És mi van akkor, ha nem szeretnek viszont?

És mi van akkor, ha nem szeretnek viszont?

Mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor szeretetünk vagy szerelmünk nem talált viszonzásra. Vagy soha nem is volt olyan mértékben kölcsönös, ahogyan mi azt szerettük volna, vagy időközben elszunnyadt a láng szerelmünk szívében.
Az érzelmeket sajnos nem lehet mérlegre tenni és lemérni, kibe mennyi szorulhatna még ebből, és illene lejjebb adnia abból a másikból. Az érzelmekkel csak úgy van az ember, hogy előbb-utóbb megérzi, ha valakivel nincs egyensúlyban.
A viszonzatlan szerelem a halandói jellemnek az egyik legnagyobb gyötrődéssel együtt járó kínforrás, melynek feldolgozási módja ugyan személyiségenként különbözik, az biztos, hogy sosem megyünk el mellette sérülés nélkül. És az is biztos, hogy mivel szinte mindenki átélte már, s közülünk sokan talán most is ezt tapasztalják, különösképpen nem kell magyarázni.
Arról viszont talán szívesen olvasnál, hogy mit tehetsz a belső fényeddel és a szereteteddel, ha a másik fél nem nem tudja megengedni, hogy megéld azt a fizikai síkon is. Ha képtelenek viszonozni, elengednek, nem számítasz, vagy nem vesznek észre, mit tehetsz a szereteteddel és a helyzeteddel azon kívül, hogy megsiratod, elgyászolod, kidühöngöd magadból a fájdalmadat mindenhol, ahol a világegyetemet csak éred?

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

A szeretetben az a csodálatos, hogy olyan tündöklő fényt gerjeszt köréd, az arcodra, a tekintetedre, de még a hajad szálának legvégére is, hogy annak vigaszságában az összes létező örömmel részt vesz. Amikor szívedben a szerelmes érzések fokozódnak, amíg van remény a hódítás eredményességére, a katarzisra, vagy éppen a legmézesebb beteljesülés násznapjait hálod, nem csupán a mindenfélében jártas és különböző képességekkel, tulajdonságokkal felruházott ember, de még a kóbor kutyák és a levél alatt meglapuló sündisznók is keresik a társaságod. Olyannyira életerős pozitív energiahullámokat bocsájtasz ki magadból, ami ugyan nem tudatos és talán nem is bizonyítható még, hogy a jószerencse, a kegyes véletlenek és az univerzum összes öröme is a te társaságodat szeretné élvezni.
Mert mi történik, amikor emelt dózisban szeretsz?
Oly magasra emeled a rezgésszintedet, olyannyira hálás vagy a szerencsédért, hogy a sok köszönöm, amit a világegyetem láthatatlan erői felé küldesz, válaszként újabb és újabb gyönyöröket ajándékoz neked.

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

Ezt, a tulajdonképpen a lélek magvából, tehát önmagunkból sugárzó kegyet azonban, mind ember fiától, mind annak lányától végtelenül könnyű elrabolni.
Aki halandó, azt játszi könnyedséggel ki lehet fosztani, hiszen hiába ered centrumából a fény, azt külső forrásokhoz láncolja, s ha az a külső forrás nem megfelelően rezonál, vagy a reakciója nem a miénkéhez hasonlóan örömteli, máris hagyjuk magunkat kizsákmányolni.  Elutasításkor, szakításkor, minduntalan, amikor nemet mondanak nekünk, megbizonyosodunk afelől, hogy a fény elvehető tőlünk; hiába áradt belőlünk, az sosem volt a miénk. És csak addig tartott, amíg a másik féllel kreált illúzió szét nem pukkadt előttünk.

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

Amikor a szellemünk előbb kapni vél valamiféle lelki elixírt, majd azt tapasztalja, hogy el is ragadják azt tőle, tehát előbb beavatnak a jóba, hogy aztán tudjuk, mit vettek el, az szeretteink elvesztésével szinte egyenértékű fájdalom. A szerelem visszautasításában és a gyászban az a közös, hogy amíg egyik nap elhittük, hogy örökké tarthat, és nem tudtuk elképzelni, hogy vége lesz, a másik nap már nyoma sincs. És mi, emberek, még csak meg sem tudjuk becsülni, egyik-másik hova tűnt vagy távozott.

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

Igen rossz érzés tud lenni, amikor azzal szembesülünk, hogy valakinek nem kellünk, nem vagyunk neki elegek, még ha szeret is bennünket, nem velünk akar családot alapítani, szerelmünkkel (már) nem tud azonosulni, azt nem érzi kellemesnek, még ha fennkölt is az érzés, ami bennünk tombol.
De biztos, hogy ezért vagyunk magunk alatt, törünk össze, sírunk, vagy válunk depresszióssá ilyenkor? Biztos, hogy „csak” ezért?
Valóban az ego dacoskodik, rühelli, berzenkedik, lázad, dúl-fúl, vagy valami más is van annak hátterében, hogy ha a másik fél nem szeret, a saját, korábban végtelen dózisúnak vélt szerelmünk is átalakul gyűlöletté, később közönnyé, végül pedig tovább lépünk?
Elkerülhető-e szívünkből a harag, a gyűlölet, vagy az valóban szükséges ahhoz, hogy szívünket egyszer majd valaki más felé újra ki tudjuk nyitni, hogy életünket valaki más oldalán tudjuk folytatni?  A villámcsapás után csupán hidegrázással tudjuk elpárologtatni magunkból a fényt? De el kell-e párologtatnunk azt egyáltalán, jó-e az nekünk?

