EGY TÖRTÉNÉS, ÉS ÁTÉRTÉKELED AZ ÉLETEDET…(Terézia nagyi igaz története)

EGY TÖRTÉNÉS, ÉS ÁTÉRTÉKELED AZ ÉLETEDET…(Terézia nagyi igaz története)

          „Az ember az élet delelőjén túl többet emlékezik, mint amennyit tervez. A mirákulum, a hatalmasok évada elmúlt, elinalt az ifjúság s vele a csodák. Így vénülten az ember számadást csinál. Mit vétett? Mit vetett? Mit aratott? Mit adott neki a világ, s mit adott ő a világnak? Mit látott? S mi minden ment át rajta? A második félidőnek a vége felé a célegyenesben, tovatűnő életének logikáját keresi – esetleg, élet volt az övé? Emlékezéseidben, valami megnyugtató katarzis reményében, másodszor is lepergeti sorsát. De az övé volt-e? A maga életét élte-e? Azonos-e magával?”(Zolnai László)

    „ Az ember azt hiszi, hogy nagyon okosan elrendezte a sorsot. De a sorsot nem lehet elrendezni. Egyszer csak jön valami, hirtelen, egy nap, amikor nem is várod, és fölborul minden. Vége. A sorsot nem lehet elrendezni. A sors rendezi el az embert.”(Wass Albert)

       Igen, az én életemben is jött „valami”, hirtelen, 1995. április 27-én. Olyan történt, ami valamit megváltoztatott az életemben. Sőt nagyon megváltoztatta az életemet, de főleg a hitemet. 54 éves voltam, még tanítottam, amikor olyan életélményben volt részem, amit egy ideig nem is mertem elmondani senkinek, átléptem egy másik világba, amit láttam, éreztem, különlegesen boldogságot okozott akkor. Ha most újra átgondolom, az életem egyik legjobban túlterhelt szakaszában történt, hiszen éppen egy házépítés kellős közepén jött. 93-ban lebontottuk a lakóházunkat, az új ház már fel volt építve. Még nem volt lépcső, az ajtók, ablakok az előszobában álltak. Éppen a lépcsők megrakására készültünk, mert bár voltak mesterek, sok jó ember jött kalákázni hozzánk. Ezeknek ebédet, uzsonnát, vacsorát kellett adni. Hát tanítottam, főztem, éjszakáztam. Egyik nap görcsölni kezdett jobb oldalon a hasam, hányingerem is volt, rosszul éreztem magam. Délelőtt iskolába mentem, megtartottam az órákat. Hazajöttem, görcsoldót vettem be, de a hányinger és a görcsök nem oldódtak. Idehaza csak a családnak kellett főznöm, mert aznap a fiam és a férjem a mezőre mentek. Éjszaka még rosszabbul lettem, már sokszor hánytam, de nem fájt jobban. Elmentem aznap is tanítani, negyedikesek voltak a tanulóim. Mivel egyre többször ki kellett mennem az osztályból, ezt a gyerekek is észlelték. Egyik kisfiú meg is kérdezte.

           – A tanító néni beteg? Az én nagyobb testvérem is pár napja így viselkedett. Neki vakbele volt. Már megoperálták. Jól van.

  Hát ekkor gondoltam, hogy valóban valami komoly dolog lehet ez. Az akkori körorvosnőnk délután rendelt. Délben hazamentem, ebédet akartam készíteni, de nehezen ment. Elmentem a rendelőbe, nagyon sokan voltak, 3 órakor jött a doktornő, előttem sokan vártak, mindenki sietett, így 6 órára jutottam be. Amikor megvizsgált az orvosnő, nagyon megijesztett. Elmondta, hogy egy perforált vakbélgyulladásom van, de ez súlyos hasi katasztrófa, mert a hashártya nagyobbik része be van gyulladva. Elmondta, ha hamar nem esem át a műtéten, meg fogok halni. Nem akartam mentővel menni, hogy csomagoljak magamnak dolgokat, amit a kórházba kell vinni. A fiam vitt be a sürgősségre, ahol a szolgálatos orvos, egy urológus, még jobban megijesztett. Elmondta, hogy azonnal el kell végezni a műtétet, mert már így is nagyon késő. Ő is jött velem a sebészetre, és végig asszisztált is. Nagyon gyorsan ment az átöltözés, hordágyra tettek, gerincbe kaptam érzéstelenítőt, tehát mindent hallottam, láttam, viszont már egyre rosszabbul lettem. Még elmondtam a főorvosnak a kérdésére, hogy tanító néni vagyok. Amikor felvágta a hasamat, akkor megkérdezte, hogy mióta érzem a fájdalmat, azt is, hogy felelőtlen vagyok, mert a hasüregemben genny van, és nem csak a vakbelem van „elrohadva”, hanem a környéke is. Nagyon nehéz volt a műtét, semmi remény nem volt, hogy életben maradok. A hashártya nagyon be volt gyulladva. Kitisztított, amit lehetett, három csövet tett be a nagyon nagy vágásba. Engem egy külön szobába vittek, mivel szeptikus gyulladásom volt. A családomat semmi jóval nem biztatta.

