Egy perc néma csend (Írta: Fogolyán Szellő)

Egy perc néma csend (Írta: Fogolyán Szellő)

Közeleg az idő. Rákészülök a csendre. Már egy éve csendesebb minden. Szűkül a tér a szobámban, felém tartanak a falak. Pillanatokra megállítom őket mentálisan. Megállítom, hogy ne préseljék ki belőlem a szuszt. Ezt játsszuk. A négy fal és én. S közben célt találok magamnak, olyan álmot, amit meg tudok köztük is valósítani. Jobbára elűzni azt az apátiát, mely e falak közt a legdermesztőbb veszedelem.

Az óra ketyeg. Újabb ránc szalad ki az arcomon. Újabb tavasz érkezik, zamata bekúszik a nyílászárókon.  Lármáznak a madarak. Azt hiszem, hiányzunk nekik.

De most közeledik az az egy perc, amikor tudom, hogy nem vagyok egyedül a csendben. Most többen megállnak. Így én is különleges csendet akarok. Igazi társas eseményt! Lehúzom a redőnyt, hogy még a szél fújását se halljam. Csak az órám ketyeg a falon mindennél hangosabban.

Örvény söpör végig a kisszobán. Iszonytató. Mert nem értem.
Érted. Akit karjaimból és az életemből csak egy világméretű járvány tudott elrabolni. De az el tudott.
Nagymamáink, nagypapáink, anyáink és apáink, no meg fiatal testvéreink, barátaink emlékére. A levegő emlékére, ami nem volt elég, hiába tátogtatok.
A megélhetéseink, egzisztenciánk, terhelőképességünk, mentális zavaraink relikviája. A maszk mögött elfojtott sikolyok ereklyéje. A hiány, a veszteség, a nélkülözés tébolya. A meg nem valósított tervek, álmok, el nem szeretett kapcsolatok hulladéktárolója ez a csend.
Ez a csend az, amely csendben nagyon igyekszem utánad nyúlni egy másik dimenzióba.
Még utoljára megölelni Téged. Testetlen. Csak úgy, ahogyan a lelkek tudnak egymásba fonódni, ha tudnak.
Érted nyúlok ebben az egyetlen percben. És saját magamért is.
Azt mondják sokan, meg fogjuk érteni ezekben a hónapokban, hogy szellemi létezők vagyunk.
Szellemi létező vagyok és szeretni vágyó társas lény. Értem végre.
Legdrágább kincsem: az embertársaim.
Valamennyi élővel most együtt hallgatok.
Az Élet emlékére, melyet csak élni szerettünk volna. Azok emlékére, akiket szeretni szerettünk volna. Mindent amit, akit nem győztünk eléggé becsülni, hogy aztán ebben a csendben újra ránk köszönjenek.
Hallgatunk felőlük, mert őrjöngeni felesleges.

This Post Has 2 Comments

  1. Valóban néma csend az a perc, ahol a lelkek üvöltenek némán? A vágyak, vezeklések egybeolvadnak, a falak ránk omlanak, és csak nézünk a piszkos ablakon a külvilág felé. Arra sincs erőnk, kedvünk, hogy a hónapok óta tartó bezártságba tiszta szemmel figyeljük az összeomló embereket. Néma sikolyoktól hangos a lélek lepecsételt magánya. Vajon látjuk még egymást? Vajon lesz még a karokban erő az ölelésre, vagy jéghidegen hullnak alá az utolsó úton, hogy magba zárja a föld az álmokat? Nem csupán az elmúlt napok fájnak, de azok is, amik ránk várnak. A bizonytalanság omlasztja be a falakat. A magány tépi szét a lelkeket. A boldogság csak illúzió, még el nem ragadja egy kiéhezett veszett pillanat. Mégis remélünk, mert ott lapul a lelkekben egy apró láng. A láng, amit egymás szívében tartunk életben.

  2. Köszönöm szépen a gyönyörűen megfogalmazott hozzászólásodat, drága Vándor! A legtöbben többet vagyunk csendben az utóbbi évben, többet vagyunk elszigetelődve is. A társaság hiánya, a tehetetlenség, kiszipolyozza az érzéseket is belőlünk. Egy idő után nem marad más, csak az apátia. És amikor eljön az az egyetlen fókuszált perc, amikor egyszerre többen koncentrálunk a gyászra, az elengedésre, a történésekre, az a csend valóban nagyon zajos. Zajos az elmúlt év kavargó veszteségeitől. Ebben van az esemény, az írás és a megélt perc ellentmondásossága.

Vélemény, hozzászólás?