Mesék Murról 1. rész (Szávitrí igaz története)

You are currently viewing Mesék Murról 1. rész (Szávitrí igaz története)

Ha vigyázott az írására, akkor az jobbra dőlt. Ha kapkodott, akkor balra. Ha elhatározta, hogy vigyáz az írására, de mégis kapkodott, akkor egy harmadik forma alakult ki, úgyhogy nemegyszer megtörtént, hogy nem ismertem fel az írását, mert emlékemben másik formája maradt meg.

Elmondom, hogyan találkoztunk.

Szeptember volt, furcsa ősz, inkább forró nyárra hasonlított. De már korábban sötétedett. Kinyitottam az ablakot. Sokan jártak az utcán. Milyen gyönyörű este. Milyen jó volna valakivel kézen fogva járni.

Addigra már mondhatni minden megsemmisült, ami jót életemtől reméltem. Akkor nem gondoltam Szávitrí királylányra, pedig már ismertem a róla szóló regét. Én persze nem voltam bölcs, szépséges, és mindenben tökéletes, olyan különben is csak mesében létezik. De mi volt legjellemzőbb tulajdonsága? A hűség. Ebben hasonlítunk. Nevetségesen, túlzón, túl érzékenyen hűséges voltam emberekhez, állatokhoz, helyekhez, tárgyakhoz, és ez csak a mesében hoz boldogságot. Például nagyon fiatalon beleszerettem egy osztálytársamba, semmi értelme nem volt, meg se mondtam neki, mégis hat éven át nem néztem másra. Akkor újra szerelmes lettem, megint hiába. Éreztem, hogy most megint jön vagy hat év magány, és valahogy elegem lett.

Az életem amúgy is, már születésemtől fogva különös, abszurd, cikcakkos módon alakult, hogy ha azt mind leírnám, és olvasná valaki, egyértelműen azt mondaná: Nahát, ritka hülye fantáziája lehet annak, aki ilyesmiket talál ki, kizárt dolog, hogy ilyenek a való életben megtörténjenek.

Legszomorúbb az egészben, hogy öngyilkossági kísérletem után megváltoztam. Mintha meghaltam volna, és aki itt maradt, az nem én vagyok. Addig a rajzolás volt a legkedvesebb szórakozásom, akkor hirtelen nem érdekelt már. Abbahagytam, ezzel végleg útját állva valamiféle olyan jövőnek, amire szükségem lett volna. Persze kézügyességem azért megmaradt, hasznosíthattam kerámia-műhelyekben. A Gellért téren is azért laktam, mert munkahelyemhez közel volt. Ne gondoljátok, hogy a Gellért tér hű, de elő kelő hely, kopott, öreg ház, lift nélkül, gázfűtés nélkül. És egyáltalán csak úgy tudtam fizetni, hogy összeálltunk hárman dolgozó lányok. Így fizettük az egyetlen szobát, amiben laktunk.

A két lány hét végére hazautazott. Én nem. Apám akkorra már újra nősült, és felesége úgy gondolta, hogy aki kicsit is művész-hajlamú az kizárólag züllött lehet, és eszerint is bánt velem. Szóval inkább Pesten maradtam. Persze olvastam. Aztán abba is belefáradtam, ablakot nyitottam. Hát ilyen körülmények közt néztem ki az ablakon azon a különös estén. És akkor azt láttam, hogy lentről valaki engem néz. A hetes busz megállójából. Ablakom alatt volt pont a megálló táblája, annak támaszkodott, egy fiú, és fölnézett rám. Biztos véletlen, gondoltam, és leültem olvasni. Egy keveset olvastam, aztán újra kikönyököltem az ablakba, és a fiú ugyanott állt. Nem láthattam egészen jól, mert a vén ház két emeletének magassága jóformán hármat is kitett. Magas, szakállas, haja majdnem vállig ért. Vékony alakjához képest a válla széles, farmerdzsekit viselt. Olyan szép farmer-együttest, amilyet én mindig szerettem volna. Jó ideig bámultuk egymást. Először mulattatott a helyzet, aztán hirtelen mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. Hát mit képzelek én? Hogy egy idegen miatt töri magát? Nyilván egyik szobatársam ismerőse, és a rossz fényben összetéveszti velem. Elkapott az indulat, és lerobogtam a lépcsőn.

Még mindig bámult fölfelé. Mellé léptem, közelről megnéztem, és megrémültem a saját gondolatomtól. Mert azt gondoltam: ezzel az emberrel szeretnék élni.

Ide figyelj! szólítottam meg. Ő észre sem vett. Elmerült gondolataiba. Megrángattam a dzsekije ujját: Semmi értelme, hogy itt várakozz! A szobatársam elutazott, csak vasárnap jön vissza.

Nincs a lakásban senki! Az nem lehet! Ég a villany! Én hagytam égve, hogy megvárd, míg lejövök. Hogy megnézzelek közelről, ha már egy órán át bámultál!

Kezdte hinni. Olyan szomorú lett az arca. Elszégyelltem magam. Ne haragudj! kértem, és nagy zavaromban felugrottam a hetesre, ami épp indulni készült. Lerogytam egy ülésre, és vártam, hogy induljon a busz, de nem indult, csak hosszasan csengetett. Mert valaki beszorult az ajtóba. Hát igen. Nem ismertem akkor még a barlangászok gyors reflexeit.

Leült mögém. Miért kellene haragudnom? kérdezte olyan hangon, mintha az előbb régi barátok között szakadt volna meg a beszélgetés. Mert beleszóltam a dolgaidba. Nem lett volna szabad.

Utána mindenfélét beszélgetni próbált, de én csak kinéztem az ablakon. Gondoltam, elmegyek, Zsuzsa barátnőmhöz, ő nem haragszik, ha ilyenkor állítok be. Leszálltam, A fiú mögöttem. Már átértünk az úttesten, a Síp utca sarkánál jártunk, akkor épp azt magyarázta, hogy van itt egy kis kocsma a szomszéd utcában, bemehetnénk. Hirtelen rájöttem, hogy pont ezt akarom. Leülni vele valahol, és beszélgetni. Jó, menjünk! Olyan hirtelen álltam meg, hogy majdnem átesett rajtam.

Attól a naptól kezdve mindig átsétáltuk az éjszaka felét. Szívesen átsétáltuk volna a másik felét is. Tán több száz sétát is tettünk, beszélgetve. Mindketten túl régen éltünk már egyedül. Egész különös varázsa volt annak, hogy beszélhetünk valakihez. Ösztönösen bíztunk egymásban. Nem tudom, miért. Már a második éjszakán beszélt a kábítószerről. Furcsának találtam, hogy ilyet elmond. Hisz az törvényellenes. Akár föl is jelenthetném, igaz, a nevét nem tudtam. Mert megsértődött azon, hogy én nem akartam megmondani az én nevem, ha már a lakcímemet úgyis tudta, ezért bosszúból ő sem mondta az övét.

(folytatása következik)

Vélemény, hozzászólás?