            Aztán itt kezdett számomra elszakadni a „fonál”, nagyon, nagyon rosszul voltam. Percekig tudtam magamról, majd eltűnt a körülöttem lévő világ. Elindultam egy úton, egy szép csodavilág fele. Talán az egész megélt életemben nem éreztem ilyen boldogságot, ilyen békességet. Már nem éreztem fájdalmat, és mégis az akkori gondolataimra emlékszem. Gyorsan láttam a gyermekkoromat. Talán azért, mert egy kiegyensúlyozott, boldog családban nőttem fel. Most egy idézet jut eszembe erről, Kodolányi Jánostól. „Meg kell értenie az embernek, hogy nem véletlen, hová születik, hol él és mit vall magáénak, mit ölel magához, és mit utasít el magától. És nem véletlen milyen sors az, amit az embernek végig kell küzdenie, vállalnia kell, meg kell hajolni előtte, és tudomásul kell vennie….” Négyen voltunk testvérek, a legnagyobb én voltam, a leány, utánam három fiú. 5 év alatt születtünk, ketten a háború előtt, ketten a háború után. Nehéz évek voltak a szüleinknek, de soha nem éreztük, mi a gyerekek. Béke volt a családban, soha csúnya beszédet, veszekedést nem hallottunk. Édesapánk székelyszabó volt, édesanyánk segített neki, rendezte a gyerekeket, kosztosoknak is főzött, mivel emeletes házunk volt, mindig lakók is voltak. Tanítónők, óvónők.. Ezért szerettük meg ezt a hivatást, mert négyünk közül én tanítónő lettem, két öcsém tanár, egy mester, aki inasokat tanított. Párválasztásunk után a 8-ból 7-en tanítottunk, négy tanár, három tanító. Én választottam, hogy előbb férjhez mentem 19 évesen, 2 évre rá szültem egy kislányt, majd utána végeztem el érettségi után a Tanítóképző Főiskola látogatásnélküli tagozatát. Itt is igazolódott, hogy „A dolgok, amelyek neked vannak szánva, feléd gravitálódnak. (Emerson) A férjem is tanító volt, később született a második gyerekünk, a fiam, 9 év korkülönbséggel. Szerettem tanítani nagyon, nagyon, szerettem a gyerekeket, ők is tiszteltek, szerettek engem. Csaba atyát idézem: „Pedagógusnak lenni azt jelenti, hogy végtelen kíváncsisággal, türelemmel, kitartással bátorítod a gyermeket, segíted mindenben, hogy merjen, akarjon kibontakozni, kinyílni, mint egy csoda, hogy felszínre kerüljön, közkinccsé váljon a szívébe rejtett érték, drágagyöngy. Üres szívű embert Isten nem teremtett.” Vagy –

„Osztani magad, hogy sokasodjál!

hallgatni őket, hogy tudd a világot,

róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.

