Így indultunk világgá (Szávitrí igaz története)

Így indultunk világgá (Szávitrí igaz története)

Ültünk a dupla ágy két szélén, törökülésben. Köztünk a hatalmas térkép.
Te hová mennél? kérdezte ő.
Én Keletre. Mindig csak Keletre. És te?
Mindenhová! válaszolt pillanatnyi gondolkodás nélkül.

Ez már a katonaság után volt, mikor új munkahelyén sikerült némi pénzt félretennie. Közben újra nőtt loboncos haja, és szeretett szakálla. Nekem is volt némi félretett pénzem, de hát tudtuk, a kettő együtt se sok.

Meg a másik probléma: Keletnek a számunkra még elérhető része akkor a Szovjetunió területére esett. Ide meg egyszerűen csak csoportban engedtek turistákat. Hát ez volt a baja. „Nekem még soha életemben nem mondták meg, hogy mikor hová menjek”! /A katonaságot kivéve, ugye. Az az ő edzett fizikumának semmi gondot nem jelentett, de megviselte lelkileg. Egy nomád, akit bezárnak! Becsukják ártatlanul! Úgy élte meg, mint börtönt. Tudom, jó, ha az emberek katonai ismeretekkel rendelkeznek, de semmiképp nem értettem, minek erre két teljes év/

Igaz, mentünk mi csapatban sokszor barlangászni, de az más. Most idegenek diktáljanak?

Próbáltam szelíden: Nézd ezeket a hegyeket! Magasabbak, mint a Rila! /Az volt a legmagasabb, ahol jártunk ezelőtt/. Grúzia! mindig is vágytam arrafelé! De ezt csak úgy érhetjük el, ha erőt veszel magadon, és beszállsz a csoportos túrába.

Voltak ragyogó, vadonatúj prospektusaink. Épp egy kazahsztáni, középkori, gyönyörű, kék csempés épületet bámultam. Azt ne nézd, szólt rám szelíden. Az túl messze van.

Nem volt sok választásunk, hát gyorsan döntöttünk. Örményország, Azer, Grúzia. Kábé húsz tagú csoport. Kábé másfél hét. Elintéztük, befizettük. Ősz volt, nem kellett túl sok ruha, Murr mégis szerzett még egy használt hordkeretet, mert olyan nekem addig nem volt. Minden olyan egyszerűnek látszott, míg ki nem értünk a repülőtérre.

Természetesen minden meg volt beszélve, hogy mikor, hol, a terem melyik sarkában, csak épp nem volt ott senki. Körülöttünk tömeg hömpölygött, de senki olyan, aki erre az útra érkezett! Igaz, túl korán mentünk ki, de akkor is. Múlt az idő. Már információs pultot akartunk keresni, már szinte robbantam az idegességtől, mikor mondta a hangosbemondó a mi nevünket, és kérte azt a két személyt, akit tévedésből rossz helyre irányítottak, hogy menjenek a tényleges gyülekezőhelyre. Mentünk. Persze már mindenki ott volt. Ők minket bámultak, mi meg őket.

Olyan út volt, amit alapvetően szegényebb középosztály-béliek számára hirdettek. Egyértelmű, árát és távolságát tekintve. Szóval nem volt túl drága, de a nagy távolságok miatt nem is olcsó.

Mi lejjebb voltunk az alsó középosztálynál. Hogy miért? Ha csak egyik okát nézzük: mert Murrt apja egyszerűen kitagadta tizenhat éves korában. Attól kezdve pénzt a szüleitől életében nem látott. Nem volt más bűne, mint a csavargási vágy, amit valamelyik nomád őse hagyott rá örökül, és amit a kollégiuma sem tudott elfogadni. Persze nem tudom, az ő kollégiuma milyen volt, de abban nyilván hasonlított az enyémre, hogy alig akarta diákjait egy kis időre is kiengedni. Tán még maradhatott volna, ha nem történik az a nevezetes eset, ami így utólag nagyon mulatságosnak hat, de számára kegyetlen következményekkel járt: az ő vegyészkedési mániája. Egy csendesebb napon titkon nekiállt a kollégium egyik fürdőszobájában titkon vegyészkedni. Nem volt elég tudása hozzá. Mikor már összekeverte az anyagokat, akkor jött rá, hogy rosszul csinálta, és ez most robban! Pánikba esett, és lehúzta a vécén. Aztán a két emeletes diákszállóban hatalmas csattanással felcsapódott minden vécéfedél, és kitódult rajta a gáz, ami nem volt életveszélyes, de állítólag rettentő büdös volt. A kollégium eltanácsolta őt. Ekkor apja, egy ostoba, agresszív ember, azt mondta: nem vagy jó semmire, nem vagy a fiam többé. Ott állt Murr, szinte egy szál ruhában, minden nélkül, tizenhat évesen. Csepeli gyárban vállalt munkát, felnőtteknek valót. Közben estin érettségizett. Állandó munka mellett szerezte geofizikus-technikus és atomtechnikus képzettségét. Hát ennyit erről.

