Amikor magunkra húzzuk a sorsot

Amikor magunkra húzzuk a sorsot

Találkoztál már olyan emberrel, aki folyton-folyvást ugyanabba a gödörbe lép, visszatérően jelentkezik az életében egy bizonyos probléma, mi több, mikor lehetőséged van őt megfigyelni, még el is kapod azt a pillanatot, ahol változtathatna az egészen és neki az a pillanat fel sem tűnik?
Azt mondják, amíg nem oldunk meg egy bizonyos problémát, nem fedezzük fel annak gócpontját, addig az folyamatosan vissza fog térni az életünkbe. Panaszkodunk, szenvedünk tőle, de megemberelni sokunk nem tudja magát, hogy ne keveredjen bele ugyanabba a kalamajkába.
Vajon ha nem elégszünk meg olyannyira egy bizonyos problémával, hogy erőt vegyünk magunkon és változtassunk rajta, akkor le sem kell győznünk? Vajon léteznek olyan problémáink, gödreink, melyektől ugyan gyötrődünk, azok mégis a sorsfeladataink részesei? Vajon, ha bizonyos gyengeségeinket elvennék tőlünk, akkor bizonyos erősségeink is távoznának a személyiségünkből, melyek pedig a sorsfeladataink megvalósításához szükségeltetnek? Egyáltalán honnan tudhatjuk, melyek azok a hibáink, melyeket le kell győznünk, és melyik az, amibe jobb beletörődnünk?

A sors, amit kiprovokálunk magunknakMinden embernek vannak gyengeségei és vannak erősségei, ez teljesen természetes. A tökéletesség fogalma olyan, mint sivatagban az artézi kút ábrándja; nem létezik.
A tökéletesség fogalmát azért alkottuk meg, hogy a tökéletlenségnek is legyen egy ellentétpárja, mint ahogyan általában mindennek megtalálható az ellentétpárja a földön. De ahhoz, hogy valami tökéletes legyen, tökéletesnek kell lennie mind a földön élő hétmilliárd ember szűrőjén keresztül. Ez pedig nem létezik. Nem csupán fizikai képtelenség, ez egyszerre az anyag, a szellem és a lélek szitjén is keresztülvihetetlen. Illogikus, de még célszerűtlen is. Ugyan ki bírna megmaradni a tökéletesség vontatott és ingerszegény dagonyájában, ahol semmi sem mozdul?
Innen nézve persze ugyanennyire nem lehet tökéletlen semmi sem, hiszen olyan, hogy valami vagy valaki mindenki számára tökéletlen aligha akad. Még egy működésképtelen műszaki cikk is lehet a többségnek tökéletlen, de annak, aki alkatrész árusításban utazik, vagy annak a hajléktalannak, aki abból él, hogy továbbadja az alkotórészeket, amit talált, maga lehet a tökély.
Így legfeljebb az egyéni ember szintjén létezik a tökéletesség, midőn a tökéletlenség is. Ezek a fogalmak legfeljebb szubjektíven, a privát ítélőképességeinkhez mérten tarthatók, melyekhez másnak nagyon köze nincs. Megjegyzendő mindazonáltal, hogy még egyetlen egyén is részletgazdagabban látja a dolgokat ezen kettő végzésnél.

A sors, amit kiprovokáltál magadnak

Amennyiben a fenti példában hozott műszaki cikket megjavítjuk, az újra tökéletes lehet annak a családnak, amelyik korábban megvált tőle, s mivel nem dobják ki, nem ítélik azt tökéletlennek, a hajléktalanunk sosem találja azt meg, így nem találja azt tökéletesnek.
Ehhez hasonlóan, ha elvonjuk az emberekből azt a részt, ahol tökéletlenek, az addigiakhoz képest átrendeződik bennük az a komponens is, ahol mindaddig tökéletesek voltak. Máshol, másnak, vagy az adott ember egyéb feladatra mérten lesz tökéletes. De az biztos, ha az egyik változik, a másik is átalakul vele. Ezért – ha hihetetlennek is tűnik– vigyázni kell azzal, hogy melyik gyengeségünket erősítjük meg, hogy mely hibánkat hagyjuk el. Mert elég csak egy kis hibánkról leszoknunk, s máris átszabjuk azzal nem csak tökéletességeinket, akár az egész utat is, mely előttünk állt.

