Bűneim (Andi igaz története)

Bűneim (Andi igaz története)

„Miközben folynak a könnyeim,

És megszakad a szívem,

És míg az elmém trükköket játszik velem,

A jelenléted tudatja velem, hogy nem vagyok egyedül,

miközben a belső ismeretlenembe utazom.

Mert az én sötétségem az enyém.

A fájdalmam az enyém, hogy érezzem.

És a sebeim is az enyéim, hogy meggyógyuljanak.

De ugye itt ülsz velem, és jelen vagy, miközben

Én bátran szembenézek mindezzel?

Mert fényes vagyok a sötétségem miatt.

Gyönyörű, a megtört lelkem miatt.

És gyengéd szívemnek köszönhetően erős.

De vajon szeretettel megfogod-e a kezem,

amikor néha a sötétbe utazom?

Nem kérem, hogy vidd el a sötétségemet.

Nem kérem, hogy gyújtsd fel a napomat.

És nem hiszem, hogy a Te dolgod,

hogy meggyógyítsd a fájdalmamat.

De biztosan, hogy én lennék a legboldogabb,

ha csak ülnél velem és egy darabig fognád a kezem,

amíg ki nem találok az árnyékomból!

Szóval … Tartod a kezem, amíg vissza nem térek?”

~ Zoe Johansen ~

Köszönöm szüleimnek és testvéreimnek mindazt, amit általuk meg kellett tanulnom és ezt – hitem szerint – még a születésem előtt bevállalták értem, a fejlődésemért.
Köszönöm férjemnek a tőlem elszenvedett bántások, a korábbi sérüléseim miatti tüskék szúrásainak elviselését. Köszönöm neki is a tőle kapott „tanításokat”, türelmet.
Köszönöm tanítóim, mestereim „vezetését”, azokét is, akiktől „csak” olvastam, de mélyen hatottak rám.
Hálás vagyok a gyógyítónak, aki kezelései során elvezetett a „szeretet térbe”, ahol visszataláltam önmagamhoz, aki megtanított önmagam szeretetére, az elfogadásra, a feltétel nélküli szeretetre és arra, milyen érzés „egységben” lenni.

Nem tudom, a gyerekek milyen koruktól felejtik el az emlékeiket. Nekem a legkorábbi emlékem, amikor kétségbeesetten sírok a kiságyban, az apám felnyalábol egy kisplédbe és elindul velem az ajtó felé, mire elhallgatok. Ezt az apró történetet az apám gyakran elmesélte, mert hogy annyira szerettem kint lenni, és már ennyi is elég volt a megvigasztalásomra.
Igazából viszont egyáltalán nem erről volt szó. Ilyenkor mindig arra vágytam, hogy nagyon szeressenek. A szeretethiány egészen pici koromtól végig kísért késői felnőtt koromig. Most olyan érzésem van, hogy minden bajom ebből a szeretethiányból eredt. Akkor ébredtem rá, hogy mennyire hiányzott a szeretet már kisgyermekként, amikor egy Shiatsu kezelés eredményeként ugyanazt a kétségbeesett szeretet-éhséget éreztem, amit akkor ott a kiságyban. Iszonyúan fájt a lelkem, és tudtam, nem kaphatom már meg sohasem azt a szeretetet, amire akkor lett volna szükségem. Ezután a kezelés után – két kolléganőm szerint – iszonyú fájdalom tükröződött az arcomon.
– De hát mi fáj? kérdezte Anikó, az egyik kolléganőm. Bizonytalanul a hasamra tettem a kezem.
– Itt, olyan, mintha izzó parazsat raktak volna rám, de ezt nem csak érzem, hanem – valahol belül – látom is!
– A gyomrod fáj?
– Nem, nem a gyomrom, a lelkem fáj!
Anikó és Erika – két kolléganőm – rémülten és értetlenül néztek rám. Nekem pedig megállíthatatlanul hullottak a könnyeim.

A legközelebbi kezelésen aztán kisimultak ezek a fájdalmak. Az volt az utolsó olyan kezelés, ami ilyen súlyos lelki fájdalmakat hozott fel a múltból, ugyanakkor ezeket fel is dolgoztam, megkönnyebbültem utána. Minden egyes kezeléssel egyre nagyobb lett az öröm a lelkemben. Azóta mindennek örülök, annak, hogy reggel fel kell kelni, mehetek dolgozni, akár annak is, hogy esik az eső. Ugyanakkor ezek a “feldolgozások” nagyon felemelőek is voltak, ha újra végig kellene élnem, újra megtenném, persze nem csak ezért, hanem az eredményéért is.

