Engem pánik kerülgetett. Mihez kezdjek most? Kullogjak haza, éljek úgy, mint egy apáca? Ez boldoggá tette volna anyámat, hisz szíve mélyén mindig is azt szerette volna, hogy apáca legyek. Ágnes nem vette szívére a dolgot:

– Költözzünk át a bátyámhoz, ott az a nagy lakás, elférünk!

A bátyjához! Ez neki jó, de én? Egy idegen férfi lakásában, akinek ráadásul nőcsábász híre van! Ágnes azt mondta, ne féljek, a bátyja nem olyan. Mármint igaz, hogy nőcsábász, de nem olyan, aki erőszakoskodna valakivel.

Csaba úr irreálisan lusta volt. Csak a vízilabdát, teniszt, kézilabdát szerette, tanulást nem, munkát nem. Szülei választást ajánlottak neki: ha elvégez egy főiskolát, ez időre ingyen lakhat másik lakásukban. Csaba úr elfogadta, mert nagyon vágyott saját lakásra. Ez egyébként tanácsi bérlakás volt. Csaba úr nagyon szerette a társaságot, és itt annyi vendéget fogadhatott, amennyit csak akart. Szóval megvolt a lakás, bútor már nem nagyon. Egy- két máshonnan kidobott, ócska darab. Hálózsák, függőágy, kajátlanság. Mégis milyen jól megvoltunk! Mert húsz év körül volt az átlag életkor.

Folyton beszélgettünk. Viták, mesélések, sokszor fél éjszakákon át. Azóta se beszélhetek olyan sokat, sehol, senkivel. Azóta is hiányzik! Pedig egész télen zsíros kenyeret ettünk.

Hol volt eközben Ágnes apja? Ott volt, feleségével, ugyanazon a folyosón, a szemközti lakásban. De miért nem adott a lányának enni? Mért hagyta az ajtón kimenni ugyanúgy, mint mikor hozzám utazott, egy fillér nélkül?

Hogy Csaba úrra mért fújtak a szülei, azt megértem. Sporton és nőkön kívül semmi nem érdekelte. Tanulni is csak annyit szokott, hogy épp meg ne bukjon. De Ágnes? Olyan fiatal volt még, semmi rosszat nem tett, mégse törődtek vele. Nem csoda, hogy ezután szívesen töltötte velem az idejét. Fél télen át jól megvoltunk Csaba úrnál. Felajánlotta ugyan kegyeit, köszönettel visszautasítottam. Nem sértődött meg. Nő van elég. Néha beszálltam a kajapénzbe, ami neki is jól jött. Általában megosztottuk ételünket. Volt, hogy tízen is. Az életforma leginkább kommunára hasonlított, annyi különbséggel, hogy csak hárman aludtunk ott mindig, mások csak időnként. Például főiskolás barátja, mikor összeveszett a családjával.

Kérdezhetnéd, mért nem éltem normális életet? Mármint ha nem volt kedvem családomhoz visszamenni, miért nem kerestem egyből albérletet és egy kerámia műhelyt, vagy egyéb munkát? Mert ott egy ideig jól éreztem magam. Mert ki az, aki alig húszon túl a felnőttek mókuskerekére vágyik? Másrészt meg volt súlyosabb gondom is. Egy szadistával történt találkozás után férfiaknak még a közelségét sem bírtam. Azért költöztem Csaba úrhoz, mert elhatároztam, hogy szoktatni fogom magam a férfiak társaságához. Mi mást tehettem volna, a nők sose vonzottak! A remeteéletet pedig meguntam már. Idő kellett, hogy egyáltalán meg bírjak maradni fiúkkal egy szobában. Ez először Ágnes barátainak műhelybeli látogatásaik idején történt. De azt nagynéném elvette tőlem. Utána Csaba úr sokszínű baráti körében sikerült nagyjából levetkőzni az idegenkedést.