Széjjel szóródni – eső a homokra –

sivatagnyi reménytelen dologra

s ha nyár se lesz belőled – s a táj zöldebb:

kutakká gyűjt a mély, soká isznak belőled.” Váci Mihály

                Abban az időben nagyon sokat kellett tanítóként dolgozni. A hét nap, az hét munkanap volt, iskolai, iskolán kívüli munkák, vasárnapi, és egyházi ünnepek alatti foglalkozások. Tanítani szerettünk, ezért keményen, hivatásként tettük, ami kell. Nem is ezzel volt a baj. Nos, adódtak gondok a családi életünkben. Pedagógusként kevesebb volt a fizetésünk, mint másoknak. Sok gazdasági munkát végeztünk, állatokat tartottunk, nagyon sokat dolgoztunk. A semmiből teremtettük meg a közös életünket. Sokszor kellett mások segítségére szorulni, olyanokéra, akik fogattal segítettek be. Ezeket a dolgokat mindig a kocsmában lehetett megbeszélni, így lassan, lassan az ital sok családi bajt okozott. Veszekedések sora következett, durvaság is. Erről nem írtam mostanig még sehol, soha. Lassan készült ki az idegrendszerem, viszont a küzdés, a munka ment tovább. Időközben a leányunk férjhez ment, unoka is született. Felnőtt lett a fiúnk is, ezért kezdtünk bele az építkezésbe. Még több stressz.

         Lepergett előttem az életem nagy része. Úgy éreztem, hogy most meghalok. Megyek a szép úton. Viszont az is eszembe jutott, hogy meghalok, hogy most jó helyen vagyok, de hova fognak felravatalozni, hiszen csak egy kis nyári konyha részen laktunk az építés alatt. Akkor még nem volt ravatalozó a faluban. Magamban eldöntöttem, hogy szüleim a szomszédban laknak, átvisznek oda, ott az emeleten a nagyszobába visznek, felravataloznak, onnan majd eltemetnek. Megnyugtattam magam, hogy mehetek a szép fényes úton a csodálatos, nagy fehér palotába. Egy vers részlete következik, a mostani gondolataimmal, amit talán akkor éreztem.

„És minden dolgok mélyén béke él,

És minden tájak éjén csend lakik,

S a végtelenség összhangban zenél

S örök valók csupán mély álmaink.

És minden bánat lassan béke lesz

És minden gyötrődés győzelem,

S a kínok kínja, mely vérig sebez,

Segít túllátni a szűk életen.” Juhász Gyula

          Nos, közeledtem a fényes, fehér palota fele, amikor egy kis ajtón kilépett és megjelent egy szomszédom, akit éppen egy évvel azelőtt temettek el. Szép posztó ruhában volt, fényes fekete csizmában, boldogan mosolygósan. A nevemen szólított, elmondta, hogy nekem ott még nincs semmi keresnivalóm.

            – Menj haza, otthon még nagyon sok dolgod van, addig nem jöhetsz ide, amíg azokat el nem végzed. Menj haza, vár a családod! Addig ide nem szabad jönnöd, amíg el nem végezted a rád bízott feladatokat!

 Nem akartam meghallgatni, folytattam az utamat. Ismét szólt, hogy gyorsan induljak vissza. Mivel csak mentem közelebb, lehajolt és mindenféle vasdarabbal kezdett dobálni. Kapkodtam s fejem, de aztán csak megfordultam. A visszautat már futva tettem meg. Már hátra sem néztem.

         A következő „kép”, ott vagyok a kórházi ágyon, nagyon beteg vagyok, mellettem a nővér és a sebész orvos. Zöld törlővel törölget a nővérke, az orvos fogja a kezem, simogatja a homlokomat, és szólít, hogy:

       – Tanító néni, hogy érzi magát? Hála Istennek egyelőre átvészelte! Még sok kezelés következik, de segítünk ebben. Éjszaka 3 óra volt ekkor. Nem volt sima a gyógyulás, de elég hamar kitakarodott a csöveken a váladék, pár napra rá visszavittek a szalonba. Tüdőgyulladást is kaptam, nagyon mellettem álltak. Legyengültem, itthon újabb tüdőgyulladás, újabb kórház, de életben maradtam.

         Most már tudom, hogy minden okkal történik, rádöbbenni, hogy az élet szép, hogy keményen kell küzdeni, célokat kitűzni, igyekezni minden kis dologban meglátni a szépet bármilyen kicsi is.

      Mit is kellett elvégeznem, amiért „visszaküldtek”? 2000-ben fedezték fel, hogy a férjem csontvelő daganatos lett. Már a negyedik stádiumban. A főorvos elmondta, hogy segíteni tudnak, de kigyógyítani nem. Öt évig havonta vittük a fiammal Marosvásárhelyre, a Hematológiára, rengeteg kemoterápiát kapott, kórházi kezelés ott volt Marosvásárhelyen, 11 alkalommal voltam vele nappal bent a kórházban, mert magatehetetlen volt, csak éjszakára mentem ki aludni. Keserves 5 év. Lábra állították annyira, hogy az unokákra tudott vigyázni, sőt még a kapun is ki tudott menni. Aztán ismét kezdett visszaesni.  A 35-ik befekvéskor már tudtam, hogy ez az utolsó.

