Ezerkilencszázhatvannyolcban, a május elsejei ünnepek alatt öt napra leállt a szocialista önigazgatású társadalmunk hétköznapjainak periodikusan ismétlődő eseménysora. Az az évi piros betűs ünnep szabadkai kulturális műsorát – a popzenéért rajongó ifjúság legnagyobb örömére – még egy, eddig nem látott, rendezvénnyel egészítették ki, amelyről a Magyar Szó a tudósító nevének feltüntetése nélküli jelentésben számolt be: ,,Hangos volt a városi Kisstadion is. Kedden, szerdán és csütörtökön itt rendezték meg a gitárparádét. A belgrádi, zágrábi, varsói, prágai és budapesti gitáregyüttesek vettek részt rajta.„ Mi: a három rockkedvelő jóbarát is, természetesen, mindvégig ott voltunk a Kisstadion lelátóján. Egyik haverom naponta ingázott motoros vonaton Zenta és Szabadka között, míg a másik – így takarítván meg a mindennapi oda és vissza utazgatás vonatjegyének árát – a pályaudvar várótermének kemény fapadján töltötte az éjszakákat. Jómagam a Sugárutat szegélyező egyik panelház lakásának szűk szobácskájában húztam meg magam erre a néhány napra, egy szülőfalum béli család szívélyes vendéglátását élvezve.
– Idefelé jövet valami olyasfélét olvastunk a helységnévtáblán, hogy Szubotika, vagy mi, ám számunkra ez a város mindig is Szabadka marad! – harangozta be a magyarországi Illés műsorát, eléggé karakán módon, és a publikum nagyobb részének nemtetszését demonstráló füttykoncert, trágár bekiabálások, tojászápor közepette Szörényi Levente, az együttes frontembere. – Azonkívül, hogy errefelé olcsó lehet a tojás, még azt is tapasztaltuk: az itteni zenekarok egytől-egyig frissen lekoppintott angol sikerekkel rukkolnak elő . . . Ellenben mi már kizárólag saját szerzeményeinket játsszuk! . . . Magyarul!
Levente beszólása, még nemzeti színezetű nyilatkozata is, a színigazságot tükrözte. Akkoriban az valóban magától értetődő volt, hogy e koncerten fellépő bandák megelégedtek az éppen a forgalmazásba került kislemezekről szolgai módon lemásolt, és rossz angolsággal elénekelt brit hitek hű, vagy kevésbé sikeres reprodukálásával. Persze, a beat és a rock határán álló, Vox és Marshall hangszórókból dübörgő, monoton, erőszakos ütemű zene a szöveg ismerete nélkül is tökéletesen megtette hatását hallgatóságára. Ez a zene a fejünkbe szállt, transzba hozott, mivel elsősorban az volt a feladata, hogy táncra ösztönözzön és boldogságra hangoljon. Ez a zene nekünk, rólunk szólt, mert akik előadták, olyanok voltak, mint mi, vagy amilyenek mi is szerettünk volna lenni . . .
Ott tartózkodásunk másnapján aztán, a zászlóktól és a munka ünnepének jelmondataitól vöröslő városon keresztül, kivillamosoztunk Palicsra, hogy jelenlétünkkel mi is öregbítsük a széles tömegek által hosszú éveken át lelkesen ápolt majálisozás hagyományát. Megérkezésünkkor a Kisvendéglő teraszán az Illés együttes szerzőpárosa: Szörényi és Bródy, Dormán Lászlónak, a Képes Ifjúság akkori fotóriporterének társaságában, a szórakozóhely harmonikásával épp szerb nótákat húzatott. Amikor a muzsikus, magától értetődően, az akkor divatos népi ihletésű műdalokat kezdte játszani, Szörényi leintette. Őszinte ámulatunkra, vájt fülével azonnal érzékelte, hogy nem erre kíváncsiak. Megkérte Dormánt: tolmácsolja a vendéglátóipari zenész felé azon óhajukat, hogy eredeti, régi szerb népdalokat kérnek tőle.
Önámítás lenne azt állítani, miszerint a vagy egy hónappal később lebonyolított Táncdalfesztiválon felcsendülő Amikor én még kissrác voltam című számuk délszláv motívumaiban – mindamellett, hogy az elődöntőben Illés Lajos még harmonikán játszotta az egzotikus dallamot –, azonnal ráismertem volna a Palicson hallott melódiák hangulatára. Csak évek múltán, valószínűleg mások elemzése alapján, tudatosodott ez bennem.
Ez történt velünk az elmúlt évszázad hatvannyolcadik évében, az államvallás által akkor már jó ideje szentesített, nemzetközi munkásmozgalom ünnepének víg napjaiban, az Illés hőskorában. Velünk hármunkkal, akik akkor naiv hedonisták módjára, kotta nélkül játszottuk az életünket, és talán észre sem vettük, hogy a változtatni akarás üde tavaszi szele végigsöpört a hippiváros: San Francisco utcáin, hogy azután, már viharossá fokozódva, megingassa az örökösnek hitt értékrend kártyavárait Berlinben, Párizsban és Prágában is. A Nagy Remények Tavasza volt ez.