Szóval odamentünk a csoporthoz. Negyven-ötven éves nők, férfiak, az alkalom tiszteletére mind elegáns ruhákban, vadonatúj, gurulós bőröndökkel, amik akkor jöttek divatba. Csak ketten öltöztek szerényebben: hozzánk hasonló korú, fiatal pár. És jöttünk mi, Murr a már majdnem vállig érő, bozontos hajával, és én, akkor még aranyszőkén, koromnál sokkal fiatalabbnak nézve ki, mindketten hordkerettel. Az övé, egyébként piros színű, különösen látványos volt, mert egyszer, stoppolva, meggondolatlanul feldobta egy teherautó nyitott hátuljába, ami előzőleg szurkot szállított. Ruhánk se kosztüm, selyem, bársony, hanem a szokott, kopott farmer, pólóval.

Mindegy, a túravezető nő örült, hogy megkerültünk, és gyorsan elmagyarázott néhány tudnivalót. Még mindig maradt kis idő. Ebben elmondta: Nagyon remélem, könnyű utunk lesz, és sehol se fognak kirabolni minket, mégis kötelességem megemlíteni. hogy a társaság kártérítést fizet, amennyiben különösen értékes tárgyról van szó. Szóval szépen kérem, még most, felszállás előtt, hogy akinél különösebben értékes tárgy van, most mondja meg, hogy jegyzékbe vehessük.

Az emberek hallgattak. Ha volt is náluk különösebben értékes tárgy, nem volt kedvük megmondani. Vagy tán nem tudták eldönteni, mi számít különösebben értékesnek. Végül egy nő rászánta magát: a nyakláncom! A túravezető nyomtatványba írogatott. Mennyit ér körülbelül? Vagyont ért. Nekünk sose lesz annyi, gondoltam. Még valaki? Hosszú csönd. Azután megszólalt Murr: a fényképezőgépem. Persze nem emlékszem rá, mennyit ért, de azért már pesti lakást lehetett venni. Természetesen nem az övé volt, mint ahogy lakásunk sem volt soha, a gépet főnöke adta kölcsön az útra, mert szerette őt. Pontosabban: előző munkahelyének főnöke. Akkor aztán még furcsábban bámultak ránk. Szerencsére már jött a gépünk.

Itt van Moszkva! kiáltott valaki. Kinéztem, és megláttam messze magasból a várost. Nagyjából kerek, és benne sok-sok zöld: parkok. Még zöld volt a fű. Jaj, de szép!

Mármint messziről. Csak messziről volt szép. Közelről egyre idegesítőbbnek találtam. Soha nem látott, irdatlan nagy terek, még a lakótelepek házai is borzasztó magasak, szélesek. Nagyon-nagyon idegen hely. Elveszettnek éreztem magam benne. Lepakoltunk a szállodában, azután csoportosan felkerestünk néhány nevezetességet. Például a régi, arannyal borított hagymakupolájú templomot. Nekem csak az tetszett.

Van egy másik híres templomuk, sokan szépnek tartják, szerintem inkább groteszk. Mint díszlet mesefilmben. Vagy mintha habostortából építette volna valaki. Elneveztem habostorta-templomnak. Egyszer, sok év múlva, kislányom a régi képeket nézegette, és egyből kitalálta: Ugye, erre mondtad, hogy habostorta- templom?