A kommuna-hasonlatot persze ne úgy értsd, hogy szexeltünk összevissza. Azt csak Csaba úr tette. A ferde tetejű kis szoba az ő magánlakosztálya volt. Kulcsra zárva, engedélye nélkül nem léphetett be senki. Aki akarta, elkérhette a kulcsot. Megbeszélték, Csaba úr mikor nem lesz otthon, és akkorra odaadta annak, aki erre vágyott. A gond a Professzorral kezdődött. Persze csak a csúfneve volt Professzor, mert nagyon okosnak hitte magát. Kissé szexőrült volt. Ha csak módja volt rá, /értsd: ha volt pénzünk befűteni/, esténként egy szál alsónadrágban mászkált, lássa mindenki, milyen szép ő. Hát, szép volt, de nem találtam rajta semmi vonzót. Erre ő is rájött, és idegesítette. Akadt olyan nap, mikor húszan is voltunk, de akadt, hogy csak én egyedül. Féltem, hogy egy ilyen alkalommal rámtör a Professzor. Féltem, hogy Csaba úr, még ha otthon lenne is, nem védene meg tőle. Mert azt még jól viselte Csaba úr, hogy őt visszautasítottam, de azt, hogy Zoltánt is, azt a barátját, akire felnézett, aki példaképe volt, mondhatni, hát azért már haragudott. Ágnesnél volt az egyik lakáskulcs, másik a bátyjánál, de ha Ágnes kimaradt este, akkor nálam hagyta, mert én tartózkodtam ott legtöbbet, és napközben is jöhetett valaki.

Aznap valahogy nagyon nagy csend volt. Csaba úr sem jött haza. Ágnes sem, pedig megígérte, hogy nem marad el sokáig. Féltem. Már fél tizenegy volt. Akkor csengettek. Muszáj ajtót nyitni! Az ott álló két embert még sohasem láttam. Ritkán látni két ilyen embert, különösen egymás mellett. Egyiknek szakálla volt, és nagy kockás kabátja, olyan pléd-forma, rikító sállal, és Angela Davis-frizurát viselt, ami tényleges termeténél majdnem egy arasszal magasabbnak mutatta. Másikuk alacsony, vézna, hosszú haja a háta közepéig ért. Leginkább úgy néztek ki, mint két bohóc, de nagyon örültem nekik. Mögöttük Ágnes, aki aznap elment valami zenés klubba, ott megismerkedett ezzel a két fiúval, akik barátok voltak, és elbeszélgették az időt. Tízkor eszébe jutott a Professzor, meg hogy azt ígérte, korán hazaér. Megijedt, azért hívta föl a két fiút, pedig azok csak haza akarták kísérni, udvariasságból.

Aznap az év egyik leghidegebb napja volt, volt még pénzem, de úgy véltem, enni fontosabb, mint fűteni /Néha főztünk is/. Messziről jöttek, gyalog. Ágnes beinvitálta a két jámbort, igyanak legalább egy forró teát. Villamos csak tizenegyig járt, taxira nem lett volna pénzük, kinek volt pénze akkor? Hűvösvölgybe voltunk, és ők, mint belvárosi gyerekek, onnan igen messzire laktak. A következő nagy beszélgetésben persze az utolsó villamost lekésték. Egyértelmű volt, hogy ott kell maradniuk. A Professzor nem került elő aznap. Csaba úr nem lepődött meg a két idegen láttán. Akkoriban szokás volt, hogy mindenki odahordja ismerőseit. Fura helyzet. Elvileg két ágy lett volna a szobában, de egyik, még érkezésem előtt, egy verekedés során úgy összetört, hogy fejrésze leszakadt, ki is dobták, a maradéka maradt ülőbútornak, mert szék se volt. Tehát épp lehetett használni ágynak, de nagyon rövid volt egy embernek. Ágnes igen alacsony termetű volt, és az egyik fiú is. Ők aludhattak volna rajta, míg én a másik fiúval a normál méretűben. Földön aludni szóba se jöhetett az év egyik leghidegebb napján. Szőnyeg se volt, persze. Ráadásul a takarók nagy részét elvitte Ágnes anyja, tán kimosni? Nem hiszem. Akkor adott volna valami másikat helyette. Összesen két takaró volt. Ezt mind végiggondoltuk, de senki nem merte kimondani. Hajnal felé már dülöngéltünk az álmosságtól, nem húzhattuk az időt tovább. Így aludtam egy ágyban egy fiúval, akit aznap láttam életemben először. Nem féltem tőle. Nem olyannak nézett ki, mint a Professzor. De lefekvés előtt még mit bohóckodtunk össze! „Te, én rájöttem, hogy kell itt lábat mosni! Leülsz a kád szélére, és a lábad szépen belelógatod”. „Még az is jó, hogy nem szabad beszélni, hangosan! Mint egy osztálykirándulás, ahol a fiúk belógnak a lányok szobájába!”

