Ahogy az előző írásaimban olvasható volt, én is gyakran esem abba a hibába, hogy másokat kívülről ítélek meg. Ha ezt hibának lehet nevezni, bár valósághűbb kifejezés az ösztönös reakció. Nem tanítják az iskolában, sem a neveltetés során, hogy hogyan értsük meg a lelkünkben lezajló folyamatokat. Mindezt anélkül, hogy azonnal másba keressük az ellenséget, ha minket sérelem ér. Bekapcsol automatikusan az önvédelem, hogyha bántó szó éri el az érzékeny lelkünk felszínét. Olykor szó sem kell. Ahogy arról meséltem, én most két éve rendszerint törlöm és tiltom a közösségi oldalakról azokat a személyeket, akik elhanyagolnak, rendszertelenül érdeklődnek, kizárólag akkor keresnek, ha nekik arra szükségük van. Gyerekes viselkedésnek is titulálható ez a részemről, hogy egy gomb megnyomásával intézem el a dolgokat, ám azt is tudom, hogy a szép szó, a probléma felvetése hatástalan velük szemben. Ugyanis próbálkoztam azzal sokszor, sok formában, hogy beszéljük meg. Nem is értik ilyenkor a problémát, de az is előfordul, hogy magyarázzák a bizonyítványt, és megtörtént többször, hogy be nem tartott ígéretek érkeznek, amire nekem már nincs szükségem.  Olyan szinten sérülékeny volt a lelkem, hogy egy 8 éve tartó, néha személyes formában, de leggyakrabban online írással működő kapcsolatot töröltem, mert december óta nem volt ideje  RÁM! Munka, család, háztartás, mindenféle kifogás tömkelege jött. Míg olvastam az oldalán, hogy egy sokkal frissebb ismeretségnek írta, hogy hétvégén koccintunk? Elszállt belőlem az erő és azt éreztem, ez igazságtalan velem szemben. Azt gondoltam, hogy kevesebb vagyok megint, mint az a másik. Miért velem történik ez folyamatosan? Ha rám nincs idő, másra miért jut? Ő mivel több? Mit tud nyújtani, amit én nem? Miért nem mondta meg egyenesen, hogy csak veled nem szeretnék találkozni? Miért kell a sok hazug szó, amikor úgyis kifog derülni az igazság? Ahogy Csernus doki fogalmazná: gyávaság. Bár sokszor nem értek egyet a stílusával, ahogy anno az emberekkel beszélt, mégis most egyre több mindenben értem meg a mondanivalóját. Igaz, hogy nem mondjuk ki egymás irányába, amit valóban gondolunk. Azt valljuk, hogy félünk, hogy ezzel elveszítjük a másikat. Ha valótlant állítunk, akkor nem ugyanoda vezet ez az út?

A törölt kapcsolataimat sosem bántom meg, nem írok már elköszönést, sem számonkérést. Tudom, hogy válaszul mit kapnék. Így észre sem veszik, hogy már nem tartoznak semmilyen szálon hozzám. Szabadok lehetnek, ha nem volt kielégítő, amit tőlem kaptak.

Aztán hallottam pár nagyon jó mondatot. „Sosem arra haragszol, akire ezt rávetíted, hanem saját magadra. Ugyanis egy féltékenységi helyzetnél magadat méred ösztönösen máshoz és ebből alakítod ki, hogy te milyen szerepet töltesz be más életébe. Illetve ennek alapján hozol döntést arról, hogy milyenné akarod formálni a másikat. Ugyanakkor, ha te befolyásolni szeretnéd a másik személyiségét, akkor a szeretet és elfogadás kétségessé válik. Hiszen úgy érzed, hogy csak úgy tudod őt elfogadni és tisztelni, ha olyan lesz, amilyennek te szeretnéd őt látni. Ha nem ilyen, akkor vége mindennek.”