Ebédünk jellegtelen vendéglői ételekből állt, egyet kivéve: hagyományos orosz káposztaleves. Csodálatos volt. Ebéd után mindenkit szabadon engedtek: vacsoráig csináljon, amit akar. Sose vágytam Moszkvába. Azért igyekeztünk jól érezni magunkat. A metróállomások csodásak, szinte kiállítótermek. Viszont olyan, mint egy labirintus. Persze eltévedtünk benne. Próbáltunk egy sráctól oroszul segítséget kérni, de látta, ez nekünk túl magas. Nyelvtanilag is, meg a labirintus-rendszer miatt is. Így hát egyszerűen kézen fogott, és oda vitt minket, ahol fel kellett szállnunk.

Ott álltunk hát a Parskije Prudin. Mindketten szerettük Bulgakov regényét, ami itt kezdődik, azért jöttünk ide. Hangulata pont olyan volt, mint amilyennek a könyvből elképzeltem, de a mérete! Jó ég! Alig látni az utca egyik oldaláról a másikat!

A szállodában hideg volt. Fűtöttek, de alig, csak a látszat kedvéért. Nem tudom, kinek jutott eszébe Moszkvát ide építeni. Hülye ötlet volt. Ménkűnagy síkság közepén, hegy sehol, szabadon érik az északi szelek. Örültünk, mikor tovább mehettünk. Jó kedvem egyből elrontotta a repülőgép. Repülőben ilyen ócskát még sose láttam, pedig mentem már, hányszor is? Ez előtt hattal. De hát ez belföldi járat volt. Igazi fapados. Enni se adtak, pedig hosszú volt az út Jerevánig.

Csalódtam Jerevánban. Műveltségem hiányossága volt az ok. Anyám rám örökítette néprajzos érdeklődését, de míg őt kizárólag a magyar néprajz tudta lekötni, engem nem. Magyarból csak a népdalok, hímzések, balladák. Nekem az egész világ kellett. Olvastam is sokat, de az valahogy elkerülte a figyelmem, vagy tán tudtam, de elfelejtettem, hogy Jerevánt a világháborúban porig bombázták. A turista-csalogató prospektuson látható szép, keleties stílusú főtér az eredetinek másolata csupán.

A kenyerük csodálatos. Pedig, amennyire tudom, anyaga nem különbözik a miénkétől. Földbevájt kemencében sütik, talán attól. Vagy mert rengeteg napfény éri a gabonát. Tán ettől különleges a boruk is. Sokféle bort ittam, például méregdrága görögöt, de sehol párját nem találtam az örmény bornak. A tokajira hasonlít kicsit. Turisták számára apró üvegekbe is palackozzák, ebből vettünk jópárat, azt osztogattuk itthon ismerőseinknek.

Napirendünk általában mindenütt úgy alakult, hogy fél nap közös program, fél nap, vagy egy nap szabad foglalkozás. Csakhogy Jerevánban nem nagyon tudtunk mit csinálni. Először is: volt vagy negyven fok. A többség szunyókált. Murr persze nem nyughatott. Elindult toronyiránt. Ez ebéd után volt. Mindenki hűs fedél alá menekült, kihaltak az utcák, csak egy öreg fagylaltos néni tartott ki napernyője árnyékában. Hát mentünk fagylaltot venni. Fagylaltos kanala akkora volt, mint itthon a tejmerő kanalam. Vagy ha így jobban érthető: amiből egy palacsintát meg lehet csinálni. Ezért csak egy-egy gombócot kértünk. A néni felháborodott, és látván, hogy turisták vagyunk, orosz szavak pergő áradatát zúdította ránk, mint egy felháborodott, unokáit korholó nagymama. Murr csak bámult, én jobban értettem, azt mondta: szégyen! Ilyen keveset nem vesz itten senki! Ha nincs pénzünk, adja ajándékba, de ilyen szégyen őnála nem történhet meg! Nevettünk, vettünk még. De nagyon gyorsan kellett enni aztán, hogy ránk ne olvadjon abban a hőségben.

Találtunk egy vásárcsarnokot, abba bementünk. Fele akkora se volt, mint kedvenc pesti csarnokom, de épülete jóformán ugyanúgy nézett ki, belső tere is hasonló, csak keletiesebb hangulatú, igazi tarkabarka keleti piac. Egy rakás olyan gyümölccsel, amit még életünkben nem láttunk. Hát vettünk valami olyat.