Negyedik gyermek voltam a családban, két lány, aztán született egy fiú, aki – azt mondták – halva született, majd negyediknek én, ismét egy lány. Így aztán időben is lemaradva a testvéreimtől. Ráadásul az anyám nem is tudta elfogadni, hogy nem lesz már fiúgyermeke. Nem örült nekem, neki a lányok csak gondot jelentettek, őrködnie kellett a lányai erényén, ezt kívánták tőle az akkori társadalmi elvárások. Annyira nem várt engem, hogy még nevem sem volt, ott kellett kitalálnia a szülőágyon. Általában nem éreztem a szeretetét. Emiatt nem tudtam szót érteni a nőkkel, inkább a férfiak társaságát kerestem, de azok között is voltak, akik elárultak. Mint nő nem sokra értékeltem önmagam, nem hittem a saját szépségemben, nőies kisugárzásomban, hiszen az anyám nem ezeket az érzéseket erősítette bennem. Olyan 10-11 éves lehettem, amikor valahonnan nem értem haza időre. Akkora pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat, de ezúttal szó szerint, a ház külső fala. Az érdes kőporozott fal karmolását még ma is érzem az arcomon, pedig a vissza nem vonható kimondott szavak talán még jobban fájtak. – Bárcsak soha ne szültelek volna a világra! S az azt kísérő és évtizedekig bevillanó érzés: “senkinek sem kellesz!”

Kora gyermekkoromból azért nem csak rossz emlékeim vannak, vannak jók is. Egy-egy nagymamánál töltött „tejeskávés” reggel, ahogy a nagyi hűtötte a tűzforró tejeskávét egyik bögréből öntve a másikba, mi gyerekek – három unokatestvér – pedig türelmetlenül figyeltük a számunkra túl lassú folyamatot.
A szemben lakó kislánnyal való „örök barátság”, amikor például elmentünk sétálni és 5 perc alatt körbefutottuk a tanyát, vagy amikor kora reggel ő ébresztett, mert én elég álomszuszék voltam. Szinte látom magam előtt, ahogy ott állt az ágyam mellett a babájával: – Te még nem keltél fel?

Kisiskolás emlékeim, amikor az 1-4. osztály összesen kb. 12-15 gyerek volt. Mi délelőtt jártunk iskolába, a felsősök pedig délután. Egyszer „körmöst” kaptam büntetésül, mert összecsaptam a házi feladatomat. Fa tolltartónk volt, annak a tetejével kaptam 10 ütést a csúnya írásért. A tanító néni utána megjegyezte: – Ebből majd megtanulod, hogy a feladataidat nem lehet elnagyolni!
A hittanórák, amit a görögkatolikus lelkésszel együtt a tanító nénink tartott. Filcből kivágott bibliai alakokkal „báboztak” nekünk, a bábokat a tanító néni és idős festő édesapja rajzolták és festették, örök élményekkel gazdagítva a lelkünket. Ezeket az órákat nagyon szerettük, a bibliai történetek életre keltek, mesékként tovább éltek bennünk. A görögkatolikus “pap bácsi” kacagására mai napig jó szívvel emlékszem. Nagyon szerette a gyerekeket. Neki is volt belőlük 8.
A környezetismereti órák keretében az iskola kertjében gondoztuk a virágokat. Elég nagy kertje volt az iskolának, beültetve mindenféle színű dáliával. De nem sorokba ültettük, hanem kis dália ligetek voltak a kertben, ahol akár el is lehetett bújni a növények között. Ősszel mikor felszedtük a dáliákat, minden színt külön kell tárolni, minden gumót festékkel megjelölni. Gyönyörűek voltak a szivárvány színeiben pompázó csodás virágok.
Harmadikban a tanár bácsi már kevésbé volt kellemes emlék. Szeretett a térdére ültetni és megpuszilgatni. Ez is csak mostanában jutott eszembe, hogy kellemetlen élmény volt, eddig mindig úgy gondoltam rá, hogy „a buta kislánynak nem volt szimpatikus a tanárbácsi, pedig semmi sem történt”. Legalábbis az akkori felfogások szerint elbagatellizálták a hasonló „problémát”. Korrepetálásra jártunk hozzá, mindig a napi híreket olvastuk fel az újságból. Jól szórakozott, mikor a sport rovat híreiben a futball mérkőzés eredményét „null-null”-nak olvastam fel, elvégre az apámmal én is néztem a meccseket.