A sors, amit kiprovokáltál

Az alábbiakban nézzünk meg egynéhány hétköznapi példát, amit szűk környezetemben tapasztaltam, majd próbáljuk elvonni belőlük a tökéletlent anélkül, hogy eltűnjön, vagy teljességgel átrendeződjön belőlük az is, mely tökéletes.

A sors, amit kiprovokáltál magadnak

Példa Egy emberünk rendkívül izgalmas gondolatvilággal megáldott személyiség, folytonosan az élet mélyebb összefüggései között keresgél, a fizikai síkot játékosan, pajkosan, úgymond használja a mélyben rejtőzködő igazságok igazolásához. Kiemelkedő barát és beszélgetőpartner, aki a fordulatokat, nehézségeket, de még az örömöket is az univerzum szándéknyilatkozatainak könyveli el.
A hite óriási. Olyannyira, hogy ez a hit olykor saját vesződéseinek, igyekezetének piszmogását vonja maga után.
Saját erőfeszítéseinek elhagyását, a felelőtlenséget.
Nem zárja be autójának ajtaját, mondván, hogy „most nem kell, hogy meglopjanak, mert az univerzum tudja, hogy nekem most életem egyéb területén van kihívás, nem is kevés”, nem néz körül a kerítés körül mielőtt szórólapot helyez a postaládába, mondván, hogy „most nem kell, hogy megharapjon egy kutya, mert az univerzum tudja, hogy nekem most életem egyéb területén van kihívás, nem is kevés.”
Ez egy hetente ismétlődő cirkuláris jellemvonás Példa Egy emberünkben, többször a szituáció is megegyezik.
Ám hibába minden ráérző tehetség, s hiába van Példa Egy emberüknek látszólag mindig „más kihívás az életében”, mint az adott baj, emberünket – amikor újfent nem nézett túl a kerítésen és nem gondoskodott magáról, bízva abban, hogy egy egész univerzum gondoskodik őróla –  egyszer csak megharapta egy kutya.
Elvont leszek; lehet, hogy abba a kutyába, akkor, egyetlen pillanatra belebújt az egész univerzum?
Ahhoz, hogy Példa Egy emberünk tisztában legyen saját felelősségével, hogy gyanúsan körbenézzen és zárja maga után kulcsra az ajtót, az kéne, hogy csorbítsuk a hitét. Azt a hitét, mely az egész személyiségének egyik alapköve, s mely ki tudja melyik feladatához segíti hozzá. Ha emberünk görcsösen ragaszkodna ahhoz, amihez a többség, hogy magáról gondoskodjon, ha csak egy cseppet lenne megfontoltabb, körültekintőbb, már nem lenne ennyire különleges.
Észrevehetem hát mellette állva megannyiszor azt a pillanatot, amikor még kikerülheti azt a gödröt, melybe számtalanszor belelép. Ő hisz lépései univerzális beosztásában, s hogy ki fogja kerülni a kátyút, ha éppen ki kell kerülnie.
Más kérdés, hogy véleményem szerint, az univerzumnak nem lehet célja se a fanatizmus, se az, hogy valaki belekényelmesedjen a sorsába, és egy bizonyos ponton túl soha ne akarjon küzdeni semmiért saját maga. Az univerzumnak nem lehet célja, hogy valaki vakon higgyen őbenne, csakis nagyon különleges és kiváltságos helyzetekben. Nyomos indokkal és céllal.
De vajon ez ilyen?
Ugyanez a Példa Egy emberünk mindig késik mindenhonnan és mindig szöszmötöl. De vajon, ha tökéletesítenénk ezt a rossz tulajdonságnak nevezett vonást jellemében, lenne-e elegendő ideje arra, hogy elmélyüljön a sokunk előtt teljességgel láthatatlan mélyebb összefüggésekben?
Kivitelezhetetlen lenne a malőr. Már nem Példa Egy emberünket kapnánk.

