A megunhatatlan Ember (Írta: Fogolyán Szellő)

A megunhatatlan Ember (Írta: Fogolyán Szellő)

Megismerhető-e egy ember teljes mértékben? Lehetsz-e egészen nyitott könyv valaki előtt?

Egy kedves ismerős (?) említette a napokban, hogy azért nem veti papírra a gondolatait, nem ír könyvet, mert a gondolatait magánügynek tartja. Bizarr számára a jelenség, hogy idegenek ismerjék meg legbelsőbb elgondolásait. Ez olyan lenne, mintha kitárulkozna, meztelenre vetkőzne tömegek előtt, akikkel farkasszemet sosem nézett, akik kívülállók élete beavatottjainak körén.

Elgondolkoztam az állásfoglalásán. Tény, hogy talán nem csak az írónak, minden művésznek, de sokszor talán még egy mezei levélnek is egy újabb lépcsőfok, egy felülemelkedés az útján, a sorsán az, hogy az íróasztal fiókjának mélyéről kikerül a publikum elé. Erre a lépésre valahogyan belülről meg kell érni az alkotás folyamata során. Ez a lépés, már az alkotás után következik ugyan, én mégis az alkotás folyamatának szerves részéhez sorolom.
Egyrészről tehát igaz, hogy valamilyen szinten elég rendesen kinyílunk idegenek előtt; megmutatjuk gondolatainkat, érzéseinket. Felvállaljuk önmagunkat. Egyesek szabályosan kiteszik a lelkük egy részét a nyilvánosság elé. És nem is jó alkotás az, amikor a lélek egy része nem kerül ki az alkotással együtt. Az nem igaz.

Másrészről, abba is belegondoltam, hogyha összeadom azon írásaim oldalszámát, melyeket eddig nyilvánosságra hoztam, megközelíti, de lehet, meg is haladja már bőven az ezres oldalszámot. Mégis, ha lenne olyan bátor jelentkező, aki egytől egyig mindet elolvasta volna, akkor sem érezném, hogy maximálisan ismer, és nyitott könyv vagyok előtte.

Ez a felismerés és gondolat pedig, amikor sikerült felfedeznem, rábukkannom, elkápráztatott.
Akármennyi gondolatomat hozom is nyilvánosságra, soha nem fogsz megismerni teljesen. Még mindig csak egy pici szelet lesz, amit adok magamból, a gondolataimból, a lelkemből. Akármennyire is törekszem én magam egy-egy írásnál arra, hogy jókora adagot úgymond rád sózzak a lelkemből és a gondolataimból.

Merem állítani, hogy ez minden emberrel így van. Elég komplex rendszerek vagyunk, elég titokzatosak és végtelenek, sokszor változunk, gondoljuk újra, gondolkodnunk pedig milliárdnyi jelenségről lehetséges, ezek megfogalmazási módjáról nem is beszélve. Arról, hogy még a megfogalmazási módban is titkolózhatunk, ha úgy tartja kedvünk.

Így van ez baráti beszélgetéseinkben, így van ez a hétköznapi találkozásaink során, és a vasárnapi, családi ebédnél is. Így van ez, ha szóban csacsogunk sokat és így van ez akkor is, ha írásban. Teljesen megismerni egy embert, akinek a lelke és a gondolata olyan végtelen, mint az univerzum, nem lehet. Hát nem elképesztően vérlázító, pezsdítő kihívás ez? Bármikor bárki okozhat meglepetést, és ezek után az, hogy ráunjunk bárkire is, csak saját korlátolt elképzelésünknek, feltételezéseinknek és téveszménknek köszönhető.
És ami a grátisz ilyen izgalmak között az az, hogy így vagyunk mind, saját magunkkal is. Ha kiszámíthatóak és hűségesek is maradunk magunkhoz, akkor is lehet olyan gondolatunk, amin még mi, saját magunk is meglepődünk. Merjük csak bevallani önmagunknak!

Vélemény, hozzászólás?