         Időközben a szomszédban édesanyám esett ágynak 2001-ben, 8 évet nem tudott felkelni. Egy kiskapu választott el minket. Ott is mindenben segítettem, amiben tudtam, főleg mostam rá, és vigyáztam rá, amikor öcsémék nem voltak odahaza. Segítettem az itthoni unokáimat. Ez még jó is volt. És közben kezdtem még jobban megérteni, hogy egy esélyt kaptam az élettől, a hitem erősödött, hogy küldetésem, kötelességem van. A férjem 5 évi küzdelem után 2005-ben éppen a 70-ik születésnapján hunyt el. Amit lehetett, mindent megtettem érte. Tiszta volt a lelkiismeretem. Az édesanyám a 90-ik születése napja után nem sokkal, 2008-ban hagyott itt.

       A rám bízott feladatok nem csak a beteggondozásból álltak. Éreztem, hogy valami maradandót is kell elvégeznem, olyan munkát, olyan dolgot, amit talán fiatal éveim alatt is akartam, csak nem jutott rá időm. A nyugdíjas, ezüst évek most már erre is lehetőséget is adnak. Megvalósítani a régi, rejtett álmaimat.  Székelyszabó volt az édesapám, génjeimmel hoztam, hogy meg tudjak varrni én is mindent. Ez idáig csak a családom részére varrtam. És még talán az is benne volt a feladataim között, hogy értéket mentsek, ne hagyjak veszni bizonyos dolgokat. Talán, amikor visszaküldtek, akkor ez is beletartozott, hogy alkossak. Édesapámtól sok mindent örököltem, de főleg kitartást, erős akaratot, empátiát, és alkotási vágyat. Most néhány idézetet írok ismét. Müller Pétert olvasva, sok minden közös vonást véltem felfedezni köztünk. Tőle idézek: „Sok ember, ha eltörik: Törött marad. És ha veszít, nem tud a padlóról felállni. Ott marad. Nem is kell hozzá súlyos sorscsapás. Egy kis vesztés, egy közepes pofon, egyetlen csalódás elegendő, hogy egy életre feladja a küzdelmet. Mert nem ismeri lelke mélyét. Nem tudja, ki lakik benne, és milyen erős. Nincs hite élni. Vesd le magadról a „nem megy”, és „a gyenge vagyok” káprázatát, és merj erős lenni!  Tudd, hogy minden szenvedés és kudarc és vesztés: megpróbáltatás. Azért van, hogy magadhoz térj, és önmagadból meríts csodálatos erőt.” Szintén tőle van: „Minden csoda a tiéd lehet, a legmerészebb álmaid is megépítheted – de lassan. Téglánként.  Minden tégla lerakásához türelem kell, kitartó szorgalom, s főleg hit, hogy ebből végül ház lesz. Minden téglánál látni kell a házat! Ez a hit.”

            „Talán ma nem kerülheted el, hogy ne érjen valami rossz, ne érjen valami negatív, ne érjen valami kellemetlen, hiszen mindezek megtörténhetnek veled bármikor az életben. Ugyanis az élet nem arról szól, hogy mindig minden szép és jó benne, hanem arról, hogy bármi történik is, tennie kell az embernek azért, hogy ép és egészséges maradjon a lelke.” (Lippai Marianna) „Aki más életébe napfényt csempész, maga is sütkérezik benne.” (J.M. Marrie) „Mindenki, aki besétál az életedbe, megtanít valamire. Még akkor is tanítanak téged, ha az agyadra mennek, mert ilyenkor megmutatják határaidat.” Andrew Matthews

