Kérlek, ne bánts másokat! Azaz a Támadók és igazságaik

Kérlek, ne bánts másokat! Azaz a Támadók és igazságaik

Alkalomadtán, amikor hirtelen ér az eset, komoly erőfeszítést igényel, hogy megértsem egynéhány embertársam indítékait, hogy azok mögé legyek képes nézni.  Amikor valaki támadólag lép fel egy emberrel szemben, indulatos és agresszív, az nálam minduntalan gyomorgörcsöt eredményez. Ilyenkor legtöbbször sajnos annyira ledöbbenek, hogy szinte lehetetlen a közép tartásából, emberszeretően, szelíden és megértően reagálnom.
Az igazságtalanság, az erőszak, nálam mindig álmatlan éjszakákat okoz, természetesen akkor is, ha nem velem, hanem a környezetemben történik és annak csupán tanúja vagyok.
Az ember esetlen, sokszor bizony nem sikerül szeretetet adnunk annak, akinek kétségtelenül a legnagyobb szüksége lenne rá. Az is igaz, hogy nem kell mindenkinek a buksiját megsimogatnunk, sőt, sokszor az formál megfelelően egy kevésbé fejlett lelket, ha markánsan és határozottan rávilágítunk viselkedésének abszurditására.
Abba viszont nem árt belegondolnunk, hogy ha valaki engedi, hogy negatív erők hatalmába kerítsék és egyértelműen megtámadja embertársát, ha „csak” verbálisan is, milyen igazság, mekkora fájdalom irányítja őt, és miben gyökerezik az ő hite, hogy minderre képes.

A támadók és igazságaik
Három aprónak tűnő, de annál fájdalmasabb verbális támadás híradásával szeretném indítani e passzust. Ezek mindegyike a közelmúltban történt, két esetben jelen is voltam, és hirtelen nem tudtam tenni semmi mást, csak döbbenten nekimerevedni a valóságnak, majd hitetlenkedve kérdeztem a centrumomtól, hogy miért jó az illetékesnek így nekivadulni egy másik embernek, és azt emberi méltóságában megalázni, megbántani.
Ha a hétköznapokban az igazságaink egymásnak feszülései megállnának ezen a szinten, mint ahogyan ebben a három történetben megálltak, azaz mindegyik csak ennyi ideig tartana, kimerülne pár mérges szó cseréjében és mindenféle fizikai atrocitás nélkül érnének véget, szebb hely lenne a világ, mint amilyen tulajdonképpen.
Ugyan ádáz és felbőszült történetekkel készültem, a valóság sokszor, több ízben ezeknél sokkal elfajultabb, megvadultabb, kegyetlenebb. Mindazonáltal fontosnak tartom az eltérő igazságaink felgöngyölítését a legapróbb nézeteltéréseinknél, az alapoknál kezdeni.
A kiemelt hónapokban sajnos sokkal több verbális támadás tanúja voltam a környezetemben, mindössze azért emelem ki pont ezt a hármat, mert maradandó nyomot valami miatt ezek a jelenetek hagytak bennem. A mai napig nem tudtam őket elfelejteni.