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

Miután több ízben tudatosan fókuszáltam az érzésre, amikor megéltem hasonló szituációt, arra a következtetésre lyukadtam ki, hogy történjen bármi, a szeretet érzésére büszkének kell lenni.
Talán elcsépelt igazságnak tűnhet, de sosem könyvekből, külső állításokból, hanem önmagad centrumából tudsz ráérezni arra, hogy semmilyen viszonzás, válaszreakció nem szükséges ahhoz, hogy szeress.
Sőt, mi több, ha szembe tudunk azzal bátran nézni, el tudjuk fogadni, hogy a másik fél akárhogyan is viszonyul hozzánk, mi akkor is szeretjük, és hálásak vagyunk azért, hogy megszületett, s mi találkozhattunk vele, a centrumunkból ragyogni kezdünk, és az általunk kibocsátott fény rávetül környezetünkre is. Az egész csak elfogadás és meditatív önvizsgálat kérdése.
Ebben a világban mindennél fontosabb, nem is az, hogy szeretve legyél, hanem az, hogy szerethess. És ha ennek a jóságnak az erejét egyszer megtapasztalod, mindig hálás leszel azért, ha olyanokkal találkozol, akik a szeretet mágiáját felébresztik a mellkasod alatt rejtőzködő kabinban, amit úgy hívnak; lélek.
Egy macskától, kutyától, háziállattól egyszer sem kéred, hogy hozza eléd a reggelit, simogasson vissza, vagy vigyen el az orvoshoz, ha megbetegszel. Jó érzés róla gondoskodni, szeretni őt, anélkül, hogy valaha is mondaná, hogy szeret. Kifejezi feléd ugyan az érzést, de ha ennyire feltételek nélkül tudnál te is szeretni egy embert, nem tolakodóan, nem birtoklóan, szeretettel mindig csak annyit adnál, amivel még jót is teszel, a világ jobb hely lenne mindannyiunk számára. Ha elfogadnád, hogy semmi másra nincs szükséged, csak a belső centrumodra, amiben őrzöd a szeretet fáklyájának lángját, és nem engeded azt elcsenni se az akaratnak, se a becsvágynak, se a bosszúvágynak, s ha erre mindenki törekedne, egy kicsit felragyogna a föld.

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

A szívedben lévő szeretet azért mágikus, mert téged gyógyít, veled tesz jót, és általa te is jósággal ajándékozod meg a környezetedet. Ennek köszönhetően, egy olyan spirálba kerülsz, hogy a jó szándék körforgásából kikerülni szinte lehetetlen lesz.
Ekképpen a legnagyobb kudarc nem az, ha valaki általad (már) nem ismeri fel magában a fénypontját, ahol lángra gyúlhat és megmutathatja eredendő természetét a világegyetemben, hanem az, ha engeded, hogy a saját egód, csak azért, mert nem nyer viszonzást, kigyilkolja belőled a szeretetet és rúttá tegyen.
Emberek vagyunk és e feladat piszok nehéz. Nehéz egy elutasítás során azt mondani magunknak és a másik félnek, hogy a te nem szeretésed a tiéd, éld meg az érzelmeidet, ahogyan tőled telik, ahogyan azokra a leginkább képes vagy, nekem viszont nincs szükségem tőled semmire, se a szavaidra, se a visszajelzéseidre, sőt, még a jelenlétedre sem ahhoz, hogy szeresselek. Ennek, a szívemben folytonosan gerjedő fénynek tudatával fogom továbbélni hétköznapjaimat. Már tudom, hogy vagy, örülök, hogy találkoztunk, és hálás vagyok mindazért, amit a kapcsolódásunk során adtál és tanítottál. Köszönöm, hogy meggyújtottad lelkem fénymagját, és hálás vagyok, hogy általad megvilágíthatom az univerzumot, és ők köszönetképpen még nagyobb fényt zúdítanak rám.
Némiképp a felnőtt, mintha olyan lenne, mint amilyen még óvodáskorában volt; cikinek érzi szeretni azt, aki őt nem szereti viszont, az meg, hogy ennek hangot adjon, mármint annak, hogy igazából még szereti, ritka, mint a fehér holló. Amikor meg mégis megtörténik, bolondnak nézzük a másikat.
Tulajdonképpen azonban, ebben a galaxisban, nem szeretni ciki és kínos. Akárhány mesterünk, istenünk, visszajáró szellemünk, vagy túlvilági kapcsolattartónk volt nekünk, mint emberi fajnak, csak ebben egyezett ki az összes.
Nem kell ahhoz valakivel párkapcsolatot létesítened, összebútoroznod, sőt, igazából még össze sem kell illenetek ahhoz, hogy szeretni őt képes legyél. Ha elfogadod, hogy szereted, de további közös utatok nincs együtt, csak annyit kellett megtapasztalnod vele, hogy a centrumodat felgyújtsa, hogy aztán te is mindenkit meg tudj gyújtani a környezetedben, akivel találkozol, több, mint elég. Hidd el!

A viszonzatlan szerelemben rejlő erő

Igen, tudd, hogy az egóval örökösen birkózó halandónak piszok nehéz ez a feladat. Viszont azt is tudd, hogy nincs nagyobb áldás annál, mint aki által szeretni képes voltál. Ezért pedig ne az ő személyének legyél hálás, hanem a sorsunkat viselő gondviselésnek. És amíg csak tudod, őrizd szívedben e kegyet!

Vélemény, hozzászólás?