Igazi találkozás (Fogolyán Szellő története)

Igazi találkozás (Fogolyán Szellő története)

Hiszek abban, hogy minden emberi interakció terelget minket valamerre, de kétségtelenül vannak találkozások, melyek az első pillanattól különös érzést keltenek az emberben. Ilyenkor, mintha motoszkálna bennünk valami és azt suttogná, hogy „itt valami nagyszabású fog történni.”
A tekintet hívogat. Szavak nélkül azt üzeni, hogy valamiről beszélnetek kell.
És az ilyen találkozások lehetőségét nem szabad kihagyni.
Az élet egy kaland, egy játék, s bárki is az irányítója ennek a játéknak, ez a bizonyos „játékvezető” olykor jeleket küld felénk. Ha jó, pajkos játékos vagy, meghallod, amikor valami benned erről sugdolózik: Itt van! Ő az! Mi összehoztuk Neked a találkozást, az érzéseid által, még jelzünk is feléd, most Rajtad a sor, hogy megtedd az első lépést!”

Sokszor hallok olyan történeteket, amikor az emberek mindenféle mondvacsinált, vagy szigorú földi viselkedési normák miatt félnek felvenni a kapcsolatot egy emberrel, aki amúgy nagyon szimpatikus lenne nekik. Pedig együtt evezünk és kalandozunk ebben az élet nevezetű mederben, miközben mindenki a saját sorsfeladata megvalósításán dolgozik. (Tudatosan, vagy tudattalanul.)

Nos, az én első igaz történetem, amit leginkább meg szeretnék hagyni magamból és a tanulságaimból az utókornak (valamint a jelennek), erről szól. Az igazi találkozásokról; amikor első pillanattól érzed, hogy „itt valami nagyszabású fog történni”, az emberi kapcsolatfelvételről és arról, hogy ha valami különlegeset érzel a mellkasod alatt, akkor ne számítson semmi más. Akkor lépd meg!

Mindenki másban fedezi fel önmagát igazán. Valaki a főzésben, valaki a rajzolásban, valaki egy jó kirándulásban, egy eszmében, más a hivatásában.
Én az írásban.
Gyermekkorom óta ez az egyetlen egy dolog, ami folyton visszatér, ott van, amikor nagyon boldog vagyok, s akkor is, amikor vigaszra van szükségem.
Mindazonáltal érdekes az ember. A sürgető hétköznapokban hajlamos figyelmen kívül hagyni azt az egyetlen egy dolgot, ami önkifejezésének, önmegvalósításának eszköze.
Hosszú évtizedekig így voltam vele én is. Írogattam az íróasztal fiókjának, egy-egy szerelmemnek, olykor megmutattam barátoknak, de egy pillanatra sem vettem komolyan, hogy tudatosan találkozzak a füzettel és a tollal. Még annak ellenére sem, hogy igazán csak akkor éreztem jól magam, ha egy friss írás ott lapult a zsebemben.
Szóval rossz barát voltam. Az ihlet évtizedeken keresztül megtalált, bekopogtatott hozzám jóban és rosszban, velem együtt nőtt fel, rávett, hogy írjak, de én sosem kerestem a vele való találkozást, még akkor sem, ha az idő, amit áldoztam rá, megszépített körülöttem és bennem mindent.
Hóbort volt számomra. Egy mulandó szeszély, akinek én fontos vagyok, de én komolyan nem szenteltem számára figyelmet. Így cseperedtünk fel. Ketten együtt. Játszottunk egymással.  Ő fogócskázott velem, én elbújtam előle.

Harminc évig jó volt így. Jó volt itthon. Aztán egyszer csak elkezdtem érezni, hogy valami hiányzik az életemből, és egészen Londonig mentem, hogy ezt a valamit megtaláljam, hogy önmagamra leljek.
Azt hittem, ha Angliában új életet kezdek, ha ott újra felnőhetek, majd megtalálom azt a valamit, amit itthon figyelmen kívül hagytam. Oda kivándorolva egyetlen egy vágyam volt; könyvesboltban szerettem volna dolgozni.
Magyarországon könyvesboltban elhelyezkedve, sajnos nem lehet megélni. Ezzel ellentétben, újonnan kivándorlóként, Angliában pedig, elég magas presztízs könyvesboltban dolgozni.
Ez a kontraszt elgondolkoztatott, bár töretlenül próbálkoztam. Amíg egy kávézóban helyezkedtem el kinn, könyvesboltokba küldözgettem az önéletrajzomat. Hónapok alatt egyetlen személyes interjúra került csupán sor, amely ugyan sikeresnek mutatkozott, végül mégsem alkalmaztak. Az állásadó az utolsó pillanatban arra hivatkozott, mégsem keres embert.
Az, hogy valaki hitet, reményt adott, majd az utolsó pillanatban el is vette tőlem, még inkább magamba fordított. A lelki El Camino közben ráébredtem, hogy tulajdonképpen a fő célom nem is az, hogy könyvesboltban dolgozzak. Azért választottam volna azt magamnak, hogy könyvek között lehessek, mert szeretem őket, de számomra nem jelenthet végállomást, ha idegen honban könyvek között élem a hétköznapjaimat. Ettől még mindig nem érezném magam kerek egésznek.
Akkor jöttem rá, hogy azért szerettem volna könyvek között lenni, mert szeretek írni, de nem attól válok íróvá, ha könyvek között vagyok. Ahhoz sok minden más is kell. Például az, hogy írjak. Írni pedig, szívvel-lélekkel, csak az anyanyelvünkön lehet.