A támadók és igazságaik

2017. Szeptember
Egy nemzetközileg vezető telekommunikációs cég személyes ügyfélszolgálatán ültem, amikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ügyfél verbális támadásba lendül az egyik ügyfélszolgálatos munkatárs ellen.
Az ügyfélszolgálatos előtt akkor éppen egy másik ügyfél ült, de a támadót ez egy cseppet sem zavarta. Mindenki feje felett átfricskázta, átüvöltötte a saját igazságát, vörös fejjel nem átalkodott „megköszönni” az ügyfélszolgálatosnak, hogy elhallgatta előle a bevizsgálás díját. A támadó nem járt pórul, mert meghibásodott készülékének javíttatását nem indította el, több körben informálódott annak folyamatáról, először annál a kollégánál, akit éppen előttem gyanúsított meg mindenki előtt, hogy aljas, hogy csaló, hogy át akarta őt verni. A támadó kapásból feltételezte a rossz szándékot. Se az nem jutott eszébe, hogy a szóban forgó információ elhangzott, csak ő nem figyelt, sem az, hogy az ügyfélszolgálatos kollégának esze ágában sem volt elhallgatni az információt, csupán napi száz embernek mondja el ugyanazt, a szóban forgó eset közben pedig valami megzavarta monoton mondókáját, fáradt volt, esetleg saját magánéletének nehézségei vonták el a figyelmét, így valóban elmaradt az információ.
Az ügyfélszolgálatos kolléga semmit sem reagált a támadásra, hallgatott. Egy másik, az adott céget képviselő munkatárs sietett segítségére, aki maga is csak ennyit mondott: „Dolgozik a kolléga, viszontlátásra!”. A támadó ezek után elsietett, maga mögött hagyván némi gyatra közérzetet.
A történetben szereplő ügyfélszolgálatos kollégát személyesen is ismerem; a földkerekség legbecsületesebb, legkorrektebb ügyfélszolgálatosa, akinek se lelke, se érdeke nem lenne elhallgatni negatív információkat az ügyfelek elől. Ráadásul, szereti az embereket, ezért választotta ezt a szakmát. Neki nem kényszerpálya, nem pénzkereseti forrás csupán, nincs kiégve, amikor mosolyog az ügyfelekre, szívből mosolyog, szívből akar jót, szívből és érdeklődéssel beszélget mindegyikkel.

A támadók és igazságaik
2017. Október
Az Örs Vezér téren lévő jegypénztárnál álltam sorba. Egyetlen ablak volt nyitva, a gomba melletti bérletautomata éppen senkit nem csábított. Mindenki az emberi munkaerő szolgáltatását kívánta igénybe venni, dacolva azzal, hogy majdnem tízen vártak arra, hogy a BKK járataira érvényes havi belépőhöz hozzájussanak.
Éppen délutános műszakra voltam beosztva a munkahelyemen, és előttem jócskán voltak a sorban. Mindazonáltal számot vetettem a sor addigi haladási tempójával, az előttem álló út hosszúságával, és megkönnyebbülve nyugtáztam, hogy még időben beérek a munkahelyemre. Miközben ezt magamban nyugtáztam, egyszer csak ideges energiákat érzékeltem a bérletpénztár ablakánál lévő „frontvonalban”.  A körülbelül kettővel előttem álló középkorú hölgy előlépett a sorból, az ablakhoz sietett, és mit sem zavartatva magát, hogy a jegypénztáros éppen másokat szolgál ki, üvöltözni kezdett. Se az nem zavarta, hogy emberi méltóságában aláz meg egy másik embert, sem az, hogy fellépésének hála, valóban lassítja a sort, úgy érezte, hogy saját igazságát egyszerűen bele kell fricskáznia abba a hűvös és szürke októberi éterbe.
Azt ordította, hogy ilyen lassú kiszolgálást még sehol nem tapasztalt, cinikusan gratulált a lomha szolgáltatáshoz, majd megfenyegette a dolgozót, hogy panaszt fog tenni a BKK-nál és kirúgatja. Aztán dühösen elviharzott.
Ahogyan közelebb kerültem az ablakhoz, láttam a pult mögött dolgozó idősebb asszonyt, aki éppen nyugdíj előtt állhatott, vagy már nyugdíj mellett dolgozhatott, és sebessége még akkor sem volt mondható kimondottan lassúnak, amikor a verbális támadás okozta fájdalmában nem bírta megállni, hogy ne válaszoljon a támadó híján mindenkinek. Elpanaszolta, hogy már negyven éve csinálja ugyanazt, és még csak ehhez hasonló véleményezés sem érte a munkáját korábban soha.
El tudjátok képzelni, milyen lehet negyven éve bérlet és jegykiadásokkal foglalkozni, napi nyolc órában tűrni, hogy a BKK szembeni panaszokkal téged árasztanak el, hogy végig kell hallgatnod azokat a sérelmeket, amiket nem tudsz megváltoztatni, és éhbérért olyan monoton munkát csinálni, ami csak akkor izgalmas, amikor egy ilyen agresszív felkelő feldobja azt?
A támadó a legkisebb mértékben sem vetett számot se ezzel, se az egyes vásárlások monoton bonyolultságával, de még a technikai körülményekkel sem.
Mégis, mi járhatott a támadó fejében, mi lehetett az ő igazsága akkor, amikor az amúgy nem lassan haladó idősebb asszonyt megfenyegette azzal, hogy kirúgatja?

