…és aztán ott ültem az asztalnál, néztem a tűzijátékot, ittam a pezsgőmet és vártam Őt haza, holott tudtam, hogy nem fog hazajönni. A többi sráccal van, és ki tudja, épp milyen drogot használnak… Az óév utolsó perceiben az ember számot vet a történtekről, és konstatálja, hogy a tervezett célokat elérte-e, vagy sem. Az elkövetkezendő tervekre, fogadalmakra, szabadságokra, nyaralási helyszínre, gyerektáborokra, munkahelyi projektre gondol, hogy ki mit fog majd elvállalni, mit kell máshogy menedzselni. Az én nosztalgiám nem éppen erről szólt. A lányom apukája egyre mélyebbre süllyedt a lejtőn, én egyre több ígéretet kaptam, hogy abbahagyja, megváltozik, majd minden más és sokkal jobb lesz. Higgyem el. Elhittem… elhittem, pedig az égvilágon semmi nem változott. Illetve de, minden egyre rosszabb lett. Azon gondolkodtam, vajon még hányszor fogom eltűrni, hogy bántson. Megvárom, míg a lányunk előtt bánt? Megvárom, hogy őt is bántsa? Megvárom, hogy neki is ugyanilyen párja legyen? Hiszen ebben nőne fel, ezt látná normálisnak, azt gondolná, hogy ha apa ilyen, akkor minden férfi ilyen, és magának is egy „ilyet” választ. Hogy tudnék így elszámolni magammal? Az én felelősségem a lányom jövője…
Éjfél van, szól a Himnusz. Felállok, mert megadom a tiszteletet. Hallom az újévi köszöntőt, hallom a jó kívánságokat, amiket az emberek mondanak a TV-ben. „Mindenkinek sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok!” Állok a TV-nek háttal, és siratom az új évet. Már az első másodpercben sírok. Van egy olyan szóbeszéd, hogy ahogyan kezdődik az új év, úgy fog folytatódni. SMS-t kaptam, Ő írt. „Boldog új évet. Szeretlek.” Elképzelem, ahogy a fiúk között, ki tudja milyen kábítószer hatása alatt írja ezt az üzenetet… vajon komolyan gondolja? De nem is az a lényeg, hogy komolyan gondolja-e, hogy szeret, hanem az, hogy komolyan gondolja, hogy ez majd nekem, nekünk elég lesz?
Ülök az asztalnál, iszom a pezsgőmet, és tervezem az évet, a jövőmet…