Jerevántól bérelt busszal mentünk tovább. Két különleges templomban is jártunk. Egyik távol esett minden emberlakta helytől. Egy nagy kőszikla volt. Abba kellett bemenni. Kis kápolna, gyönyörűen faragva. Egyetlen ember készítette, élete munkájával. Arra tette fel az egész életét.

Másik egy városban, hatalmas, pompázatos görög-keleti. Füstölőillat félhomály, vastag gyertyák. ünneplő ruhás emberek, akik gyertyát gyújtottak, imát mondtak, valami fogadalom miatt, vagy szeretteikért. Az egész templom régmúlt századokat idézett.

Ment a busz tovább, egyre magasabbra. Egyre jobban akadozva a rossz hegyi úton. Aztán leállt. Pedig nem ért oda sehova. Kinéztem. Az ablaknál ültem, a jobb oldali, leghátsó ülésen. És mit láttam, Jobbra szakadék, a kocsink kerekeiből egy már bele is lógott. Vagy csak félig? Természetesen az, ami felett ülök. Murr csak elváltozott arcomra figyelt fel, és akkor is csak annyit tudott mondani: Ne nézz oda! Nem lesz semmi baj!

Nem lett. Sima fennsíkon döcögtünk tovább. A busz népének ijedelme idővel unalommá változott. Csak kő volt ott, csak lapos fennsík, hőség. Idegenvezetőnk azzal vigasztalt, hogy nemsokára ritka természeti jelenséget láthatunk, a „gyémánthegyet”. Nem gyémántból van ugyan, csak obszidián, de napfényben csodálatosan tud ragyogni. Hát, napfény, az volt bőven. Csak úgy hirtelen kiemelkedett a síkságból, feketén, ragyogva. Tán csak mi ketten tudtuk igazán, milyen csodálatos az a kő. A többiek lassan kiszálltak, léptek egy párat, szidták a port, a hőséget. Mi már a „hegy” túloldalán jártunk. Hogy ne lássák, mennyit elhozunk belőle. Nem bántott túlságosan a lelkiismeret. Nekik ott volt egy egész hegy, mi meg olyan szegények voltunk. Összes pénzünk ráment erre az útra. Az obszidián gyönyörűen faragható. Később ezt csináltuk vele.

Már majdnem alkonyodott, mikor elértünk a Szevánhoz. Az nekik olyan, mint nekünk a Balaton. Még formája is hasonlított, ahonnan néztük, ott sík volt, a túlparton hegyek. Programunk szerint ekkor fürdés következett volna a Szeván tóban. Gyakorlatban pedig őrjöngő vihar. A hőmérséklet hirtelen tíz, vagy több fokot esett, és majdnem sötét lett, pedig még nem is alkonyodott. Mindenki menekült szobájába. Murr tűnődött: Micsoda idő! Pedig itt a világ egyik legszebb tava, de kora hajnalban továbbmegyünk. Életünkben látjuk-e még?

Akkor már kabát után kotorásztam, mert tudtam, hogy kimegy, és ha ő, akkor természetesen én is. A partot köd borította. Világosabb lett, de változatlan erővel tombolt a vihar. Rajtunk kívül összesen két ember merészkedett ki, a fiatal pár. Intettünk egymásnak. A tó leírhatatlanul szép volt, ködben is, esőben is, viharban is.

Hajnalban mentünk, hegyek alján. Akkor kelt a nap, rásütött a hegyekre. Elképedtem. Rózsaszínűek voltak, meg sárgák, lilák, pirosak. Amilyennek hegyet általában sosem látni. Vagyis láttam, mert tanultam művészettörténetet, és Szárján is tananyag volt, emlékeztem erre a képére, de valahogy mindig azt hittem, festéskor kissé szabadra eresztette a fantáziáját. Hát nem! Egészen megrendített, hogy a hegyek napkeltekor pont ugyanúgy néztek ki.

Messziről láttuk az Ararátot is.