A támadók és igazságaik
2017. November
A legnépszerűbb közösségi oldalon olvastam egy szokatlan posztot, amit hatvannál is többen reagáltak le, és sokan bizony nem bírták megállni szó nélkül.
A tömör, de annál produktívabb kiírás az egyik zenés tehetségkutató műsor nyertesétől származott, aki, mivel egy középiskolába jártam vele, ismerősöm. A poszt pedig, ezúttal nem az egyik új dalról, koncertről tudósított, de még csak nem is egy lélekemelő eseményről. Hanem az énekesnő egyik hétköznapi valóságáról.
Az énekeső vásárolt egy budapesti bevásárló központban, amikor egy ismeretlen ember megkérdezte tőle, hogy ő- e az a személy, aki nemrégiben megnyerte a tehetségkutató műsort. Amikor erre igen volt a válasz, az ismeretlen támadó részéről szokatlan reakció következett. Valami ilyesmi, idézem: „Csak a protekciódnak köszönheted, hogy megnyerted, mert az anyád is énekel. Meg annak köszönheted, hogy zsidó vagy, és már anyád is zsidó volt.”
Az énekesnő e verbális támadás után, ahogyan tettük volna azt sokan, megfagyott, ledöbbent, további jó vásárlást kívánt, és kosarát elirányítva, elvonult a meddő és értelmezhetetlen offenzíva elől.
Vajon komolyan vannak közöttünk olyan emberek, akiknek örömet okoz, ha valakit így, ezen a szinten megaláznak, megsértenek, fajilag, az összes többi embertől megkülönböztetnek, elítélnek? Vajon mekkora fájdalmakon megy keresztül az az ember, és milyen lehet az élete annak, aki szükségét érzi ehhez hasonló mondatok hangos formálásának?
Nem megyek vissza Ádámig és Éváig. Nem kezdem el most boncolgatni, miért nem tekinti valaki egyenrangúnak azt, aki valamilyen tekintetben „más”, és miért nem érzi, hogy mindenki, bőrszíntől, viszonyulástól, hittől és különbözőségektől függetlenül, egészen addig a másik emberrel teljes mértékben egyenrangú, amíg verbálisan, vagy fizikailag nem bántja embertársait. Nem fejtegetem azt, hogy egyik ember a másiktól pontosan attól lesz jelentéktelenebb, ha azt komolyan elhiszi, hogy bármivel is jelentősebb náluk.
De mégis, mi motiválja azt az embert, aki egy tehetségkutató nyertesével véletlenül összefut, és örömét leli abban, ha annak boldogságát, életének munkáját és örömét ekképpen csorbítja el?

A támadók és igazságaik

A három egymást követő hónapból kiragadott, három aprónak tűnő történethez hasonló, sajnos minden hétköznapban és mindannyiunk valóságában előfordul.
Mi bennük a közös, azon kívül, hogy mindegyikben van egy támadó és egy megtámadott, mindegyikben jelen van valakinek a szituációra választott, tőle telhető legjobbnak ítélt megoldása és igazsága, ami igazságtalansággá nőtte ki magát egy agresszív, megalázó és indulatos helyzetben?

