Az én karácsonyom (István igaz története)

You are currently viewing Az én karácsonyom (István igaz története)

Csillogó kirakatok, zsúfolt polcok, sorok a pénztáraknál: a plázák fényei, bankkártyák, kosarak, csomagok és fazonírozott műfenyők, dísznek álcázott tárgyakkal, hogy az illúzió meglegyen.
Nyüzsgés, készülődés a háromnapos ünnepre. Modern szeretet – pénzben mérhető módon…!
Emlékeim kísértenek: egy gyermekkori, fehér karácsony.

Erdő melletti kicsi ház: négy lakója: két felnőtt és mi ketten, gyerekek. Egy szoba, petróleum lámpa, hogy esténként fény is legyen. Kályha, amiben dorombolt a tűz. Már december hatodikán elkezdődött a készülődés. Akkor még hittünk a mikulásban, bár tudtuk, hogy a piros, celofánzacskós meglepetés a boltokból származik, de jó volt hinni.
Szaloncukrot már akkortájt is árultak, ami kegyetlenül cukor volt, de mi minden évben saját szaloncukrokat készítettünk. Ilyenkor a család három férfi tagja, Édesapánk és mi, gyerekek elkezdtük a csomagolást: selyempapír, cakkozva, két kockacukor: az egész évben összegyűjtött és kisimított csokis ezüstpapír – becsomagolva és összekötve díszekkel, hogy majd Szentestén a fára kerüljenek.

Aztán eljött a nap:

Hóbundába öltözött az erdő, a kökénybokrok kusza ágai fehér kontúrt kaptak. Csend lett, csak a szívünk dobogása hallatszott és a Jézuska-várás öröme töltötte be az egész napot. A hétköznapi gondokat félretéve, az esti fadíszítés közösen történt. A házilag készített elemes égősor a helyére került és megtörtént a csoda: színes díszfényben pompázott a lakás. Nem volt tévé, videó, sem egyéb kütyü, csak mi voltunk, a Család: békében, szeretetben, örömben – no és a bejgli társaságában, ami soha nem hiányozhatott az ünnepi asztalról.

Mi volt más akkor?

Ma megvesszük készen…azt annyi…! Hány helyen látom, hogy karácsony harmadnapján az ép fenyőfát az utcára dobják.
Vízkeresztkor, amikor – imádság mellett – “leszedtük” a fát, már ami ehető maradt még rajta, hisz a második naptól rendszeresen csócsáltuk az ehető dolgokat – szinte megsirattuk, mint egy elvesztett családtagot.

Ma menekülünk az ünneptől. Szép volt, jó volt – letudtuk.
És a szeretet, már ha az volt, visszazsugorodik a hétköznapi pénzhajhászásba. Pedig a Karácsony a legnagyobb Ajándék!
Mindenki ott van az ünnepi asztalnál. Ők adják a létezés örömét. Lelkünkben élnek, még ha távol is vannak tőlünk, de Szentestén, amikor a Csillag reményt hoz, hiszem, hogy együtt vagyunk – valahol – a SZERETETBEN!

Vélemény, hozzászólás?