Az azeri határnál nem volt kerítés, őr vagy sorompó. Csak csendes táj, meseszép. Ott pont több ágra szakadt egy lusta folyó, ágai közt parányi, dús lombú szigetekkel. Olyan jó lett volna kiszállni! Ám láttuk, milyen feszült a sofőr, meg az idegenvezető. Egyikük, már nem emlékszem, melyik, folyton mondogatta: Mindjárt átérünk. Nem lesz baj. Nem lesz baj.

Merthogy ott lőni szoktak. A két ország, egymásra. Elképesztő, hogy ezt a csodaszép helyet elveszik a békés turistáktól, csak azért, hogy egymásra lődözzenek. Miért? Mert egyik keresztény, másik meg mohamedán? Akkor is, miért?

Azeri idegenvezetőnk fiatal lány volt, szép, mint egy mesebeli királykisasszony. Rengeteg helyre vitt minket, égig érő toronyba, aminek regéje is van, meg más, nevezetes helyekre. Meg egy modern szőnyegáruházba, jó nagyba, amiben az égvilágon semmi mást nem árultak, mint szőnyegeket. Mindig nagyon szerettem a keleti szőnyegeket. Hát itt annyi volt, hogy beleszédültem. Kézi, gépi, falra függesztve, kiterítve, felcsavarva, olyan sok, hogy egy csomót az olcsóbból egyszerűen csak a földre halmoztak, egymásra terítve, volt vagy fél méter magas. Rajta pedig jó pár macska trónolt. Nem féltek az emberektől, büszkén néztek rám. Megértettem: itt nekik hivataluk van. Ők gondoskodtak róla, hogy az árut ne rághassa meg az egér. Mi két arasznyi, picike szőnyeget vettünk, hagyományos stílusút, kézi csomózásút. Itt van most is a falon.

Egy karavánszeráj maradt még meg nagyon az emlékezetemben, azt se tudom, melyik országban, csak úgy elrobogtunk mellette. Még lefényképezni se volt idő, Megdöbbentett a szépsége. Négyszögletes volt, nagy belső udvarral, keleti stílusban, az udvarról oszlopsor mögött sok-sok ajtó, nyílt. Elképzeltem, hogy régen ezekben a kicsi szobákban pihentek meg az utazók, állataik nyilván a zárt, nagy udvaron. Varázsa volt annak a helynek. Szinte hívott. Úgy szerettem volna, ha ott csoportunk megáll, megpihen, ott ebédel, esetleg ott is alszik. De nem lehetett. Robogtunk tovább.

Sok-sok régi épület közül mégis tán legjobban tetszett a bakui vár. Egy középkori vár, a város közepén. Nem egyetlen vár, hanem fallal körülvett épületegyüttes. Kész csoda, hogy még egyben van. Azt hiszem, sose lőttek rá, vagy ha mégis, hát nem sok kárt tettek benne. Mostanra lakásokra osztották, de hangulata változatlanul középkori. Sikátor-szerű utcácskák. Egyik ház ajtajáig néhány kőlépcső vezetett, és alul, a korlát végén kiszélesedő, fél méteres kőlap. Ugyan mi célra szolgálhatott? Akkor az ajtón kiugrott egy kutya, mintha mondaná: Ez az én jogos őrhelyem!

Mindig szerettem volna tengeren hajózni. Jártam tengerpartokon, de a hajózás sose jött össze. Itt legalább annyit megtehettünk, hogy befizettünk egy órás sétahajózásra. Nagyon szeretem a tengereket. Egy óra, ennyi jutott.


Grúziába már azóta szerettem volna elmenni, hogy iskolás koromban valamikor olvastam Rusztavelli eposzát. Utunk tervezésekor Grúziát néztem ki elsőnek. Olvastam róla, már amennyit magyar nyelven lehetett. És most úton voltam Grúziába! Vagyis nem egészen, mert viharba kerültünk. A gép nem szállhatott le, sokáig magasban körözött, még ott is úgy dobálta a szél, hogy azt hittem, rosszul leszek.

A város friss volt a nagy eső után, illatozott és ragyogott. Úgy éreztem: hazatértem. Ami elég furcsa, mert tudomásom szerint rokonságomból soha senkinek az égvilágon semmi köze nem volt Grúziához.