A sors, amit kiprovokáltunk magunknak

Példa Kettő emberünk nemrégiben ’beesett elém’, rá az ügyfélszolgálatos pultra és arról panaszkodott, hogy hányszor, hány helyen verték már át. Hosszú perceken keresztül ecsetelte, hogy információt hallgatnak el előle, nem tájékoztatnak teljeskörűen, s nem győzte emiatt szidni a 21. századi nyugatot, hogy uram bocsá’ milyen világ is ez. Egészen odáig csak egy hétköznapiasan szokványos nézőpontnak és megbélyegzésnek tűnt mindaz, amit mondott (hiszen nem vélekedik minderről hasonlóan a többség?) amíg én beszélni nem kezdtem.
Miután meghallgattam őt, belefogtam a tájékoztatásába azzal kapcsolatban, amiért végül is, elém érkezett. És akkor értettem meg igazán, hogy pár perccel korábban ő miről is beszélt.
Akkor, amikor nem figyelte se a szavaim lenyomatát, se a hangsúlyomat, fontos részletekkel kapcsolatban csinált úgy, mintha tudná, még a gesztusaival sem engedte, hogy végigmondjam, nem figyelt, nem hallgatott meg. Mint aki a mozdulataival, töredék szavaival és egyszerűen lényének egészével azt mondja abban az adott pillanatban, hogy ő mindent tud, ne beszéljek már annyit.
És valljuk be őszintén. A legtöbb ember azért, ha valaki azt állítja magáról, hogy mindent tud, nem beszél annak a személynek tovább. Semmiről. És a legtöbbünkre igaz, hogy ha belénk akarják fojtani a szót, akkor hagyjuk is, hogy azt megtegyék.
Akkor értettem meg, hogy emberünk elől azért „hallgatnak el információkat”, mert a döntő, releváns pillanatokban, amikor neki hallgatnia kéne azokat, ő, saját maga, valahogyan eléri, hogy azokról a vele szemben álló fél hallgasson.
Olykor oly mesterien húzzuk magunkra a sorsot, hogy még előttünk is titok marad az, hogy nyakig benne voltunk mindabba, ami bekövetkezett.
Példa Kettő emberünk nem mondta ugyan, hogy maradjak csendben. Azt sem, hogy ne osszak meg vele minden információt. De gesztusaival, közbeszólásaival, sürgetésével és annak érzetével, hogy tud mindent, minden porcikája ezt éreztette velem.
Lehet, ha makacsul ragaszkodunk a véleményünkhöz (az egó játékai sokmindenre képesek) akkor tudat alatt mindent megteszünk azért, hogy saját magunkat igazoljuk?
Ha szerintünk a világ becstelen, akkor olyan helyzetbe hozzuk a világot, hogy minderről újra és újra tanúbizonyságot szerezzünk?
De miért jó ez bárkinek is és kiváltképp; miért és mire jó ez Példa Kettő emberünknek?

Megfigyeléseim alapján tényleg léteznek igazi bajkeverők. Sokan is. S most itt nem a hangzatos celebekere gondolok, akikről az újságok címlapjaira lőnek egy pár szenzációt kiváltó lesifotót, hanem azokra a hétköznapi emberekre, akik önmaguk előtt is titkon keverik bajba saját magukat.
Ez utóbbi csoport faramuci módon azáltal marad életben, hogy folytonosan bajt kever, azáltal, hogy feladja magának elfoglaltságnak, hogy e bajból kikecmeregjen, hogy az abból adódó problémát megoldja.
Nem mindenkinek van építő jellegű célja, ezzel együtt kell élni. Vannak akik bajba keverednek és panaszkodnak. Addig is megy az idő, és amikor valaki számon kéri őket (vagy ők saját magukat) hogy miért nem csináltak életükben valami értelmeset, akkor csak elő kell venniük azt a ’körülményt’, hogy mindig valami gondjuk, dolguk volt.
Nem mindenkinek vannak álmai, s talán még többen vannak, akiknek vannak, de nem merik elérni azokat. Nem merik, mert  gyakorlatilag nem is szeretnék őket elérni (például azért, mert utána már nem látják az útjukat, hogy hova tovább tudnának építkezni) vagy bizonyos álmokat nem engednek meg maguknak (például azért, hogy ne ’szárnyalják túl’ a szüleiket).
Ilyenkor tökörészik az ember a saját gödreiben.
Sokan beleőrülnek abba, hogy emberek, hogy nem ismerik az élet célját, vagy hogy ideiglenesen vannak csak és semmire sincs magyarázat. Ez pedig olyan embert meghaladó erő, amit meg kell tudni bocsájtani.