Az a nap különösen cifrán alakult már nap közben is. Bezötyögtem a városba. Egyrészt ennivalót venni, másik, hogy jegyzeteljek Z úr könyvéből. Háború előtti, buddhizmusról szóló, ritka könyv, érthető, hogy nem adta ki a kezéből. Z úr, Csaba úr atyamestere, tán nem is volt nálunk idősebb, csak annak látszott. Neki is saját lakása volt, annyi különbséggel, hogy gazdagabb családból származhatott, mert bútorozott, jól felszerelt, értékes tárgyakat tartalmazó lakás volt. Nem féltem egyedül odamenni, mert szerette ugyan a nőket, de addigra ismertem már annyira Z urat, hogy nőideálja tökéletesen ellentéte annak, ami én vagyok.

Csak hát nem értettem a pszichológiához. Ezért egy tényezőt nem vettem figyelembe. Hogy vizsgaidőszak van. Z úr is lusta volt tanulni, ezért ilyenkor nagyon rá kellett hajtania, hogy pótolja mulasztásait. Épp ezért bármit szívesebben csinált volna, minthogy tanuljon. Máskor meg se nézett volna, mint nőt, de ekkor úgy érezte, a sors vezérelt oda, hogy halogathassa a tanulást. Én sajnos soha nem tanultam semmi önvédelmi sportot. Pedig jól jött volna. Le kell szögeznem: nem ütött meg. Minek tette volna, anélkül is ő volt sokkal erősebb. Egy idő után megdühödött, és elkapta a torkom. Elsötétült a világ. Mikor magamhoz tértem, már az ágyán voltam. Mondtam neki: Jó, belátom, te vagy az erősebb. De tudd, bármit teszel, az nem lesz hatással rám. Mert— és itt pár szóban beszéltem a szadista fiúról. Z úr belátta, hogy elhamarkodottan viselkedett. Elengedett. Táskám, kabátom után kotorásztam, közben barátságos hangon megkérdezte, nem tudnék- e pénzt kölcsönadni, mert különben kikapcsolják a gázt, és az elég kegyetlen dolog ebben a nagy hidegben. Mondtam: most épp adhatok, de majd muszáj lesz visszaadnia, különben éhezni fogok később. Nem ismertem pontosabban Z úr társadalmi helyzetét, de nagyon úgy tűnt, családja hasonló kompromisszumot tehetett, mint az ő családja Csaba úrnak, mármint ha kegyeskedik tanulni, megtarthatja a lakást, de abban a rezsiszámla nincs benne. Volt nálam pénz. Odaadtam neki ezer forintot. Nehéz azt mai értékre lefordítani. Tízezernél jóval több, száznál jóval kevesebb. Körülbelül egy közepes lakás havi gázfűtésének ára volt. Odaadtam. Ettől úgy fellelkesült, hogy előkapta az utolsó üveg dugi borát. Odaültünk az asztalhoz, bort ittunk, közben ő nekiállt a tanulásnak, én meg másoltam Buddha beszédeit. Ekkor csengettek. Váratlan vendég. A Professzor nézett be, mert épp arra járt. Majd kiugrott a szeme, hogy ott lát engem Z asztalánál borozgatni, meg jegyzetelni. Z úrra, ki tudja miért, általában felnéztek a többiek. Még tanácstalanabb lett, mikor végignézett a szobán, mivel egyikünk se vette a fáradságot, hogy rendet rakjon. A kisszekrény felborult, minden tartalma kiszóródott, de tán a szőnyeg volt a legmulatságosabb: mintha fel volna csavarva. egyértelműen dulakodás nyomai.

– Mi történt itt? – kérdezte.

–  Semmi –  felelem fapofával, és töltöttem még egy pohár bort.

–  De tényeg, Z, mi történt itt?

– Semmi – felelt ő ugyanúgy.

A Professzor ivott egy kis bort, de látta, hogy el vagyunk foglalva, úgyhogy elment. De ettől kezdve még kíváncsibb lett rám, és mindenáron közeledni akart, én pedig mindig kitértem az útjából.

Folytatása következik…