Aztán még egy emlék, amikor „kezeslábasban” ugráltunk az ágyon, ismét a három hasonló korú unokatestvér, mivel természetesen egyszerre voltunk bárányhimlősök. Az apám elbeszéléseiből néhány kedves történet, amikor mindig elkísértem a „boltba”, ami tulajdonképpen kocsma is volt, és az apró ujjaimon számoltam, hogy hány sört ivott, otthon pedig beszámoltam az anyámnak az eredményről – ez mindig probléma volt kettejük között.

És persze rosszabb emlékek is, a testvéri zaklatásról, aki azzal biztatott, hogy „meglátod, jó lesz”, és nem, nem volt jó, fájdalmas volt, hiszen lehettem vagy 7 éves, a nővérem akkor kb. 15. Felnőttként nagyon sokáig ezt az emléket elhessegettem magamtól, „nem számít, nem kell foglalkozni vele, gyerekek ostoba játéka, különben is elmúlt, már nem számít”. Nagyon is számított, majdnem 50 év után ezt az emléket is „kisírtam magamból”, hogy végre megkönnyebbülhessek, mint a tizenhárom évesen átélt másik zaklatást is, csak ott már nem „gyerekek” ostoba játéka zajlott. Ezt kicsit tovább tartott feldolgozni. Mikor már azt gondoltam, sikerült, újra és újra elárasztottak az emlékek. Aztán végre eszembe jutott, hogy egyszer a szomszéd faluba bicikliztem át, amikor megállított a „hódolóm”, éppen arra jött a nagybátyám, kiabáltam neki, segítsen, de ő szó nélkül tovább hajtott a lovaskocsival. Aztán mikor az apám felelősségre vonta, hogy miért hagyott ott kiszolgáltatottan, azt mondta, ne dőljön be a panaszkodásnak, nekem volt az jó, minek kellett volna közbe avatkoznia? Pedig nem, nem volt jó! Megalázó volt.
Most ennyi év után is felmerült bennem, hogy miért ért engem ennyi megaláztatás, zaklatás? Valóban én voltam benne a bűnös, ahogy mindig éreztem, hiszen nagyon is konkrétan, kimondva a családom – az apámat kivéve – és az idegenek is ezt erősítették bennem. Nem is tudtam beszélni róla, mélyen őriztem a lelkemben a „bűneimet”, aztán ezek az elfojtások szépen lassan megmérgeztek, megfojtottak, megbetegítettek. Egész kora gyerekkoromtól szerepet játszottam, én voltam az eminens jó kislány, belül viszont féltve őriztem a bűneimet. Ez a „jókislányság” mégsem volt elég, hogy szeressenek, hiszen önmagamat sem szerettem. Az önmagam iránti szeretet hiánya olyan szintre „emelkedett”, hogy elég gyakori kijelentés volt tőlem, hogy „- Gyűlölöm magam!” Volt egy kolléganőm, aki azt mondta, és egyedül ő, hogy ez nem jó, önmagunkat szeretni kell.  Legelőször akkor gondolkodtam el, hogy valamit kezdeni kellene magammal.  A sors fintora, hogy éppen ő, aki mintapéldája volt a pozitív gondolkodásnak, nem tudta megoldani a magánéletét és meggyőződésem, éppen ezekkel a lelki vívódásaival vonzotta magára a betegséget, a gerincén volt két rosszindulatú daganat, amit nem engedett megműteni. Talán két és fél évig küzdött vele, de végig talpon, még a kemoterápia alatt is járt dolgozni. – Annyira hiányzik! Hittük, hogy csodák márpedig vannak, de neki más volt az útja, más volt az út vége, 39 éves volt.