A magyar a legkifejezőbb nyelvek egyike, és én büszke vagyok rá, hogy ebbe a kicsiny, de lélek gazdag országba születtem, ahol megannyi széplelkű embert ismerek. S mivel az emberek is kiváltképp fontosak számomra, valamelyik vöröslő double-deckeren, mindössze pár hónap után, rájöttem, hogy tévedtem. Sem önmagamat nem találnám meg idegen honban, a szeretteimtől távol, se magamat nem tudnám teljes szívvel kifejezni idegen nyelven soha.  Az angol és a magyar nyelv között még felsőfokkal is éles a kontraszt, s bár igazán jó dolog nyelveket beszélni, hiszen a tudatod annál felvilágosultabb, minél több nyelvet elsajátítasz, minél több nép világlátásával azonosulsz (ráadásul annál több emberrel létesíthetsz kapcsolatot), egy írónak azért is igazi ajándék magyarnak születni, mert ezzel megkapott minden lehetőséget, hogy a gondolatait stilisztikailag a legválasztékosabban megossza másokkal. Ez egyébként is minden magyarnak ajándék lehet. De egy írónak igazi ajándék a sorstól, hogy ide születhetett.

Vállalva tévedésemet tehát, mindössze pár hónap után visszafordultam Londonból. Nem az a baj, ha tévedsz. Az a baj, ha nincs bátorságod meggondolni magad, vagy kijavítani azokat a hibákat, melyek akkor, amikor meglépted őket, jó iránynak tűntek.  Ráadásul, mégiscsak Londonban jöttem rá arra, hogy mit hagytam figyelmen kívül itthon. Így aztán Angliának, és az akkori döntésemnek, hogy kimegyek, mindig hálás leszek.

Hazatérve megírtam az első regényem, amit ugyan nem publikáltam, arra jó volt, hogy bebizonyítsam magamnak, össze tudok állítani egy több mint kétszáz oldalas kerek egész történetet. S miközben hetekig azon gondolkoztam, milyen állásokat pályázzak meg, miből éljek, miközben már tudom, hogy mit szeretnék s mi az igazi célom, egy jó baráttal leültünk beszélgetni, mialatt a háttérben egy tehetségkutató műsor lázas hajrája zajlott a televízióban.
Fél szemmel néztük csak, amíg beszélgettünk, de az a fél szem bőven elég volt ahhoz, hogy amikor az a bizonyos ifjú tehetség lépett a színpadra, a közeli kameraképen rögzített tekintete egy különleges érzést váltson ki belőlem.
Az a mély emberi szempár azt éreztette velem, hogy hiába sosem találkoztam még a hozzájuk tartozó emberi lénnyel, s még csak nem is hallottam létezéséről korábban, mintha mégis ismerném, mintha máris a barátom lenne. A titokzatos sugallat által meg voltam győződve arról, hogy a televízió túlvégén álló személy nagyon hasonló hozzám, hogy nagyon sok mindenről el tudnánk beszélgetni, s a leghangosabb sugallat, miszerint valamiről beszélnünk kell, nem hagyott nyugodni, egészen addig, amíg meg nem kerestem őt a legnépszerűbb közösségi oldalon.
Sosem írtam korábban még senkinek, aki a televízióban szerepelt. Rajongani sem szoktam senkiért pusztán azért, mert ott feltűnik. Az érzés, hogy „valakivel valamiről beszélnem kell”, hogy mintha már ismerném, korábban ugyan már többször is feltűnt az életemben, ezúttal a virtualitás és az egyoldalú találkozás (az hogy csak én láttam az ő tekintetét, s ő az enyémet nem) komoly akadálynak tűnt.
Mindenesetre úgy voltam vele, hogy megkeresem, írok neki valami emberi dolgot, mondjuk gratulálok a szerepléséhez, és ha hajlandó válaszolni, a többi már alakul magától. Amennyiben az érzéseim helyesek, meg fogom tudni, hogy miről kell beszélnem vele.  Arra gondoltam, hogy mi történhet? Maximum nem válaszol, vagy elakad a beszélgetés, és akkor szembenézek azzal, hogy tévedtem. Na, bumm!

