„Látlak téged!” (Dobó Márta igaz története)

You are currently viewing „Látlak téged!” (Dobó Márta igaz története)

– Szia! Akkor délután…
– Várlak!
– Vigyek valamit?
– Igen. Gondold át mit álmodtál az éjjel!
– Semmi különös, egy csomó katyvasz…
Nem szeretem ezt a szót, rossz érzést kelt bennem. Mi az egyáltalán, hogy katyvasz? „Bizonytalan zavaros étel, massza”.
Létezik egyáltalán ember, aki nem tiszteli, az evést?
Meglep, hogy időnként csúnyán beszél.
Én meg sokat.
Ő azt mondja, ez amolyan otthonról hozott játék, én meg, hogy nő vagyok.
A trágár beszéd provokál. Ilyenkor beszállok én is egy idő után, amúgy pasisan. Ez is egy árnyékom, a sok közül.
Kikapcsolom a telefonom és elindulok dolgozni.
Napok óta minden éjjel utazom álmomban.
Ugyanaz az út, ugyanaz a hegyoldal, ugyanaz a ház.
Boldogság gubancot érzek a gyomromban. Nézem a sivár, kátyúval szabdalt földet az egyszerű monokróm tájat, mégsem zavar. Bevillannak a Guggenheim múzeum absztrakt képei, meg New York. Föld és az ég, az ott és ez itt.
Az autó mozgása lassan egyenletesen ringatja a csípőm. Érzem, ahogy feszül a combomon a szoknya. Végig simítom a lábam és lassan keresztbe vetem. Az ölemben forró érzés vibrál. Megérintem a karját, beszívom az eddig soha nem érzett illatot, az illatát. Tudom ez csak feromon, mégis.
A szeme érintett meg először.
A félvad tekintet.
Benne az ádáz támadási, védekezési ösztön.
A mélységben valami menekülés, könyörgés az életért, a szeretetért, az anyáért, a nőért.
Nem tudom mi, azt sem, hogy ki vár az utazás végén. Sosem voltam túl elővigyázatos és megfontolt. A szívem tele várakozással, ahogy kiszállok. Egy asszony fut felénk.
– Mondtam, hogy ne hozd ide ezt a rüfkét! – ordít és fél kézzel megüti őt, majd teljes erejével rám támad.
Cibálja a hajam, megpróbálja letépni a ruhám, gyilkosan villan a szeme. Két karommal védem magam. Tibor gyengéden, de határozottan átöleli, csitítja, és tuszkolja a ház felé.
– Anyám! Ne tedd, nem is ismered!
– Nem is akarom, takarítsd el innen, vagy megölöm!
Állok tehetetlenül, míg ők egymással küzdve haladnak az épület felé. Nincs bennem ijedtség, elutasítás annál több.
Ahogy körbenézek mindenütt emberek. Gúnyos megjegyzések, utálkozó, megvető pillantások.
Összébb húzom magamon a kabátot, feltámadt a szél. Elindulok a távolban csillogó tó felé.
A vízben fiatal fiúk, lányok. Hangos nevetésük szétrebbenti a fákon megülő madarakat. Fázom.
Lenézek a lábamra, nincs rajtam cipő.
Ránézek a testemre, meztelen vagyok.
Minden szem rám tapad, mégsem fordulok vissza, csak futok előre, egyre csak előre a víz felé.
A stég végén hirtelen megtorpanok. Szinte rám veti magát egy férfi. Erősen szorítja a vállam, míg üvegessé válik a szeme. A torkából ömlik a vér.
Az álom itt mindig megszakad. Nem ér véget csak megszakad. Iszonyú fájdalmat érzek az ölemben. Zihálva lélegzem, míg ölelem a sötétben magam. Az izzadtságom elvegyül a könnyem sós ízével. Félek. Nem tudom miért.
Talán ma elmesélem neki. Nem is ismerem, még nem. Az emberekből néha viszolygást váltok ki. Nem szeretik az őszinteséget. Várják elvárják, aztán meg köszönik, nem kérnek belőle. Úgy viselkednek, mintha nekik nem lennének árnyaik, rémálmaik, félelmeik.
Három órára jön. Addig még belefér egy tibeti. Szeretem az ízét, meg fáradt is vagyok.
Nehéz napom volt, mégsem akarom lemondani a találkozót, várja a segítségem. Átsétálok a túloldalon lévő kávézóba.
Alig adom le a rendelésem a pincér máris leteszi elém a gőzölgő feketét.
Lassan keverem, felszáll az illata élvezem.
Megfeledkezem az álomról, a félelemről.
Tudom nem fog látszani rajtam, képes vagyok váltani, fókuszálni, jó szakember vagyok.
A mai ülés csak amolyan baráti segítség lesz.
Könnyed, mégis halálosan komoly.
Az egyensúlyra kell figyelnem.
Kapaszkodás egy törött üveg szélén anélkül, hogy lezuhannék, vagy megsebezném magam. Miért teszem?
Megismerni, felfedezni, a végén azt mondani: “Látlak téged!” Igen ez az, ami viszi előre az életet és hozza a változást.
Az őszinte vágy. A munkám nem munka, szenvedély. Áramlás, tudás, csoda és varázslat.
Hány és hány ember él magába fordultan meggyőződve, hogy nincs segítség, hogy neki nincs biztosan, mert szem elől tévesztette Isten.
Pedig őszintén az Istennek ehhez nem sok köze van.
Csak az a korábbi tapasztalásom ne lenne!
Azóta álmodom ezt az álmot, mióta ismerem Tibort.
Mit kezdjek vele? Holnap felhívom az egyik kollégát, kérek magamnak egy időpontot. A saját lelkem is rendbe kell tenni időnként.
Fizetek.
Kifelé jövet az ismerős pincér kilépve a pult mögül ajtót nyit és viccesen megjegyzi, egy kis smink nem ártana, mintha sápadt lennék kissé. A szemem viszont gyönyörűnek tartja ma is.
– Ugyan kedvesem, ha annak idején jobban igyekszem, akár a fiam lehetne! – legyintek felé nagyon vigyázva a hangsúlyra, nehogy megbántsam. Fülig pirul, de láthatóan férfiasan élvezi a helyzetet.
– Szép estét! – mosolygok, és mélyen belenézek a szemébe. Ettől végképp meghátrál. Ez meg nekem esik jól.
– Tiszteld anyádat és apádat! – mormogom halkan és lágy csípőringással ráfejelek az érzésekre. Ha liba, hát legyen kövér!
Végtelen nyugalmat érzek, ahogy sétálok a kezelőm felé. Lassú forgalom az utcákon. A toronyóra fél hármat mutat. Ez jó. Átgondolom a szándékot, a kérdést úgyis ő hozza.
Megszólal a telefonom. A kijelzőn ez áll: Tibor.
– Hallgatlak! – szólok bele fesztelenül.
– Kérlek, ne haragudj, le kell mondanom a mai találkozást! Elutazom.
– Nem értelek, valami történt?
– Igen – hidegen kopog a hangja.
– Meghalt az apám.
– ?
– Öngyilkos lett.
Már csak a telefon sípolását hallom, amikor átfut rajtam egy gondolat: Hányan vannak, akiknek egész életükben sohasem mondja senki: “Látlak téged! “

Vélemény, hozzászólás?