Szép helyen épült a főváros. Hegyek, folyó. Siklóval mentünk fel, megnézni a kilátást. Aznap valami gond akadt a szállással: a lefoglalt helyet nem tudták biztosítani. De hát az ő hibájuk volt, és valahova csak kellett tenniük minket. Ez is egyik legfurább, legszebb emlékeim közé tartozik. Szállásunk. Egy ház, ami az egyik híd közepére épült. A Tbiliszit átszelő folyó, ha jól emlékszem sokkal keskenyebb a Dunánál, viszont egyenesen a hegyekből jön, nem hömpölyög, hanem rohan. Az ablakba kikönyökölve nézhettük az alattunk rohanó folyót.

Másnap elfoglaltuk előre kijelölt szállásunkat az új városrész egyik csupa-üveg, parádés szállodájában. Azután idegenvezetés következett. Színházi előadás is volt: egy régi épületben, ami falfestményeiből ítélve régebben templom lehetett, táncjátékot adtak elő. Hagyományos viseletben. A nők mind igen hosszú hajúak, földig érő, szép, lenge fátyolszerű ruhában.

Ami nagyon tetszett: a városban járva, akár új, akár régi negyedben, jóformán minden utca mindkét oldalán hűs árnyékot adó, nagy, lombos fák álltak, az úttest és a járda közt. Szinte buzdítva a csavargásra. Egy teljes napunk maradt egyénileg csavarogni. Az óvárost vettük célba. Csendes környék, nagyon sajátos hangulatú. Csupa régi, emeletes ház, Fából ácsolt, díszesen faragott erkélyekkel, amiken macskák napoztak. Igen, itt tudnék élni! Kenyerük is éppolyan finom, mint a két szomszédos országé. Dél volt, és hőség, egy szál jármű nem járt arra, ember is alig. Öreg bácsi baktatott az utcán. Látta, turisták vagyunk. Üdvözölt minket, kérdezte, honnan jöttünk, és hogy tetszik nekünk az ő városa? És melyik része tetszik jobban, az új, vagy a régi? A régi! Ez itt! vágtam rá gondolkodás nélkül. Ennek örült. Az ő szívéhez is ez állt közelebb.

Egész álló nap a városban csavarogtunk. Dél felé, mikor megéheztünk, egy csendes, barátságos, csupa-lomb kicsi utcában apró házra lettünk figyelmesek, amibe szállingóztak be az emberek. Büfé lehet, gondoltuk, és mentünk mi is. Bent inkább cukrászdának tűnt, hátul végig felszolgáló pulttal, a többi részben kis asztalokkal, székekkel. De ott nem árultak semmi mást, csak egyetlen süteményt, amit a helyiek láthatóan nagyon szerettek. Hatalmas adagokat bírtak belőle megenni. Később megtudtuk, hogy grúz specialitás. Sós volt, túrós réteshez hasonló, nagyon finom.

Hangulata tetszett legjobban ennek a városnak. Azon helyek egyike, ahova visszavágyom. Éppúgy, mint Athénba, az Adriára, a Nílus-partra. Visszamennék, ha tehetném.

Ha jól emlékszem, Azerben történt, hogy mihelyt ott voltunk, Murr kissé megváltozott. Valahogy befelé mélyedt. Faggattam, mire gondol. Elmagyarázta, hogy errefelé a föld különösen gazdag féldrágakövekben, és úgy hallotta, hatalmas múzeumnyit hordtak itt belőle össze. Murr igen közel állt a természethez, állatokhoz, erdőkhöz, hegyekhez, kövekhez is. Nem csak cseppkövekhez. Mindenféle szép kövek el tudták bűvölni. Szóval csak azon járt az esze, hogy lehetne bejutni ebbe a múzeumba.

Megérdeklődtük. Adódott alkalom rá. Egyik szabad délutánunkon sikerült eljutnunk oda.

„Egy egész terem tiszta malachitból.” Így írt le egy oroszországi termet Jókai. Hát, egész terem nem volt, de egy falnyi, az igen. Legszebb színű, mintájú, tükörsimára csiszolt. Legkülönbözőbb fajtájú féldrágakövek, kicsik, nagyok, nyersen, csiszolva, különböző szobroknak, sőt használati tárgyaknak. Például csészék. Órákig álltunk ott, és néztük elbűvölve, olyan nehezen eresztett el minket ez a leírhatatlan szépség.

 

Vélemény, hozzászólás?