Megvilágosodás; egy kis semmiség

Megvilágosodás; egy kis semmiség

A legtöbb úgynevezett spirituális mester, elmék, melyeket megvilágosodottnak tartunk, meditálni invitál. Arra buzdít, hogy függetlenedj az érzelmeidtől, a személyes életutadtól, tapasztald meg, hogy amit akarsz, amire vágysz, az tulajdonképpen nem is jelentős. Azt mondják, igazából nincs szükséged semmire, minden látszat ellenére mindened megvan, a boldogság ott van lényed centrumában, ami semmitől sem függ.  Gondolat elcsendesítések, érzelmektől való függetlenedés, személyes életúttól való elszakadás, egyesülés, egybeolvadás a legteljesebb igazsággal. A 21. században ezt hívjuk emelkedett tudatnak.
Fontos, hogy olykor, hosszabb-rövidebb időszakokra megtapasztaljuk, milyen amikor nem vagyunk tele gondolatokkal, gondokkal, érzelmekkel, amikor megnyugszunk, hiszen minden gondunkat gondolatok generálják. Ha nem lennének gondolataink, gondunk sem lenne soha.
De vajon lehet-e végcél ebben az állapotban való elidőzés akkor, amikor mindenkinek vannak gondolatai, érzelmei, mindenki kapott egy személyes életutat, mindenki teremtetett valamire, amikor megtapasztalni, megélni születtünk erre a síkra?
Nem értek egyet azzal, hogy végcél lehet ennek megtapasztalása. Azzal értek egyet, hogy egy fontos állomás, hogy megtanuljunk függetlenedni saját magunktól, a vágyainktól, az akaratunktól, még személyes sorsunktól is, hogy tisztában legyünk azzal, hogy az egész egy fontos részei vagyunk, ami most ugyan csak egy rész, végül az egész leszünk mi magunk is, ahogyan mindenki. Hosszútávon vágyak, akaratok, álmok, elképzelések nélkül létezni az ember legnagyobb baja lenne.
Volt már úgy veled, hogy az égvilágon semmit sem éreztél? Nem motivált se a jelen, se a jövő, hirtelen céltalan, álomtalan, érzések nélküli lettél? Pontosabban egyvalamit éreztél; hogy végtelenül kongasz, üres vagy. És azt kívántad, bárcsak éreznél valamit, bármit, ha fájna is, még mindig jobb lenne, mint az üresség érzete.
Ha voltál már így, nagy áldás. Mert onnantól jobban becsülöd még a fájdalmat is. Onnantól tudod, hogy ez a sík a részletek zizegéséből adja ki az egészet, az értelmet, a másik sík való arra, amire egy mesternek, vagy a belső tudatosságnak köszönhetően rálátásunk volt hosszabb-rövidebb ideig. Attól az még igaz. Csak nem ennek a síknak az igazsága.

Megvilágosodás kontra személyes sorsterv

A legtöbb ember életét egyhuzamban, non-stop, nulla-huszonnégyben sosem tudnánk végignézni.
Miért?
Mert látszólag, a legtöbbször mindenkivel ugyanazok a dolgok történnek, már- már jelentéktelen apróságok. Kívülről életeket nézni szüntelen életunttá, fáradttá tenne bennünket. Mégis azt mondják, hogy a legtöbb ember életéből könyvet lehetne írni. Sokan azt feltételezik, hogy egy-egy életút, az úton tapasztaltak sorozata, van annyira érdekes, hogy számos olvasóra tegyen szert. Hogy azt az egész világnak meg kéne mutatni.
De mire törekszik mindenki, aki egy műalkotás megformálásába egyáltalán belekezd?
Az életszerű hétköznapok, az azokat sejtelmesen végigkísérő gondviselés, de legfőképpen az érzelmek, ezek megélése, megtapasztalása és a tanulságok leszűrésének visszaadására.
A megfejthetetlen erők és összefüggések híradásáról, és az érzelmek megéléséről szólnak a legnagyobb mesterművek. S ha úgy lenne szerencsénk végignézni egy számunkra ismeretlen életet, nulla-huszonnégyben, hogy közben érezzük a főhős összes érzelmét, belesajdulunk magunk is az ő fájdalmába, vele együtt szárnyalunk a boldogságában, akkor az már olyan lenne, mintha  vele együtt élnénk az életét. S akkor bizony már valóban izgalmas, érdekes és magával sodró lenne az, amit látunk. Az érzelmek adják ennek az egésznek az értelmét. Nélkülük dögunalom lenne. El kell hát ismernünk.

