Milyen gyönyörű is a gyermek, mikor megszületik! Kibújik az anyaméhből, ártatlanul, naivan, tele kíváncsisággal, telve az isteni szeretet és béke forrásával. Ám a fájdalom az első, amivel találkozik valójában. Az első levegő vétel, mellyel kiszakad, illetve „beszakad” a tüdeje ebbe a világba. Az első intő jel, ami figyelmezteti, ez már nem a biztonságos, békével teli anyaméh, ahol eddig az idejét töltötte, ez a rideg, kegyetlen valóság. Mégis elfelejti. Elmerül anyja ölelő karjában, megfeledkezve a fájdalomról, amit érzett. És azt gondolja minden rendben van, és minden rendben is lesz. De ez nem így van.
Mindenkinél máskor jön el a „megvilágosodás”, a felnőtté válás. Ki előbb, ki később ismeri fel a valóságot.
Mindig is hittem, hogy az emberek alapvetően jók, kedvesek, szeretetre méltók. Ott bent, legbelül. Mindig a dolgok mélyére akartam ásni, megérteni mi miért történik, ki mit miért tesz. Magamban kerestem a hibát. Mert így könnyebb volt. Könnyebb volt abban a tudatban élni, hogy nekem kell jobbnak, megértőbbnek, alázatosabbnak, kitartóbbnak, erősebbnek lennem. Hogy folyamatosan fejlődnöm kell. Mert akkor eljöhet a változás, a béke, amire annyira vágyom. De rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. Mert a világ nem csak béke és napfény. És soha nem is lesz csak az. Akárhány helyen jártam, akármennyit tanultam, tapasztaltam, végül minden ugyanoda vezetett. Csalódáshoz. Csalódáshoz az emberekben, magamban, a világban. Padlóra kerültem, sírtam, majd felálltam, felvettem a remény batyuját újra a hátamra és mentem tovább. Naivan, reményekkel telve. És újra csalódnom kellett.
Nem gondoltam volna, hogy a felnőtté válás ilyen. Testben már rég felnőtt vagyok, anya vagyok, feleség, dolgozó nő. De lélekben csak most jutottam el odáig, hogy felismerjem, a világban valóban létezik a gonosz és én ez ellen semmit sem tudok tenni. Sokáig azt gondoltam, hogy az Istenbe való kapaszkodás megment. Hogy majd megkönyörül rajtam az Úr, és egyszer felemel a porból. De felébredtem. És még mindig itt vagyok. Én ugyanaz vagyok, és a világ is ugyanaz körülöttem. És mégsem. Már látom az igazságot. Már nem fáj. Felismertem, elfogadtam. Ez van. Leteszem a remény és az illúziók batyuját. Ki tudja, talán most már végre megpihenek.
Azokra figyelek, akik igazán számítanak. A férjemre és a lányomra. A két fényforrásra az életemben. Értük érdemes harcolni, értük érdemes ebben a világban maradni. Felkelni nap nap után, elmenni dolgozni, elviselni a sötétséget magam körül, olyan emberekkel lenni, akiket nem ismerek és akik menthetetlenek, akiknek már látom az igazi arcát. Már nem félek. Élek.
