Nem létezik jó vagy rossz történet. Igaz történetek vannak.

Elengedés (Gendur Zsolt igaz története)

Elengedés (Gendur Zsolt igaz története)

Kedves Olvasó Barátom!

A következő történet az elengedésről szól. Arról, hogy amikor az idő eljön az emberért, akkor se félelemmel tekintsünk rá, hanem tudjuk, hogy a vég csupán valami újnak a kezdete.

Mikor apai nagymamám eltávozott néhány ével ezelőtt, én ott voltam mellette. Előző évben ment el nagypapám, s ugyan magas kort értek meg mindketten, és több, mint 60 évet éltek együtt házasságban, mégis, mikor földi pályájuk véget ért, betölthetetlen űrt hagytak maguk után. Nagyapa elvesztése után nagymamám egészségi állapota rohamosan romlani kezdett, s egy idő után már folyamatos ápolásra szorult. Egy decemberi napon az idősek otthonában bent voltam nála, már csak feküdt, beszélni sem volt ereje. Rendszeresen olvastam fel neki a Bibliából, aznap János első levelének felolvasásával kezdtem. Azonban néhány mondat után furcsa érzésem támadt, mintha az atmoszféra megváltozott volna körülöttünk. Ekkor már nem tudtunk egymással kommunikálni, ő csak feküdt, nem mozdult. Tanácstalanul néztem őt, és éreztem, hogy most valami történik. Percekig csak álltam mellette, néztem őt, de már nem szóltam, talán csak elaludt – gondoltam -, és halkan elköszönve tőle kimentem az épületből. Autóval hazafelé indultam, közel laktam az időseket gondozó intézethez, talán öt percnyire. Házunk elé érve megálltam, s ekkor megcsörrent a telefonom. Az ápolónővér hívott, hogy: nagymamám eltávozott.

A kormányra borulva hevesen sírni kezdtem, mint egy gyermek. Majd váratlanul, földöntúli nyugalom szállt meg, s ráébredtem, hogy Isten Igéje volt az utolsó mondat, amit ő, itt e Földön hallott, s a következő szavakat már az Angyal mondhatta neki, melyek talán ezek lehettek: “Ne félj, indulunk.”

Azonnal visszafordultam az intézetbe, hogy az ilyenkor felmerülő részleteket elrendezzük. Akkorra már édesapámat is értesítették, hiszen ő járt el a nagymamám ügyeiben. Megdöbbentem, mikor a kiérkező kegyeleti szolgálati dolgozó felajánlotta, hogy még aznap elhamvasztják a testet – a kötelező orvosi megállapítás után -, csupán néhány papírt kell aláírni hozzá. Édesapám aláírta a papírokat, s én csak csendben álltam ott, ahol röviddel ezelőtt még nagymamám feküdt. Nagyon gyorsan történt minden, és máig nem fogtam fel teljesen, hogy akivel még az adott nap délelőtti óráiban együtt voltam, estére csupán egy maréknyi porrá vált. Csupán az a vigaszom maradt, hogy bár itt a Földön az ő számára minden véget ért, de ott, túl a horizonton, ahová naponta tekintünk fel vágyakozva, az élet folytatódik, csupán a minősége változik meg teljesen.

Ekkor elevenedett meg bennem a következő reményteljes pár sor a Szent Írásból: “Mert akik e sátorban vagyunk is, sóhajtozunk megterheltetvén; mivelhogy nem kívánunk levetkőztetni, hanem felöltöztetni, hogy ami halandó, elnyelje azt az élet. “

(II.Korinthusi levél 5; 4)

Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
Gendur Zsolt

This Post Has 3 Comments

  1. Köszönöm, drága Zsolt barátom, hogy leírtad, milyen az, amikor nem felejtünk el, amikor örökké emlékezünk és szeretünk, mégis elengedünk valakit, aki nekünk nagyon fontos! Sokakat érintő kérdés ez!
    A történetedről kicsit eszembe jutott a saját történetem. Amikor a dédimamám kórházba került, és valahogyan megéreztem, hogy menni készül. A kórházi ágyról erőtlenül nézett rám, egy korábban semmi máshoz nem hasonlítható tekintettel, én pedig a homlokára tettem a kezem és magamban, mégis mindennél hangosabban, jó utat kívántam Neki. Nem lehettem benne biztos, hogy többet nem látom, mégis, még a küszöbről is visszafordultam, hogy neki még egy puszit adjak.
    Pár óra múlva jött a hír, hogy eltávozott.
    Tudod, drága Zsolt barátom, nagy kegy a két történetben, hogy volt lehetőségünk tulajdonképpen elbúcsúzni attól, akit nagyon szerettünk. Megvan róluk az utolsó emlékképünk és mintha mi magunk segítettünk volna egy kicsit nekik az átkelésben.
    Bizonyára rengeteg embertársunk van, aki nem tudott elbúcsúzni, akit váratlanul ért, vagy az elmúlás, átalakulás nem nagymama korban lépett az életükbe. Nekik még inkább kívánom, hogy leljenek békére és hogy folytatni tudják a saját útjukat!

  2. A halállal ilyen módon találkozni valahogy úgy gondolom egy ajándék..nem tudok most jobb szót rá. Talán nem is fejezi ki pontosan az érzést, majd Szellő segít. Nekem is volt alkalmam ezt megtapasztalni. Láttam egy idős ember utolsó lélegzetét szinte gyerek fejjel és láttam az otthonban már nem velünk lévő haldokló nagynénit, akit nagyon szerettem. Egyszerre szomorú, magasztos és felfgohatatlan, mégis tudod, hogy így kell lennie. És azzal, hogy ezt megtapasztalod sokkal de sokkal több leszel, ami örökre megváltoztatja a hozzáállasod az élethez és a halálhoz.

Vélemény, hozzászólás?

Close Menu
Tovább az eszköztárra