Aztán leginkább zaklatott, felkavaró emlékek, amelyek arról szóltak, hogy féltettem a szüleimet, az apámat, aki véresen és ittasan jött haza, mert a lovaskocsival késő éjszaka beleborultak az árokba; és az anyámat, akit folyton balesetek értek. A legutolsó amikor 12 éves voltam és leesett a padlásról, én voltam otthon vele. Nem tért magához akkor sem, amikor berakták a mentőbe és hosszú idő volt, míg annyira összeszedte magát, hogy nem kellett már aggódnunk, esetleg el is veszíthetjük. Következő nyáron volt a zaklatási ügyem. Ugyanebben az évben nyertem egy nyaralást egy úttörőtáborba.

Amikor két hét múlva visszajöttem a táborból, az apám már nem engedte, hogy hazamenjek, a keresztanyámnál töltöttem el néhány hetet, amíg eladták a tanyán a házunkat és beköltöztünk a városba. Amíg a táborban voltam, az apám próbálta kiharcolni a védelmemet, de mivel nem sikerült, ezért úgy döntött, nem tesz ki további zaklatásnak.
Emlékszem, ahogy esténként álomba sírtam magam, úgy éreztem, kiszakítottak addigi megszokott környezetemből, és már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte. Még egyszer az iskolába mentünk el kiiratkozni, de az már nem a tanyán volt, mert ott már megszűnt a tanítás. Legközelebb olyan 40 évesen mentem el a tanyára, hatalmas csalódás volt, mert az egész település iszonyúan lerobbant, már csak az idősebbek maradtak ott, és az alkoholisták, illetve akik anyagilag kerültek olyan helyzetbe, hogy nem tudtak elmenni.

Innentől kezdve a további életem megoldódni látszott. A szüleim próbáltak jobban összetartani, mint addig, úgy tűnt az életünk rendezettebb lesz, az apám alkoholizmusa is szünetelt időnként. A városban már nem követték minden lépésemet a gyanakvó és ítélkező tekintetek.
Egyik nővérem lakott velünk a családjával. Albérletben laktunk, tizenhat éves voltam, azon a nyáron alig voltam otthon, egyik táborból a másikba utaztam, egyik tábor után csak azért mentem haza, hogy a szennyes ruhát kicseréljem tisztára. Az anyámmal nem szűnt a folytonos harc.
Volt egy harminc év körüli „barátnőm”, aki az anyám munkahelyén dolgozott egy gyermek- és ifjúságvédelmi intézményben. Ő próbálta tompítani az anyám és köztem lévő feszült kapcsolatot és ez sikerült is neki. Egyszer elvitt egy jósnőhöz, aki azt jósolta nekem, hogy valamilyen hosszú útra megyek, ami az egész életemet meghatározza majd. És igaza lett. Néhány hónappal később egy jutalom utazást nyertem Krakkóba. Ott ismertem meg a férjemet. 16 éves voltam. Mindenki jól járt, én szinte már „jó gyerek” lettem, az anyámnak pedig már csak néhány évet kellett kibírnia, hogy végre megszabaduljon tőlem, vagyis férjhez menjek. Tizennyolc évesen mindenki megelégedésére férjhez mentem, megfelelve mindenki elvárásának. Hivatalosan felelős felnőtt lettem. Innentől kezdve szabad volt mindaz, ami addig nem, akár még gyereket is szülhettem, sérülésekkel a lelkemben, felelősen.

This Post Has 2 Comments

  1. Kedves Andi,
    Hogy íródnak a legmakulátlanabb történetek, ha nincsen benne vér és fájdalom? Sehogy. Amit már megtanultam, hogy egy igaz történet attól lesz hátborzongatóan valódi, hogy minden seb ami vérzik, az bele van égve a szavakba, mondatokba. Minden történet egy lélegzetvétellel kezdődik, de az igazán fantasztikus amikor elakad a lélegzeted ahogy olvasod. Minden szavad lángol az érzelmektől, s megperzseli a világot, hogy egy igazabb holnapra ébredjünk. Köszönöm hogy átélhettem a szavaid által 🙂

  2. Kedves Vándor! Köszönöm a kedves szavaidat. Én magam is sokszor elolvasom a történetemet, mert nélküle nem lehetnék most Önmagam. Nem lehetnék most az, aki mérhetetlen hálát érez mindenki iránt, aki “őt” bántotta. Érdemes ezt így végiggondolni, mert meggyőződésem, a világ nem gonosz és tökéletlen, éppen ellenkezőleg, szép és jó és tökéletes. Ennek a felismerésnek köszönhetem a boldogságomat.

Vélemény, hozzászólás?