De az ember, akinek a tekintete azt sugallta felém, hogy beszélnem kell vele valamiről, elég hamar válaszolt. És attól a naptól kezdetét vette egy háromnegyed évig zajló intenzív levelezés, melynek első fél évében egyáltalán még csak találkozni sem találkoztunk személyesen. A levelek olyan intenzívek, hosszúak és mélyek voltak, hogy az illető a legjobb barátommá vált, levelezéseink tárgyát pedig minden emberi, igazán fontos jelenség; félelmek, álmok, világképek és nézetek, emberi sorsok, hitek, és művészetekről való gondolkozás képezték.
Az ifjú tehetség személyében megismertem az első legművészibb beállítottságú embert is, akit valaha is volt szerencsém ismerni. A zene szeretete számára olyannyira volt fontos, mint nekem az írás, s mivel ő előrébb tartott akkor álmai megvalósításában, mint én, bejárt útja, szenvedélye, bátorsága és tettrekészsége elég hamar átragadt rám is.
Megmutatta nekem, milyen az igazi szenvedély, s milyen érzés az, amikor valaki mer is tenni az álmaiért. Utat mutatott abban is, hogy milyen az, amikor valaki minden időt igyekszik felszabadítani, hogy annak és úgy éljen, ahogyan a szíve szerint vágyik.
Utat mutatott a saját példájával, s közben úgy ösztönzött engem is, hogy mellette még a félelmeim is köddé foszlottak.
Novella pályázatra biztatott, és miután, ösztönzése hatására, meg mertem próbálni, egymást követték életemben a sikerek.
És én, aki világéletében idegenkedett a blog ötletétől, mert mindig nehezebben megnyíló típus voltam, olyan, aki félt megosztani a gondolatait, egy csapásra képes lettem volna Vele belevágni, amikor feldobta annak az ötletét, hogy ha már ilyen fontos kérdésekről levelezünk, legyen közös blogunk, legyenek nyilvánosak a levelezéseink.
A közös blog, amit hosszú hónapokig terveztünk, végül nem valósult meg.
Saját álmai, a saját szenvedélye, a zene, elsodorta Őt.
S mikor ez megtörtént, én már komolyan nem tudtam élni a gondolat nélkül, hogy nyilvánosan beszéljek az embereknek olyan dolgokról, amikről beszélni szerintem fontos. Átgondoltam tehát korábbi terveinket és a legszebb levélváltásainkra egy új elképzelést építettem.
Kiindulva kettőnk varázslatos találkozásából, abból, hogy mi lehet az ember életével, ha a szívére, a „megmagyarázhatatlan” érzéseire hallgat, hogy mi lehet az életből, ha az emberek, akik szeretik egymást, összefognak, elkezdtem dolgozni a saját weboldalamon, aminek központi témája az ember és az emberi kapcsolatok.

Egy visszahúzódó, félénk, önmagát kereső és álmai megvalósítása után ácsingózó személyiségből tehát, így, egy emberi kapcsolódás által lett egy olyan személy, aki nem hogy tenni is mer az álmaiért, igyekszik másokat is ösztönözni arra, hogy tegyenek a sajátjaikért.

Azt hiszem, szerencsés vagyok, hogy megtaláltam az álmom. Azt az álmom, ami oly sok évtizeden át szabályosan zaklatott, és én mindig figyelmen kívül hagytam.
Ma ott tartok, hogy nem is tudom, melyik a nagyobb szerencse egy ember életében. Az, hogy megtalálja azt, ami neki igazán fontos, azt az ént, amit ki szeretne hozni magából, vagy az, ha olyan kegyes a sorsa, hogy egy embert küld az életébe, aki arra ösztönzi, hogy tegyen is az álmaiért.
Én tehát azt mondanám a jelennek és a következő generációknak, hogy figyeljenek alaposan a körülöttük lévő emberekre, a tekintetekre. Mert bizony hiszem, hogy mindenki életében felbukkannak olyan tekintetek, ahol első pillanatra érezni, hogy itt valami nagyszabású dolog fog történni. Hallgatni erre az érzésre, kezdeményezni a kapcsolatfelvételt, ez az egyik legfontosabb emberi küldetés. Ez egy olyan ajándéka az életnek, amiért minden földi szabály, illem, bevált szokás, bőségesen megszeghető.

 

This Post Has 5 Comments

  1. És tényleg, lézerpontossággal megérzed, hogy a másikkal dolgod van, és a másiknak is dolga van Veled. Tapasztalat. 🙂
    Tiszta szívből örülök, hogy megtaláltad a bátorságot magadban, hogy a gyakorlatban is elkezdted megvalósítani az álmaidat. Ezennel is köszönet ama titokzatos idegennek…
    A szerencsében nem hiszek, Te voltál már annyira nyitott és éber, hogy beengedted az ott topogó lehetőségeket az életedbe.
    A londoni kiruccanásodról pedig rögtön egy kedves kis angol elbeszélés, a “The tailor of Swaffham”, jut az eszembe. A történet csattanója pont ide illik:
    ‘I walked all the way to London’, he said. ‘But the treasure was here in my own garden!’