     AZ ÁLMOK MEGVALÓSÍTÁSA, a küldetés második felének teljesítése

1996. szeptember 1-én lettem nyugdíjas. Azaz ekkor kaptam meg a határozatot. 55 éves voltam, még testileg, lelkileg képes arra, hogy tovább dolgozhassak. A szülők visszahívtak tanítani. Nagyon előnyös volt, hiszen 3 évig kaptam nyugdíjat és fizetést is. És szerettem tanítani. Később, 2007-ben, újból visszahívtak egy évre. Ekkor már 67 éves voltam, de éreztem, hogy sikerülni fog. Nagy volt az önbizalmam, főleg a hitem. Talán a 37 évből ez volt a legsikeresebb tanévem. 27 gyerek, vegyes összetétel, sok ügyes, tehetséges, de pár nagyon gyenge. Igyekeztem úgy dolgozni, hogy a legtöbbet hozzam ki magamból. Szerettem a gyerekeket, ők is megszerettek. Elmentünk minden lehetséges versenyre, főleg matematikából mérettük fel a tudást, de megnyertünk egy természetvédő versenyt is.  2008-ban Szolnokon részt vettünk a Kárpátmedencei Curie Természetvédő versenyen, ahonnan különdíjjal jöttünk haza. Ennyi a tanításról, 37 év és 500-nál is több tanítvány.

      Ekkor jött a szenvedélyes és talán nagyon sikeres „értékmentés!.A falum néprajzi értékeinek gyűjtése, mentése. Tapasztaltam, hogyan mennek veszendőbe a régi viseletek, merülnek feledésbe a népszokások, hagyományok. Felejtődnek el az értékek.  Mindig valami noszogatott, hajtott, hogy tegyek olyan dolgokat, amiért nem jár pénzbeli jutalom, ami nekem és másoknak is élményt jelent. Legtöbbször éjszaka jöttek meg a gondolatok, hogy mit és, hogyan tegyek. Valahonnan sugallatot kaptam mindig, vagy emberek, vagy olvasmányok, élmények nyomán. A feladat, mit onnan „túlról” rám bíztak.  Gyerekkoromban benne éltem egy igazi székelyfalu mindennapjaiban, szokásaiban, hagyományaiban. Legjobban az bántott, hogy a viselet alakul át, válik színpadiassá, hogy a régi népviseleti darabokat nem veszik fel, adogatják el, vagy egyszerűen rakják a rongyos zsákba, a szőttes szoknyákból székterítők, lábtörlők, lócaterítők lesznek. A változatos viseletből „egyenruha” kezdett lenni. A régit szerettem volna valamilyen módon menteni. Első dolog régi fényképeket gyűjtöttem, sokat, nagyon sokat, közben viseleti darabokat, egész viseleteket, vagy ruhamaradványokat kerestem. Elbeszélgettem a nálamnál idősebb emberekkel a viseletről, a jelentős eseményekről, a népszokásokról. Jegyezgettek, diktafont használtam hosszabb beszélgetések rögzítésére. Pályázati felhívásokra jelentkeztem a legnagyobbik unokámmal. Dolgozatokat irtunk a „Szülőföldünk kincsei” pályázatra. A Napsugár pályázatára, „Öltöztessük népviseletbe Áron és Anna babákat „, a gyűjtött anyagból megvarrtam 6 rend régi madarasi viseletet, 4 leány ruhát és két fiú ruhát. Elküldtük Kolozsvárra, különdíjat kaptunk. Ez a 6 rend székelyruha Keszthelyen a Babamúzeumban van kiállítva. Most már biztos célom volt, hogy megvarrom babaméretben azokat a szülőfalumra jellemző régi székelyruhákat, amelyeket már nem viselnek. Fényképek, eredeti ruhamaradványok, egész viseletek és sok-sok munka. Így készült el a 31 kis székelyruha. Babákat ajándékba kaptam. Időközben kezdetben kézzel, majd számítógépen lejegyeztem mindent, a régi és még élő népszokásokat, hagyományokat. Fényképeztem mindent, állandóan új ötletek jöttek elő. A lakásomban kiállítottam a babákat, az eredeti viseleteket, amelyekben vannak 1850-ból valók is. Segítséget kaptam az első könyvem megírására. Ez a hagyományokról, szokásokról szól, 2008-ban jelent meg. Az első könyvem bemutatóján a moderátor a következőket mondta: „.ahogy kipattant az ötlet, ráébredt a küldetése fontosságára, ami az ég által kiosztott talentumaival való  gazdálkodást jelenti, több mint félévszázad felhalmozott élettapasztalatának, a sok fiatalt messze túlszárnyaló lendületével, ambíciójával, a kitartó munkája eredményeképp tudhatott szülőfalujának, szülőföldjének értéket teremtett. „Utána megjelent még három könyvem 2009-ben, a székely viseletről, 2010-ben a szülőfalum híres családjairól, nevezetes embereiről, 2014-ben egy mesegyűjtemény. Nagyon sok kiállításom volt, több előadást is tartottam. Többek között Csíkszeredában a Sapientia Egyetemen az Ezüst Akadémia hallgatóinak. Mivel a kiadatásokhoz nehéz támogatókat kapni, ezért egy kicsit megtorpantam. Érdemes-e ennyit dolgozni, csak így, de valahogy mindig jött egy ösztönző dolog. Eszembe jutottak Mario Benetti biztató szavai: Ne add fel, kérlek, ne engedj, még, ha éget is a hideg, még ha harap is a félelem, még ha lemegy is a nap és eláll a szél. Lelkedben még tűz van, álmaidban van még élet, mert minden nap egy új kezdet, mert most van itt az ideje és ez a legjobb pillanat.”Több kitüntetést is kaptam: 2005-ben Német Géza Emlékdíjat, 2016-ban Díszpolgári címet, 2018-ban a Sorsfordító Nők az utolsó száz évben a Csiki Körzetben, kitüntetést. Kisfilmek is készültek, a legutolsó az idén tavasszal, a Székely Tv. készített egy dokumentumfilmet az életemről. Bármennyire is „le akartam állni” , jöttek a késztetések, az ötletek, így vágtam bele egy évvel ezelőtt egy családtörténet megírásába, DÉDSZÜLEIM A GYÖKEREK címmel.  1844-től napjainkig, 173 év történései a rokonságban, 900-nál több fényképpel, családfák elkészítésével. Az egyházi levéltárból gyűjtöttem az hiteles adatokat, lefényképeztem a temetőben a rokonok síremlékeit, a faragott kőkereszteket. Nem találok támogatókat, így egyelőre kéziratban van a számítógépen. Rendszeresen népszerűsítem szülőfalumban élő népszokásokat, hagyományokat facebookon. És büszke vagyok, hogy van két olyan hagyomány, amit az egész Kárpát- Medencében csak nálunk, a mi falunkban gyakorolunk napjainkban is. Ezek az Angyalozás, és a Nagycsütörtöki Úrvacsora.

