind barátságos, művész hajlamú gyerek. Mi ott a házban valójában anyám nővérének albérlői voltunk. Úgy hívtuk: Conci mama. Conci mama zárkózott természetének nem tetszett ez a nyüzsgés. Először a konyhából tiltotta ki őket, aztán azon háborodott föl, hogy némi szamócát leszedtek. Aztán megtiltott minden gyümölcsszedést, pedig meggy és cseresznye annyi volt, meg se látszott volna, akármennyit szednek. Végül már vécére se engedte be őket, megvan még a régi kerti budi, jó lesz nekik az is. A gyerekek még így is szívesen jöttek, hisz fél napra le lehetett menni a tóra, a maradék időben pedig jókat lehetett játszani a műhelyben. Mindenki végigpróbálta a lábhajtós korongot. Hogy azon mennyit lehetett nevetni! Ha valaki nem elég erősen csapta oda az agyagot, aztán jól ráhajtott, az esetleg a saját fejére repült vissza.
A buddhista srácot nem ismertem. Egész nap csak kétszer hallottam a hangját. Egyszer kérdezte: Hol van itt trafik? Aztán meg: Elvihetem a biciklit? Egyebként egész nap egy kicsi szoborral vacakolt, valami kedvenc filozófusát mintázta meg. Tudtán kívül mégis ő indította meg a lavinát. A botrány csak este tört ki, miután elmentek. Addig még nagynéném türtőztette magát. De utána teljesen megvadult. Villogott a szeme, kiabált, visítozott. Hogy azt a fiút ő többet nem engedi be a házba! /Nehezen tisztáztuk, melyiket, hiszen nevét egyikünk se tudta/. Nem értettem, mi baja, ő meg nehezen szánta rá magát a nyílt beszédre, de kénytelen volt. Kimondta világosan: az ő házába, az ő tisztességes házába zsidó még egyszer be nem teszi a lábát. Igen, mondtam jámborul, de honnan tudjam, ki zsidó? Ettől vadult meg igazán. Hogy ha én ilyen hülye vagyok, akkor ne hozzak ide senkit soha többé!
Éljek úgy, mint a remete? Hogy kívánhat ilyet? A nagy kiabálásra bejött anyám, és neki adott igazat. Csak lassan kezdtem érteni, miért. Mert ha jönnek, tán megtetszik nekem valamelyik, és az rettenetes volna! Az ember huszonegy éves korában nem szereti, ha zsarnokoskodnak fölötte. Összepakoltam egy nagy sporttáskába, és reggel elmentem az első vonattal. És apám hagyta! Anyám borzasztó ideges lett, és kérdezett:
– De hát hová mész?
– Ágneshez. Mindig hív.
– De hát azt sem tudjuk majd, hol leszel!
– Mondom, hogy Ágnesnél. Itt a cím, telefonszám.
Nem éreztem udvariatlanságnak, hogy letanyázzak Ágnesnél, és nem érezte úgy ő sem. Hisz annyit fizettem helyette a gárdonyi nyaralásért. Csak hát Ágnesék családi élete, hogy is mondjam, nem volt épp zökkenőmentes. Anyja ránézésre elegáns, határozott, jó kiállású hivatali vezető volt, de a valóságban nem egészen beszámítható. Ágnes csak egy vállrándítással mondta, hogy az anyja lökött, ne törődjek vele, én mégis nagyon megdöbbentem, mikor az anyukája figyelmeztetett, hogy őnáluk ne beszéljek politikáról, mert állami szervek vezetékeket építettek a falakba, ami nem látszik, de azért ott van, és azon keresztül meghallják, ha államellenes kijelentéseket teszek. Ágnes szegény úgy tett, mintha minden rendben volna, és őt utánozva én is úgy tettem. De ami ezután következett, az Ágnest is váratlanul érte: anyja úgy becsavarodott, hogy minden komoly ok nélkül, egy jelentéktelen veszekedés után egyszerűen kidobta a lányát. /Ott is jelen volt egy apa. Az apának ott is csak saját kényelme számított/.
Folytatása következik…
