Árnyékok közt, megfáradt éjjeli pillangó csábul a sárgán derengő lámpa fénye felé. A nyári forró napok után, a kiszáradt levelek, fűszálak közt moccanó árnyak neszei felerősödve omlanak a tájra. Beterítik a csendet. Lidérces hangulatba hozva a tájat, szerelmes szentjánosbogarak bolyonganak a fák közt. A padot sötét árnyak veszik körbe. Szemeik, mint parázsló cigarettavég, égnek az éjszakában. Füstpára száll fel tágra nyílt ajkaik közül. Hörgésük beleolvad a táj derengésébe. Halk morgásnak tűnik csupán, de a hátadon végigfut a borzongás. Apró villámok, csipkedik bőröd. Bele, s elveszni a sötét álmokba. Mély sóhajtással fújod a távolba a füst alaktalan ölelését. A távolban, messze a fák lobkoronája felett, villámok törik meg az éjszaka zavartalanságát. Jeges szél tépi darabokra a levelek táncát. Pokolian szép a káosz, ahogy közelít. Hangtalan gyilkosként lopakodik, majd őrjítő forgatagként ránt magával, egészen le, a sár feneketlen mélységeibe. Levegőt sem tudsz venni. Felemelő érzés az ájulás határáig visszatartani a lélegzeted, majd az utolsó pillanatban érezni, ahogy levegőhöz jutsz. Álmok. Mézédes rothasztó álmok. A lámpa fénye ezernyi apró rovar táncában hullámzik. Árnyékot vetnek, s benne az éj neszeivel ölelkeznek. Olykor, olykor egy elbódult szarvasbogár hatalmasat koppan, majd beleveszik a száraz levelek érintésébe. Körbe zörejek, körbe neszek, alig hallható suttogások. A város zaja alig ér fel hozzád. A zaj benned van. Nem is zaj. Üvöltés, csendes, mosolyba zárt egyetlen lélegzetbe fojtott kifakadás. Mélységei a szemednek az óceánok roppant mélységei. Magasságai a lelkednek, a hegycsúcsok égbekiáltó jeges érintése. Minő szerencse, hogy közte pihensz. Egy félreeső padon. Egyedül, mégis körbe tekintve megannyi élettel érintkezve. Nem olyan magányos ez a világ, ha van benne egy pillantásnyi lélekbe látás. Nem olyan magányos. Magányosabb. Olyan, mint az álomhatár szélén a széltépte magányos platán sóhaja, mint a fellegek közt bolyongó utolsó csillagbálna lélegzetvétele. A képzelet, és az ábrándok itt öltenek hamuszín ruhát. Füstbe vesző árnyak táncolnak, s szemeik tovább izzanak. A füst lomhán terül el a pad körül. Teljes a nyugalom. Csak a vihar hangja, az közelít vadul. Körbe villámok. A vihar szívében viszont teljes a nyugalom. Belevilágít a szemedbe az ég és a föld kegyetlen harca. Fülsértő robajjal esik egymásnak a két véglet. Fülsértő a hang, mi utoljára benn marad a kimondhatatlan szavak tárházában. Újabb villanás. A cigaretta már nem izzik a kezeid közt. Az árnyak visszakúsznak a barlangjaikba. Lélekbarlangok. Egy a múltnak, kihegyezett cseppkövek közt, szilánkosra vágva a megdobbanó emlékeket. Egy a jövőnek, apró, s még több kétséggel, félelemmel, reménytelen reménnyel. Égetnek. Jeges karmok érintik a csodás pillanatok elmúló messzeségét a jövőben. Álmok, és ábrándok a mélység és magasság közt. Jelen, a múlt árnyai és a jövő elfátyolozott érinthetetlensége közt. Csak egy pillanat, csak egy másodperc, üvölti csendben a némaság. Karjaidat hátraveted a padon. Fejed az égnek emeled. Csendesen elered az eső. Langyos érintés a forró éjszakában. Cseppenként hullnak rád, majd versenyt játszanak az arcodon, hogy a végén a nyertes porba hulljon. Petrichor. Csodás illat. A megfoghatatlan. A mindenki által ismert, megfogalmazhatatlan illat. Az árnyak szemei már benned izzanak. A múlt és jövő eltűnik, mint ahogy a hamvadó cigarettavégből kimossa a parázs utolsó forró leheletét a hirtelen zápor. A villámok már egymást múlják felül csodás szimfonikus kísérettel. Megremeg a lélek, csodálattal, félelemmel átitatva. Az eső már szakad. Nincs több verseny az arcodon. Patakba veszett szempár vagy csupán. Égre emelt tekinteted előtt eső fátyol takarja el a világot. Nincs helye múltnak, nincs itt az ideje a jövőnek, csupán a jelen érint meg. S benne megannyi sebzett, s érintetlen lehetőség. Megannyi hullám, s partra vetett valóság. Szemeid lassan becsukod. Mély sóhajtásba fullad az utolsó villám, s benne a dobok lélekrengető dobbanása.