  2. Valamilyen szinten, hiszem, hogy mindenki képes megérezni, amikor ilyen találkozásban van része. Te is nagyon intuitív Vagy, nem? 🙂 Tulajdonképpen, miközben ezt a történetet írtam, akkor döbbentem rá, hogy a legigazibb találkozásom nem is az ‘ifjú tehetséggel’, de még csak nem is a ráérzéssel volt, hanem önmagammal.
    Lehet, hogy az igazi találkozások mind önmagunkhoz vezetnek vissza? Önmagunk centrumához. Az utunkra.

  3. Vicces, de amikor írtam a megjegyzést, pont ez jutott az eszembe, hogy önmagaddal találkoztál mindvégig…Én mostanában azt vettem észre, hogy ahogyan változom belülről, úgy jönnek az új hatások, találkozások az életembe, és ez csuda jó! 🙂
    Az utolsó sorral, már tapasztalatból is, csak egyet érteni tudok! ♥
    Ahogyan a Szívmágnes könyv is mondja: A másik ember segít neked, hogy választ kapj a két legalapvetőbb kérdésre: “Ki vagyok?” és “Mi a szeretet?”

  4. Én is egyet értek, nagyon is! 🙂 Ami kívül van, az formál, visszajelez, alakít, (el)igazít, ami pedig belül, abból egy kis idő után sok minden megjelenik a külső világban is. Egyik a másikra visszahat. Egyik teremti a másikat. A körülöttünk lévő emberek mindegyike egy tükör, ha résen vagyunk választ adnak arra a két kérdése, amit Te idéztél. És igazán izgalmas ez! 🙂 Remélem, az új hatások és találkozások álomszépek! <3

  5. Kedves Szellő!
    A sors, és az Ő kifürkészhetetlen útjai… és a véletlen találkozások, melyek persze nem véletlenek…
    Nagy szeretettel, és kíváncsisággal olvastam történetedet, mert mint ahogy te is írtad nekem, mindig megtisztelő dolog valakinek a saját magáról írt sorait olvasni! Egy kis rész a lelkéből, mit teljes, és határtalan bizalommal átad neked… s te érezve mögötte a szégyenlős -szemérmes vívódását ,,kitárulkozása” miatt.., végtelen finomsággal, lélegzetvisszafojtva olvasod történetét…
    Így olvastam a Tiédet is!
    Meg sem lepődtem már igazán , hogy milyen sokat jelent neked az írás… Nagyon kicsi koromtól kezdve vonzott engem is a betűk világa.. 5 évesen megtanultam olvasni, szépen folyékonyan, és hangsúlyozva.. Faltam a könyveket, egyiket a másik után! Később meg elképzeltem, ha leírok valamit, onnantól kezdve betűim önálló életet élnek majd, kiszállnak kezeim közül, olyan emberek olvassák majd őket, kiket én már nem is ismerek… aztán szóban is tovább terjed mert beszélnek róla barátok, szerelmek, nyugdíjas nénik… S ez hihetetlenül izgalmas volt, elképzelni, hogy mik történnek a betűimmel életük további szakaszában…:)
    És olyan nagyon büszke voltam /vagyok Rád! Nagy bátorságra vall, mikor valaki kilép a komfortzónájából, nagyon nagy. S Te kiléptél rendesen! 🙂 Elhagytad az országot is, idegenben tetted próbára magadat, mely nem lehetett könnyű.. De mégis, ott, minden beidegzést, szokást, elvárást itthon hagyva, ott találtad meg magad igazán! Ezzel mélyen egyetértek Ellával! 🙂 A regényedhez Gratulálok! Nagyon ügyes vagy!!!
    A csodálatos találkozás eredményéhez, a bloghoz, pedig újfent csak Gratulálni tudok! Kérdésedre válaszolva , hogy ki a szerencsésebb, szerintem mindenki életébe vannak-lesznek olyan emberek akik útmutatással szolgál/ná/nak, csak nem mindig vesszük észre, vagy nem akarjuk észrevenni. Viszont nem mindenki jön rá arra mit szeretne az Élettől, mi az ő útja… Mert ha rájön, akkor már valószínűleg felismeri azt az embert is, ki ebben segíteni tud neki.Jó volt olvasni Téged! <3
    Sok-sok izgalmas-szép szabályszegést kívánok Neked!
    Szeretettel:
    Cowboy 🙂

Vélemény, hozzászólás?