    Azzal az operációval, a halál élményével, 1995-ben, teljesen megváltozott az életszemléletem, pozitív irányban. Megnőtt a hitem, másképpen látok majdnem mindent. Azóta sokszor vannak erős megérzéseim, amelyek be is jönnek, olyan, mintha az éteren keresztül kommunikálna a lelkem másokkal, még jobban bízok az emberekben, hiszem, hogy csak erős akarat kell és elérheted az álmaidat. Sokszor jönnek ötletek, bizonyos dolgok megoldásának kivitelezése, hiszem, hogy vannak sokan, akikkel azért hozott össze az élet, hogy egymásnak segítsünk valamiben, amire éppen szüksége van. De nagyon hamar megérzem, ha valaki negatívén közeledik, igyekszem minél hamarabb szabadulni, mert hamar leszedik az ember pozitív érzéseit. Olvasok sokat a lelki életről, hogyan befolyásolja az egészségünket a lélek betegsége. Nem mindent lehet kivédeni, nehéz a lelki sebeket kigyógyulni. Ismét idézet: „Úgy kell élned, hogy ne érdekeljen, kapsz-e érte pénzt. Úgy kell szeretned, mintha sose bántanának. Úgy kell táncolnod, mintha senki sem figyelne. Szívből kell jönnie, ha azt akarod, hogy jó legyen.” (Andrew Matthews) Vagy:” A jó dolgok azokkal történnek, akik hisznek, még jobb dolgok azokkal történnek, akik türelmesek, és a legjobb dolgok azokkal történnek, akik sohasem adják fel. „

Svédországban él egy barátnőm R., itt született ebben a faluban, építészmérnök, költő, festőművész. Vele is a sors hozott össze az internet segítségével. Felém sodorta az élet, a sors, kölcsönösen érezzük ennek a lelki barátságnak a hasznát. Ő készítette el a mesekönyvem illusztrációit, segített anyagilag a mesekönyv kiadatásában. Verseket is fordít. Most egyet közlök is. Az idős korral kapcsolatos.