A sors amit kiprovokáltál magadnak

Más kérdés, hogy valakinek azért be kell töltenie azt a szerepet is, hogy felhívja a figyelmet a világ vakfoltjaira, mégha hazugság is a megállapítás, hogy a világ tökéletlen.
Csakis így lehetséges a fejlődés.
Példa Kettő emberünk pedig ugyan egy cseppet rájátszik a szerepére, de így vagy úgy betölti azt. Amíg vannak olyan emberek, akik nem azért hallgatnak el információkat, mert nem engedik nekik elmondani, hanem azért, mert az érdekükben áll, addig jó, hogy Példa Kettő emberünk ’dolgozik a bajain’.
Azt eldönteni, hogy meg kell-e válni egy-egy rossz szokástól, egyéni választás és elhatározás kérdése. Egy olyan pillanaté, amikor nem csupán a környezetünk csendesedett el hanem a bennünk végbemenő igazságok robajai is.
Az az ember, aki az esetek többségében plátói szerelmeket él, de ennek köszönhetően csodaszép strófákat költ, ráadásul mindezzel célja van, annak, amondó vagyok, nem feltétlenül kell lemondania erről. Ezzel a választással párhuzamosan és ezért cserébe azonban, számos esetben le kell mondania más dologról, mint például a beteljesülésről, az őszinteségről, a hűségről, a komoly kapcsolatról, s hogy miről mond le ezek közül az már jellem, a fejlettségi szint és az életút függvénye s kérdése.
Nem az a baj, ha a rossz tulajdonságaink megmaradnak, mi több, még az egyes rossz tulajdonságainkat sem kell elítélni, megítélni, azt meghatározni pedig, hogy melyik rosszabb a másiknál, végképp nem lehetséges.
Ami viszont fontos lenne, az a saját magunkkal folytatott beszélgetés. Az, hogy mindig legyünk tudatában annak, hogy melyik rossz tulajdonságunkat miért, minek tartjuk meg, hogy vállaljuk a felelősséget azért, hogy ha igazán akarnánk, akkor mi lehetnénk az egyetlen egyek ebben a galaxisban, akik megváltoztathatnák, elhagyhatnák azt. Fontos lenne, hogy mielőtt a világot kezdjük el okolni bármelyik szerencsétlenségünkért, vegyük elő saját magunkat a kérdésben.
A bolygó harmóniája függhet ettől. A saját harmóniánkról már nem is beszélve.
Nem könnyű felülkerekednünk saját gyengeségeinken, de kellő odafigyeléssel, önszorgalommal és kitartással egyáltalán nem lehetetlen.
Nincs olyan gödör, mely valamilyen módon ne lenne kikerülhető, s ha már újfent beleestünk, s ha már most tudjuk, hogy legközelebb is bele fogunk zuhanni, fogadjuk el ezt a tényt zokszó nélkül. Fogadjuk úgy, hogy az a gödör bizony kell nekünk valamilyen távolabbi célhoz. Fogadjuk úgy, hogy meg kell tanulnunk kimászni abból a gödörből, hogy az a gödör kell ahhoz, hogy megpihejünk, vagy hogy utunkat késleltessük, hogy majd aztán valamilyen fontos személlyel a legmegfelelőbb pillanatban találkozhassunk. Fogadjuk azt a gödröt kellő bizalommal, hiszen már beszélgettünk magunkkal róla, s tudjuk, hogy okkal van ott és mi mindannyiszor okkal esünk bele. Tegyük bármilyen indokkal, de fogadjuk el, hogy a gödröt mi nem kerültük ki.
Ha meg holnaptól úgy ítélnéd, hogy valamely gyengeségedre egyáltalán az égvilágon semmi szükséged, rázd magad gatyába és tegyél meg mindent, hogy ne egy bosszankodó, mérgelődő, panaszkodó ember legyél, hanem egy életvidám, önmagát és a gyengeségeit kontroll alatt tartó ember.
És tedd mindezt úgy, hogy tudod; bátorság kell azt észrevenni, hogy a tökéletes és a tökéletlen ugyanaz egy térben és egy időben egyaránt. A rájuk szemet vető, rájuk fanyalodó igazság és nézőpont mely eltér csak.

Vélemény, hozzászólás?