Érintések (Assum Animo igaz története)

Érintések (Assum Animo igaz története)

Emlékszem az első napra mikor megláttam Őt. Éjfekete volt a haja, ragyogó a természete. Nem féltem, pedig állásinterjúra mentem. De máris hazudok. Remegtem. Nem itt kezdődött a napom. A közeli bevásárló központba mentem venni valami reggelire valót. Ahogy elhaladtam az üzletek mellett, egy éjféli lány éjfekete haját vettem észre. Hány éve volt már hogy utoljára szóba álltunk egymással… Fájdalmas szakítás volt. Talán az első és az utolsó, aki számított nekem. Senki nem ért fel hozzá. Többször elsétáltam a kirakattól tisztes távolságban, hogy te ne vegyél észre. Veled átéltem a mennyi poklot! Hogy miért most láttalak meg, el sem tudtam képzelni. Szerettem volna hallani a hangod, érezni az illatod, de csak a szemembe nevettél volna, ahogy én neked az utolsó alkalommal, mérhetetlen fájdalommal a szívemben.
Nem sejtettem, hogy hallgatnom kellett volna a megérzésre, hogy meneküljek az új munkahelyem közeléből.
Édes szavakkal csábítottak egy munkára, amit a lelkem kilökött volna magából. Százezrekért eladni értéktelen vackokat, ami vagy segít, vagy nem. Nyugtattam magam, ez is csak egy munka. Tévedtem. Nem a termékeket kellett csak eladnom, a lelkemet és testemet is ki akarták sajátítani. Nem éreztem magam sosem kiemelkedőnek, de itt elvesztem teljesen.
Szívesen segítettem mindig mindenkinek. A főnököm 40 feletti nő, éjfekete hajjal, hamis szemekkel. Sikerült megbabonáznia egy 30 alatti férfit. Férfi? Csak egy kamasznak éreztem magam mellette, aki épp tiltott gyümölcsöt szemlél. De a gyümölcs én voltam. Az előadások utáni összeölelkezések már gyanúsnak kellettek volna hogy legyenek. De én csak ámítottam magam. Kapcsolatban voltam, nem volt tökéletes, szenvedtem benne eleget, de már beletörődtem, hogy ez jutott.
Gyorsan beletanultam a feladataimba. Vendégeket fogadni, emberekkel kedvesnek lenni, eladni a gyógyászatinak titulált eszközöket. A karrierem fényesen ívelt felfelé, ami a fizetésemen is meglátszott. Nem múlt el nap, hogy ne kaptam volna valami bókot, és ölelést. Majd ez is fokozódott. Távolabbi helyekre is mentünk. Ottalvós bulikba. Észre se vettem, nem akartam észrevenni, hogy az autóban mindig a combomon nyugtattad a kezed. Erőt ad neked. Ezt mondtad, majd megfogtad a kezem, hogy vigyázzak rád. Ki vagyok én, hogy vigyázni kelljen egy érett nőre? De a lelked megtévesztett. Kihasználtad azokat a zenéket, amiket imádtam. Csak most, évek múlva tudom újra meghallgatni őket, de még mindig itt van az érzés, amit okoztál velük. Sok kedvenc, közös számunk lett. Amiket imádtam, azok szóltak teljes hangerőn a hatalmas fekete kocsidban. És élveztem. Persze hogy élveztem. A könnyen jött pénz, az elismerések, a száguldás. Az egómnak beütött rendesen. Már a második héten elutaztunk. Hármasban. A két asszisztens, és a főnök. Sajnos egyedül voltam pasi veletek. A másik kolleginát nem érdekeltem. Szerencsére. Teltek a napok, és a hetek. A kapcsolatom egyre nehezebb lett, egyre terhesebb. A munkám egyre nehezebb lett, egyre szenvedélyesebb. Nem akartam. Ezért amikor csak tehettem ittam valamit. Sör, vagy tömény, mit számított, csak kiszakadjak ebből a világból. Gyermeki lelkemet ismerted, könnyű volt az ujjaid közt tartanod. Azt, hogy segíteni akartam bárkinek, és mindenkinek, jól kihasználtad. Kellett a pénz, gyáva voltam lelépni. Kellett a kiszakadás otthonról, gyáva voltam abbahagyni a kapcsolatot is. Pár seb könnyebben gyógyulna, ha vagy az egyik, vagy a másik véget ért volna. Ahogy teltek a hetek, egyre kétségbeejtőbb volt a lelkem kiáltása. Nyugtatók és ital tartott életben.  