TISZAVIRÁG- Harin Hatler verse, fordította R.

Még mit akarok-

mi az ami égető?

Van még életcélom,

ami halálom előtt elérhető?

Sok belőle széna, szalma

 nem érdemes teendő.

Élvezd most a rövid létedet.

Repülj fel a magasba

Ne süllyedj el a homokba.

Légy hálás s reménnyel nézz fel,

célod ott a magasban leng. „

    Elértem a 77-ik évemet, amelyből az utolsó 23 év volt, amikor a családi életen kívül a legtöbbet elértem. Érzem, hogy valóban fordulópont volt az életemben, amikor életben maradtam.  És hiszem azt, hogy „Nem a halál a legnagyobb veszteség, hanem amikor bennünk hal meg valami, míg még élünk.”( Norman Cousins)

     Van egy javaslatom is, ez is egy kedvenc idézet: „Ne kövess másokat. Légy önmagad, foglalkozz a saját dolgaiddal és dolgozz keményen. A jó emberek – akiknek valóban helyük van az életedben – megtalálnak. És veled maradnak.” (Will Smith)

          Befejezésként: „Az életünk abban a pillanatban kezd véget érni, amikor szótlanok maradunk azon dolgokról, amik igazán számítanak.”(Martin Luther King)

                                              Jelige: T.M.M.T.

 

This Post Has 4 Comments

  1. Kedves Nagyi!
    Úgy olvastam soraidat, mint kisgyermek mikor ül a nagyi mellett a kis széken, és tátott szájjal hallgatja az izgalmas mesét… Teljesen lenyűgözött ahogy összegezted, és ahogyan látod az életed…: Köszönöm, hogy ilyen őszintén írtál, és bepillantást engedtél nem hétköznapi életedbe. ) A tanulságos, és gyönyörű idézeteket, verseket meg külön köszönöm szépen!!! 🙂
    Úgy gondolom, teljes életet éltél, és mindig ott voltál, hol lenned kellett, az utadon!!
    Kívánom, hogy ezután sem legyen másképp!
    Tisztelettel adózva életutadnak minden jót kívánok!

  2. Kedves Cowboy! Megihletődéssel olvastam a soraidat.Nagyon-nagyon jól esett. Valóban érzem Isten szeretetét, aki mindig akkor ad erőt, amikor majdnem a földön maradhatnék. Eddig időben küldött segítséget. Most is. Vasárnap volt dr. Salló Szilárd könyvbemutatója itt a faluban. felkértek, hogy legyek beszélgetőtárs, moderátor. Örültem neki, szükség van még rám, a 77 éves tanító nénire. Nagyszerűen sikerült. Elfeledtem minden reumatikus fájdalmat, a régebbi kéz és láb töréseket, amelyek kegyetlenül tudnak fájni. Előadásom alatt kimaradt az állandóan kínzó allergia. Egyetlen alkalommal sem kellett zsebkendőt használnom 2 óra alatt. Hát nem az agyunk adja a parancsot, hogy most mi legyen. Amikor eltört a jobb csuklóm 12 éve, éppen helytesitettem az iskolában. Nem szerettem volna félbehagyni. Egy hét alatt megtanultam bal kézzel írni a táblára, pirossal javítani a hibákat. Egyet nem tudtam a naplóba szépen beírni az osztályzatot. És a mesélés ? 37 évet tanítottam. Most is szeretettel emlékeznek a volt tanítványaim, hogy mennyit meséltem nekik. Nemcsak az előírt anyagot tanítottam meg, hanem sok gyakorlatias dolgot is. Azt mondták, azért fogyott el hamar a 4 kiadott könyvem, mert olyan tanító nénis, olyan mesélős, olyan szubjektív. Ha esetleg érdekel a maria.tanko facebook oldalamra rákattinthatsz, még jobban megismersz. BOLDOG KARÁCSONYT, ÉS ÖRÖMÖKBEN GAZDAG 2019-ES ÉVET KÍVÁNOK: Mária tanító néni (barátnak is jelölhetsz, ha gondolod)

  3. Kedves Tanitó néni 🙂
    Kerestelek a Facebookon, de maria.tanko van több is… 6, és nem nyilvánosak a megosztásaik, hogy látnám, ki lehetsz… és így nem tudom… 🙁

Vélemény, hozzászólás?