Anya…
Mennyire szép is a mi nyelvünk! E szót hányféleképpen ejtjük ki szánkon és hány véget nem érő szó kapcsolódik hozzá melynek ragozásai, kapcsolódásai soha véget nem érő vízesésként zúdulnak alá lelkünk s szívünk tisztására.
Anya…
Én sosem mondtam ki e szót így, mint ahogy leírtam. Anya…nekem sosem volt. Kicsi voltam mikor elment. Sokáig nem értettem, sokáig dühös voltam, de nem azért mert elhagyott. Tudtam, hogy jó helyen hagyott. Hanem, mert bántott. Megvert és a hajam is kicsupálta másfél éves koromban. De egy idő után se nem fájt már, se nem hiányzott. És legfőképpen sosem gondoltam, hogy anya nincs, az bármiben is később befolyásolná az életem. Felnőttkorban megkerestem, ültem vele szemben az öcsém egyéves halotti megemlékezése után. Már nem haragudtam. Igazából semmit sem éreztem. Örültem, hogy jó életem volt és van. De kíváncsi voltam, miért bántott? Kíváncsi voltam, hogy lett ő az, aki és hogy siklott el vele az élete bizonyos szakasza. Ültem és hallgattam. Az ő anyja se volt anya. Ott volt ugyan, felnevelte, de egyedül volt és leginkább kiszolgáltatva. A, ,mama” akkor sem állt mellette, mikor megszületettem. Apám börtönben, anya pedig próbált életben tartani engem és magát. Kiszáradással kórházba kerültem, nem volt mit ennie és így nekem sem. Eljött a jelenlegi falumba dolgozni engem pedig arra a két- három hónapra míg feláll egymaga a gödörből apai nagyszüleimre hagyott és hogy hétvégén mindig eljön.
Jött is, de a kapu mindig zárva volt, míg végül karácsonykörül sikerült bejönnie. De én nem voltam sehol. Örökbe adtak. Majd végül cirkusszal, de visszakerültem. Ezt anya mesélte. Erről a nevelő apukám és mamám úgy mondták, anya adott oda csak mikor mondták hogy pénzt is kaphat értem és kért is, csak azok nem adtak, visszakerültem anyához. Mi az igazság, hogy is volt, mindegy is. Sírban van mindaz, ki tanúja volt. Az biztos, hogy örökbe kerültem, majd vissza anyához. Anya azt is mesélte, hogy apa szép ember volt. Mindketten fiatalok voltak, szerelmesek, és apa szeretett más lányokat is zavarászni. Apa huligánkodásért börtönbe került egy időre, mikor születtem, de anya már el akarta hagyni mivel egy másik lány is szülés előtt állt apa egy másik gyerekével.
Szóval ide kerültem, ahol azóta is lakom, kisebb-nagyobb felnőttkorban való el, majd visszatérés után. Anya megismert egy férfit. Összeházasodtak, majd megszületett a húgom. A férfi, a nevelő apucim, aki anyukájával lakott a mamikámmal. Ugye nem kell mondani, van akinek jó anyósa van, van, akinek kicsit seriffesebb. Apuci dolgozott, anya volt velünk meg a mami. Mami (Isten nyugosztalja) jó asszony volt, de ő volt mindig a főnök. Anyu épp hogy tizenkilenc éves volt, asszonyi neveltetése nem igazán volt, és a mami igen is szerette megmondani mit hogy stb. Anya meg természetileg elég vad volt, így volt némi nézetkülönbség, és persze mint én, akaratát felfedező, olykor síró kisbaba voltam a csattanó az idegállapotra.
Kétéves voltam, mikor nagyon megvert. Mami kihívta a rendőröket. Anya bizonygatta igazát, meg hogy a mami rátörte az ajtót. Mami meg hogy nem törte, de ha be lett volna zárva, biztos megtette volna, mert az ő házában nem vernek véresre gyereket. A rendőr látta mi a helyzet, mivel én félve a mami lábát szorongattam, anya hívására talán méginkább. Anya elviharzott. A rendőr meg egy papírt adott át később a maminak, melyen a gyámügy száma volt. Apuci azt mondta, maradhatok. Ha már anya nincs, mi legyünk egymásnak hugival. Volt párszor, hogy jött anya, nagy ritkán, de apuciék nem is nagyon szerették ha jött, meg aztán mi se nagyon reagáltunk rá. Jó volt így!
Vannak emlékfoszlányaim a leírt eseményekből, de a többségét anyától és persze mamiéktól és a szomszédságtól tudom. Szóval megkerestem anyát, miután mami meghalt. Igazából a két öcsém érdekelt jobban Legjobban a nagyobb. De pont neki volt a megemlékezés mikor anyával huszonnégy év után újra találkoztunk. Összetörtem… fájt, hogy húsz évig vágytam rá, hogy megismerjem, és már sosem fogom. Az öcsémmel az is közös volt, hogy őt se akarta az apja. Anya ült velem szemben és láttam rajta, bár én kimondtam, hogy megbocsájtok, ő sose fog magának. Elhagyott minket. Lett volna-e más opció? Mindig mondják, egy anya bármi van, sose hagyja el a gyerekét. Sokaktól halottam. De ez esetben, bár a húgom élete, tinikora is vadulásban telt, de én még hálásabb voltam, hogy anya elhagyott. Ha elvisz, lehet már én sem élnék, vagy valahol a lejtő alján lennék. A hit, amit mami tanított, a gyermekkor, mit megélhettem, mind délibáb lett volna, ha anya minket is visz.
Beszéltünk még pár évet, de lassan elavult a kapcsolat. Sosem mondtam neki, hogy anya. Kivéve, mikor kimondottam hogy megbocsájtok.