De a kezemet továbbra is fogtad az autóban, továbbra is öleltél, amikor csak volt rá alkalmad, és én nem tudtam menekülni. Beleestem a csapdába. Féltem mindentől. A párom terhes lett. Nem akartam. Addig veszekedett Ő is, míg le nem feküdtem vele. Napról napra éktelen hiszti kerekedett az első hónap végén, hogy nem esett teherbe. De végül létrejött az álma. Nem volt már hova menekülnöm. Tűrnöm kellett két helyen a kihasználást, a megaláztatást, és nem tudtam sehonnan ellépni. Az egyik helyre az emlékek kötöttek, a másikra, hogy azt hazudtad, én tudok csak rád vigyázni. Mennyire naiv is voltam! A zenékbe keverted a lelkem, amiket imádtam. Üvölteném az éjszakába az összes szót, amivel ámítottak, de csak néma csendben várakozok. Karácsony után eldöntöttem felmondok. El akartam legalább az egyik fájdalmat szakítani. Januárban közöltem. Nekem fájt az összeomlásodat látni, hogy nem tudsz tovább birtokolni. De! Jött egy nagyon nagy de. Nem volt másik munkalehetőség, és visszatért egy korábbi kollegina. A mai napig nem értem, hogy tudtad először is befűzni. Könnyen estem szerelembe, egy olyan lányba, aki tiszta szívvel nézett rám. Aki végre nem bántott, ezért maradtam.
Februárban minden létező fronton kudarcot vallottam.  A főnökkel ismét távoli városba mentünk. Egész hétre, így sok jóra nem számíthattam. A mézédes szavak folyton ott duruzsoltak a fülembe, így megpihentek a kétségek. Kissé visszavett, mióta már egyszer fel akartam mondani. De tévedtem. Bár külön szobában voltam, közösen néztünk filmet, és mikor a sokadik sör fogyott el, az én erőm is elfogyott.  Megtörtént? Most komolyan?  Nem akartam hinni abban, amit tettem, amit tettünk. A lány, akit kezdtem megszeretni, neki mit mondhatnék? Lefeküdtem a főnökkel, de te vagy aki igazán számíthatna? Nem, szó sem lehetett róla. A főnök viszont látta, hogy ki felé húz a lelkem, ezért mikor kettesben maradtak, beszámolt róla, hogy mennyire jól érezte magát velem. Nem rövid ideig tartott kiszednem a lányból, hogy mi bántja. Egy világ omlott bennem össze. A főnökasszony azt hiszi, számít nekem egy lyukas garast is. Ebben a pillanatban döntöttem el, hogy ha a lelkem is lesz az ára, de bosszút állok! Tönkreteszem, ha csak egy módot találok rá. Természetesen közben a páromtól se kaptam mást, csak fojtogatás nyomokat a nyakamon. Lilára színezte a bőröm, ahogy érdektelenül léteztem mellette, egy kifacsart lélekként.
Lassan ezután minden kezdett a helyére kerülni. A bosszúm a sors kezébe adtam, s Ő válaszolt. Apró lépésekkel, egyre inkább tönkretettük a vállalkozást. Nem csak én áhítottam a bosszúra, de a két kollegina is. Számtalan helyen vették észre, hogy ők is végig manipulálva voltak. De nem csak ők, a teljes életük, egy olyan kézbe kaparintva, aki önmagának akart mindent. Nem adtunk el már semmit. A nevetések ironikus megjegyzésbe torkoltak. Nem értette a főnököm mi ez a sok csapás a cégén, és rajta. Már megmondtam, hogy aki elárulja az emberi bizalmat, az szenvedni fog. Csak helyeselt, és nem vette észre a feje felett a pallost.
Végül teljesen összeomlott az eladási statisztika. Az én életem is darabjai hullt, majd összerakosgattam, nem kevés segítséggel a múltamból, és a jövőmből. Már nem volt senki, aki haza kötött volna. Egy utolsó találkozásnál a főnökasszony az igazságot hallhatta az ajkaimról, nem azokat a hazugságokat, amiket én hallgattam tőle hónapokig. Ott álltam végül egyedül, egy sivár hajnalon, de a lelkemben egy érintetlen darabkával, ami erőt adott az új  holnaphoz. Most a kedvenc zeneszámom szól, amiből már kifacsartam a mérget, hogy azt adja, amit mindig is. Reményt. Reményt a holnaphoz, hogy bármi is történjen, az élet nem áll meg.

Érintések

Vélemény, hozzászólás?