Ez igaz lehet párkapcsolatra, barátságra, családtagokra, bárkire.  Így leírva nagyon szép és értékes gondolat. De akkor engedjük el a számunkra meghatározó normát? Ha nekünk fájdalmat okoz valaki egy szóval, vagy cselekedettel, ridegséggel, akkor ezt tűrjük el, mert ő ilyen és így kell szeretni? Mondhatjuk, hogy igen, de azért az emberi lélek ennél bonyolultabb. Lássuk be, hogy nincs mindig türelem arra, hogy megértsük és elemezzük a gond mélységét, értelmét, célját. Tehát értem az idézett mondat értelmét, némileg a pszichológiában is van betekintésem, mégis azt érzem, hogy magamat bántom, ha hagyom, hogy ezek az információk eljussanak hozzám és léket üssenek a lelkemen. Ezekkel a személyekkel nem kell együtt élnem, de magammal igen. Akkor melyik kapcsolódási forma élvez előnyt? Melyiket érdemesebb megmenteni? Ilyenkor felmerül persze az a kérdés is, hogy teljesen egyedül jó lesz neked? Nyilván nem. De olyan emberekkel körül venni magunkat, akik számítók, hazudnak a szemedbe, vagy szelektálják a mondanivalódat, az jó irány? Az felemel? Enged szárnyalni és megismerni önmagad? Méltóvá válsz a barát fogalmára, ha ilyen emberek lopják az energiádat?

Ilyenkor talán reménykedhetünk abban, hogy jön újabb lehetőség az életünkbe. A gond az, hogyha sérült marad a lelkünk, akkor egy másik személy kapcsán is ott lesz a kérdőjel, hogy mikor támad hátba? Mikor fordul ellenünk? Mit oszthatunk meg vele úgy, hogyha lelép, akkor se árthasson nekünk? Mindig félni a kimondott szavak jövőjétől, az felőröli az embert. A bizalom úgy hullik szét, mint a test hamvai. Valahol el kell fogadni, hogy minden kapcsolat egy folyamat során tud épülni, vagy távolodni. Nem szabadna egyből pánikolni, hogy mi lesz, ha…De tanulunk és tapasztalunk a múlt árnyai által, amit gondosan őrzünk magunkban, s ezt felülírni már nagyon nehéz feladat.

Szomorúan látom, ahogy hírességek, vagy közemberek posztjai, fotói alatt hogyan alázzák egymást az emberek. Sokszor rá sem kattintok a véleményekre, mert rossz látni, hogy hova süllyedt a világ. Egy ismerős mindig úgy fogalmaz erről, hogy az irigység, a butaság és az unalom keveréke a rosszindulat. Ezt valósnak látom. Egy pillanatig nem gondolnak bele a bántó emberek, hogy akár az ő, vagy a gyerekeik sorsába is bele lehetne kötni. Nem érzik át azt, hogy nekik ez hogyan esne. Jobbat alszanak, ha valakit a szájfeltöltése, a szilikon mellei miatt bántanak? Ha valakit rondának ítélnek meg, vagy elmebajosnak azért, mert küzd bizonyos problémákkal? Nem lélekölő belekötni abba, ha valaki molett, vagy túlzottan vékony? Sértegetni előnyös, ha nagyon kisportolt, vagy nem képes mozogni az illető? A másik hitét, lelki kapaszkodóit emberséges véleményezni? Ki kivel és hogyan él, van ehhez bármi közünk?  Ők ettől embernek érzik magukat? Nem lehetne, hogy csak csendben tovább görgessünk azon, amihez semmi közünk? Ha nem tudunk motiválni, szépet írni, nem lenne eredményesebb hallgatni? Nem. Ezek az emberek olyan rezgésszinten működnek, ahol attól érzik többnek magukat, ha eltapossák azt, aki szerintük nem méltó az ő színvonalukhoz. Leállni velük vitázni, eredménytelen próbálkozás.

Akár társadalmilag nézve, vagy személyre szabva beleesni a közöny, a bántalmazás világába, az nagy teher és évekre lelki sérültté tehet. Nehéz olyan csoportot találni, ahol nem egymás méregetése zajlik. Ahol kíváncsiak a véleményünkre és figyelnek is arra.

Én nem akarom az egyetlen és megrendíthetetlen igazságot elétek tenni, mert nem tudom a megoldást én sem. De azt tapasztalom évek óta, hogy ronda kifejezés nélkül is lehet bántani a másikat. Ha ezt egy életen át szótlanul viseljük azért, hogy ezek az emberek megmaradjanak nekünk, a lelkünk kiabálni fog a levegőért, de a külső zajban ezt nem fogjuk időben meghallani.