Megvilágosodás kontra személyes sorsterv

Aztán persze olyan időszakaink is vannak, amikor pontosan arra van szükségünk, hogy kicsit gondtalanabbak legyünk. Amikor úgy borítanak el bennünket az érzelmeink, hogy nem látunk ki mögülük, amikor már egyáltalán nem élvezhető semmi sem; mint egy virágoskert, ami ránk dzsungelesedett, s az összekuszálódott növényzet nem ereszti át ránk a napfényt.
Ha éberebbek vagyunk, tudjuk ugyan, hogy ott vannak körülöttünk a virágok, azt is, hogy nyár van, és éppen dél, mégis élvezhetetlen a látkép. Nagyon közel vagyunk a virágokhoz, azok szára hatalmasra nőtt, csomóba nőtte őket be a gaz, eltakarják a napot is. A virágok levele a földre szorít bennünket, ahogyan fejünkre nőttek, így amit végső soron tapasztalunk az csak a sötétség és az, hogy mozdulni sem tudunk.
Ilyenkor rendezettségre és arra van szükségünk, hogy egy-két növényt bizony megfésüljünk, eltávolítsuk róluk a száradt részeket, megigazítsuk a rendezetlen sorokat, felszabadítsuk a teret a napfénynek, hogy kilássunk a levelek mögül, hogy ránk süthessen a nap, és megbizonyosodjunk afelől, hogy egy virágágyás vesz minket körbe. Ha rendet teszünk, látjuk a pompájukat, a színüket, felszabadítjuk az illatukat, egészségesen engedjük őket fejlődni, gyarapodni, nőni, és magunknak is megengedjük, hogy gyarapodjunk általuk.

Megvilágosodás kontra személyes sorsterv

Hívjuk nirvánának, mert magam sem találok jobb szót rá. És nirvánának most azt hívom, amikor felülemelkedsz a személyes életutadon, amikor már nem csak sejted, de tudod is, hogy lényed és mindaz amit tapasztalsz, korántsem a végállomás.
Amikor az érzelmeidet, akaratodat, vágyaidat egy felsőbb erőnek ajánlod. Tudod, hogy azokkal valamit mondani szeretnének, navigálnak valamerre, de azok lecsillapítása, beteljesedése, hogy mennyit élsz meg belőlük jóként vagy rosszként, mind egy felsőbb gondviselés része, mely mint egy mesterműre szövött pókháló megannyi életre hatással van még a tiéden kívül.
Megközelítőleg sem csupán a tiédre.
Vágyaid, az egód kívánalmainak, kívánságainak akarata, ennek függvényében teljesül be, vagy marad hosszú időre beteljesületlen. Már tudod, hogy az idő és a tér halandónak ajándékozott eszközök, melyek a teljesebb megtapasztaláshoz szükségesek. Tudod, hogy a tér és az idő határvonalai között rejtélyes módon húzódik minden szenvedés, fájdalom, boldogság, gyönyör, tanulság és bölcsesség, melyek mindegyike a megtapasztaláshoz, jellemformáláshoz szükségeltetik.
Nélkülük nem lenne otthonunk ebben a síkban. Bizony nagyon is kell, hogy ne tudjuk az időt visszafordítani, hogy korlátozott legyen a hatalmunk, s ne tudjunk dimenziók között ugrálni, ne legyünk bizonyosak se a halálban, se a célban, se az értelemben, hogy sose tudjuk biztosra, hogy az ami aktuálisan rossz, elvezet-e, s ha igen, milyen jóhoz vezet el, vagy fordítva.
Úgy kell a sötétben való tapogatózás, mint egy falat kenyér, mert ez a látszólagos külső rendetlenség az egyensúly fejlesztését szolgálja, s ha ilyen körülmények között észreveszed az apró összefüggéseket és hiszel a láthatatlanban, a lelked gyarapodik, és jóval hatalmasabb lesz, mire a testből kihámozódik.

