Gyertyát gyújtok. Füstölőt égetek. Tiszta fehérbe öltözöm, mert már elengedtem a hiányadból fakadó önsajnálatom és az egóm akaratát arról, hogy maradj! Fehérbe öltözöm, mert Te már felszabadultál a test, életút, személyiség korlátai alól. Se a testednek, se a lelkednek nincs többé kálváriája.

Te már egy olyan helyen vagy, ahol rálátsz arra, mi a célja ennek a rendkívül sokféle megosztottságnak itt e földön. Már látod, hogy mi célból gondolkodunk ennyire sokfélén, hogy nézőpontjaink, akaratunk, sokszor a szeretet vagy a jót tenni akarás nevében miért csap át erőszakba, rombolásba, öldöklésbe, harsogásba, kiabálásba, egymás pusztításába. Te már látod, hogy a legtöbb döntésünket azért hozzuk, mert szeretünk valakit, vagy valamit. Az ehhez használt megoldási készletünk nem túl fejlett. Féltékenység, szégyenérzet, birtoklási vágy, félelem, görcsök! Megannyi kapzsiság!

Te már látod, milyen ökör az ember! Egymás elől bujkálunk, egymástól félünk, mókuskerékbe daráljuk le az energiáinkat nap mint nap. Csupán egymás figyelmére nem marad erőnk. Meg arra, hogy legalább törekedjünk egymást jól szeretni.

A Játékmester Életet adott nekünk és megteremtette ezt az egész forgatagot. Pódiumra emelte számunkra lelkünk fejlesztését. Ezen a síkon egymás szeretését tette meg a legnagyobb kihívássá. És arról, hogy ez a Játékmester nagyon szeret bennünket, arról még egy olyan egyszerű lény is üzen, amely az eszéről nem annyira híres!

Még egy tengerimalac is üzen erről a végtelen szeretetről. Amikor egy kisgyermeknek ez a kisállat kulcskérdés abban, hogy megtanuljon feltétel nélkül szeretni. A tengerimalac úgy mutatja feltétel nélküli szeretetét, hogy megvárja haláltusájával a kisgyermeket. Egészen addig nem hal meg, amíg a kisgyermek haza nem ér. Amíg rá nem nyitja az ajtót vergődő kis testére, amely már órák óta a halállal küszködik. Csak azért nem adja át magát a halálnak, hogy a gazdájától még utoljára elbúcsúzni tudjon.
Lehet ennél gyönyörűbben kifejezni a szeretetet? Lehet-e ennél jelentőségteljesebben megüzenni azt, hogy mi céllal vagyunk itt végtére is ezen a földön? Még egy rágcsáló is osztozik ebben a közös célban! A szeretet céljában és az erre való kifejezésben. Osztozik (sőt, főszerepet vállal!) annak megüzenésében, hogy létezik valami mindent meghaladó erkölcsi teljesség és szellemi vezető. Iránymutatás.

Több, mint négyezer vallása van az emberiségnek, ennyit tudtunk feljegyezni, számontartani. De egy rágcsáló, végső haláltusájával, sokkal kifejezőbben mutat rá a legfontosabbra, mint a négyezer vallás közül bármelyik. Nincs a haláltusájában semmi megosztottság. A rágcsáló nem foglalkozik azzal, hogy hívják a Játékmestert, mit követel a jó éléshez, nem foglalkozik a Játékmester történetével, nem veszik el a részletekben. És pláne: nem háborúzik és nem öl miatta, se azért, hogy az ő elképzelései érvényesüljenek a Játékmesterrel kapcsolatban. A malac csak megmutatja utolsó leheletével a lényeget. Megmutatja annak a kisgyereknek, hogy szeretni ennyire és így is lehet. És ezzel a kisgyermek egész útját megvilágítja egy életre!

Szívszorító, hogy évekkel később, ugyanerre a fajta halálra és üzenetre egy lógó fülű nyuszi is képes volt. Megvárta, amíg szabályosan hazarohanok (de vasúttal!) Balatonról egészen Pestig. Azért, hogy otthon felkiáltsanak, amikor lenyomom az ajtó kilincsét, hogy ezt tényleg nem hiszik el! Hogy se előbb. Se később. Pontosan akkor hunyt ki a fény a nyuszi szeméből, amikor a többórás útról megérkeztem.

A Játékmesterünk roppant kegyes, megannyi humorérzékkel megáldva. Kacaja jóindulatú nevetés és megannyiszor ölelget bennünket ám az üzenetein keresztül, csak sokszor vagy nem vesszük észre, vagy egyszerűen nem hiszünk neki.