Megvilágosodás kontra személyes sorsterv

Igen ám, de nem véletlen az, hogy a nivánát az élet(ek) utánra és nem az egyes életek során ígérik. Amíg fejlődsz, tapasztalsz és gyarapodsz, s amíg ezeknek az az eszköze, hogy érezz, úgymond vakon dönts, megpróbálj ráérezni, merész lenni, szeretni, addig nem juthatsz el az egységtudatba kétségek, fenntartások nélkül.
Amikor itt, ezen a földön, hosszabb rövidebb-időre nirvánába kerülsz, egy sikeres meditációnak köszönhetően ráérzel a teljesség egy szeletére, függetlenedsz az érzelmeidtől és mindentől, akkor hatalmas űrt érzel. Hosszabb távon ezen a síkon nem lehet érzelmek, izgalmak, kalandok nélkül létezni, melyek mindegyike komponense a személyes célodnak, életutadnak.
Arra jó a földi megvilágosodás (melyet véleményem szerint percekre tapasztalhatunk itt meg csupán) hogy tudatában légy a földöntúlinak, hogy rendezd általa az összekuszálódott szálakat. De személyes cél nem lehet. Az olyan lenne, mintha feladnád a sorsfeladatodat, a rendeltetésedet, mi több, az egész életedet. Nem éreznél többé semmit, se fájdalmat, se szerelmet, se szeretetet (!!!) . Nem mennél többé a kalandok elé, mert nem motiválna semmi. Nem kívánnál elutazni más emberi lények lelkének mélyére, mi több, a mindenség titkait sem lenne igényed tovább fejtegetni.
A különbség a földi nivarnána és a túlvilági nirvána között az, hogy amíg az előbbi valami bizarr és kegyetlen űrrel jár együtt, amiben nem történik és amiből nem érlelődik semmi, utóbbi telített, benne van minden; a szeretet, a legteljesebb boldogság és igazság. Ez a fejlettség legmagasabb foka, a végállomás, az utolsó mindenek közül. De csakis a másik dimenzióban, az anyagtól, egótól, időtől és tértől független síkon érhetjük el. Ahol nem részek vagyunk, hanem egészek.

Megvilágosodás kontra személyes sorsterv

Ha volt már olyan periódusa az életednek, amikor semmi sem volt, még csak megfásultság sem, még csak unalom sem, csak mintha megállt volna körülötted egy pillanatra az élet, s te mindezt végigtapasztaltad, mert csak te nem álltál meg érzékelni szüntelen, amikor hirtelen szürkének láttad az egész világegyetemet, nem voltak, nem hogy viharaid, még csak szellőid sem, nem izgatott, nem borított, nem ösztönzött semmi, már tudod milyen lenne a polaritás nélküli kozmoszunk halandói életek köré konstruálva.
Amikor ezzel az űrrel együtt járó bizarr, megmagyarázhatatlan, végeláthatatlan kínt megtapasztaltam, megtanultam hálás lenni azért a jóságért, ami a polaritás teljességével együtt jár. Megtanultam meglátni, hogy a rossz, a csalódás, a fájdalom, a létezés által biztosított kaland, adrenalin, amely nélkül abszolút nulla lenne ez az élet.
Ez a föld értéktelen lenne a negatív, a sötét létező nélkül. Egy olyan sík lenne, amelyben a gyönyör, a jóság, a fény, unalmas, fásult és fárasztó egzisztálók lennének csupán.
Ezért köszönöm a sötétség jóságát, szándékát, áldását. Hogy izgalmassá, vágyottá teszi a fényt, s amikor fényre bukkanok, milliomodszorra adott életemen belül, még mindig jólesik.

Megvilágosodás kontra személyes sorsterv

Ha valóban jártak, járnak a földön megvilágosodtt elmék, emberek, különös kihívással kellett szembenézniük ezen a síkon. De nem azért, ahogyan azt sokan hisszük. Hogy követték és követik őket milliónyian, hogy támadják, ellentmondanak nekik, sok esetben még meg is vetik őket.
Nem ezért.
Hanem mert ezen a síkon hosszabb távon tisztában lenni a mindenséggel, mindennel, a titkokkal, elérni az elmének és a szívnek azt az állapotát, amikor függetlenedünk a gondolatoktól, az érzelmektől, amikor már nem vágyunk semmire sem, nem álmodozunk, nem óhajtunk semmit, nem tévesztünk, nem hibázunk, az egyenértékű azzal, hogy kihagyjuk életünk megtapasztalásának lehetőségét. Ezzel az erővel be is zárhatjuk magunkat, kulcsra zárhatjuk magunkra, az adottságainkra, személyes tulajdonságainkra, elénk kitűzött célokra az ajtót.
Elpazarolt élet.
Megvilágosodni, hát azt hiszem, bőven ráérünk még.

Vélemény, hozzászólás?