Képes úgy összerendezni egy dédmama halálát, hogy a gyászoló család minden résztvevője egyszerre érjen haza, pedig sok-sok kilométerrel arrébb indultak el egymáshoz képest.

Egy dédmama képes egy nappal azután meghalni, hogy a fiatal felnőttkorú dédunokája a homlokára tette a kezét és jó utat kívánt neki.

Egy nagymama képes a hangját hallatni, miután meghalt!
A két kiskamasz éppen egymással veszekszik valami számukra persze fontos, valójában teljesen lényegtelen kérdésen. Majdnem összeverekednek görcsös akaratosságuk okán, mert soha senki nem mutatott nekik példát arról, mi az igazán lényeges. Erre a nagymama, aki akkor már két-három napja halott, mintha az unokája mellett állna; egyszerre hangosan, mégis tompán, felszólal, és ezt mondja: Ne veszekedjetek gyerekek! Az ekkor tizenhároméves kiskamasz megrökönyödik. Most már harminckilenc éves. De soha, egyetlen pillanatra sem felejtette ezt a felszólítást és azt a hangot!

A nagymama ezzel, hogy képes annyira szeretni, hogy dimenziókon keresztül képes hallatni ezért a hangját, egy egész életre meghatározza unokája sorsát és azt, ahogyan majd ő ránéz a világra és benne minden létezőre.

És a Játékmester jelzései később is folyamatosan érkeznek. Talán szerencsés ez az unoka. A nagymamának köszönheti, vagy az első rágcsálónak, hogy egész életében figyeli ezek után a Játékmester üzeneteit és megtanulta meghallani a hangját, mondanivalóját? Vagy magának a Játékmesternek köszönheti, hogy látja és hallja azt, ami valóban esszenciális, mert maga a Mester engedte, hogy egy lélek dimenziókat szakítson fel, úgy hallathassa a hangját kiskamasz unokájának? A Mester engedte végtére a kis rágcsálónak is, hogy ne dermedjen meg egy perccel se gazdája hazaérkezése előtt.

Örökre unokája maradtam a nagymamának. A dédmamámnak is. Ez egy pillanatra sem változott meg azzal, hogy ők egy másik dimenzióba költöztek. És örökre gazdája maradtam a rágcsálóknak is. De lehet, a szerepeket már régen elfelejthetjük! És csak az a lényeg, hogy örökre benne maradtak a szeretet mezőmben.

A nagymama dimenziókat volt képes felszaggatni a hangjával azért, hogy én megsejtsem az igazságot. Igazságot a jól szeretésről. Igazságot a misztikum mögött.
Az ezüstbe foglalt szívmedált, amit egész életében hordott mellkasán, gyarló ember módjára, nem tettem a koporsójába. Megtartottam magamnak. Egész életemben viselem.

Van, hogy beakad, olyan is van, hogy csak elfárad a karika, ami tartja a láncomon. Ilyenkor a szív medál leesik. De soha nem tudtam még elhagyni. Pedig Spanyolországban egy hatalmas kemping területén is elpattant egyszer. Amikor egy vendég magából kikelve üvöltözött velünk, mert nekünk kellett tolmácsolni a szabályokat, amit nem tudott befogadni. Üvöltözött a vendég, feltartotta a sort, sértegetett, verbálisan már bőven kimerítette a bántalmazás fogalmát. Remegtem, majdnem elbőgtem magam. Nem bírom az erőszakot. Se a szenvedést. (És aki ennyire üvöltözik, az mindig szenved!)

Az eset után fél órával vettem észre, hogy nincs a medál a láncomon. Mi pattintotta le? A nem jól szeretés megmutatkozása? Vagy az, hogy azokban a percekben magam is azt hittem, hogy most szerettem ki az emberi fajból örökre? Meg úgy egyáltalán! Azt gondoltam, hogy a szeretetből is kiszerettem! Elég volt!
Amikor ráeszméltem, hogy még a medálom is elveszett az eset közben, végképp azt gondoltam, hogy eddig szerettem. Tovább nem bírok!

De pár perc telhetett el azután, hogy feladtam a medál keresését. Megtalálták nekem egy körülbelül harminc hektárnyi kemping területén. Tűt a szénakazalban. Megtalálták nekem. A Játékmester megengedte, hogy ez megtörténhessen.

Vissza-visszatérően dimenziókat szaggatnak.