A támadók és igazságaik

Vegyük észre és érezzük ki, hogy a három történet mindhárom támadója, azon kívül, hogy kétségtelenül fejletlen megoldásokat választ a milliárdnyi lehetséges megoldást kínáló kollektív készletből, végtelenül sebzett és boldogtalan.
A támadók olyan valóságokat élnek, melyek hazugságokon alapszanak, elhitetik saját magukkal azt a világot, aminek igazsága mellett felszólalnak, és száz százalékos magabiztossággal ki merem jelenti, hogy ők, mind a hárman, egy sokkal megátalkodottabb, ramatyabb, elesettebb és igazságtalanabb világban élnek, mint mi, mindannyian.
Nem ők lesznek azok, akik a világban a pozitív dolgokat észreveszik, akikre lehet alapozni egy szebb jövőt, és nem ők lesznek azok sem, akikkel a jó dolgok a leghamarabb megtörténnek, vagy akik segítenek embertársaiknak. Hiszen ők még magukon sem tudnak segíteni, sajnos.
Mind a három támadót megsebezték, minden kétséget kizárólag nagyon sokat bántották őket. Minderre ők pedig azt a lehetséges megoldást választották, hogy ártatlanokon állnak bosszút, és olyan igazságokat fröcskölnek szerteszéjjel, melyek igazságtalanná teszik az ártatlanok pillanatait és valóságát.
A legrosszabb az egészben az, hogy mindez nekik tűnik majd fel utoljára.

A támadók és igazságaik

Van az úgy, igen, hogy keményen oda kell mondogatni, ezzel lehet kiállni a morál, az erkölcs, a gyengébb mellett, és fejleszteni a fejletlent, nem azt mondom.
Mindazonáltal, minek a színtere lenne ez a bolygó, ha mindenki belerúgna az első emberbe, aki a környezetében van, csak azért, mert valaki, egy harmadik ismeretlen, őt a közelmúltban fenékbe billentette igazságtalanul?
A fejlettebb lélek egy igazságtalan fenékbe billentés után szeretetet ad a környezetének és a szeretetet keresi, pontosan azért, mert még több motivációt kap a jóra miután a démonnal farkasszemet nézett. A jellem lényegének centruma felismeri, hogy démoni a démonival csak hiábavaló és terméketlen harcot eredményezhet, démoni irgalmatlansággal csakis angyali kegy vergődhet zöld ágra.

A támadók és igazságaik

A történetben szereplő támadókat, pár nap meditatív ráérzés után végül tényleg szánni kezdtem. Mert milyen lehet az első támadó valósága, ha gondolkozás nélkül szándékosnak vél egy emberi mulasztást és vajon milyen dolgokon mehetett keresztül életében? Hányan csaphatták be, hazudhattak neki, hallgathattak el előle releváns információkat?
Vajon ha minden emberhez úgy viszonyulnánk, hogy megtéveszt, becsap, milyen lenne úgy az a szubjektív dimenzió, amit valóságként élünk meg, annak nevezünk, és komolyan hinni véljük, hogy az mindenki más valósága is egyben?
A második támadót azért szántam nagyon, mert szegény, nagyon sietett; az ő valóságát a szélmalomharc, a mókuskerék, az értelmetlen anyagias világ teszi ki, és még véletlenül sem figyel a valódi dolgokra, a lelkekre, az élet igazi értelmére. Azt hitte, igazságot szolgáltat, ha ráébreszti az idős asszonyt arra, hogy lassan dolgozik, de ha valaki csak abban a tekintetben tud igazságot szolgáltatni, hogy az embert robot üzemmódra kapcsolná és az utolsó szuszt is kipréselné belőle, akkor inkább ne szolgáltasson igazságot egyáltalán.
A harmadik, nos, a legszánalomraméltóbb támadót, pedig egyszerűen már nincs is miért ne szánni. Neki aztán tényleg halvány fogalmai sincsenek az értékekről, az egyenességről, a jellemről. Valószínűleg még a saját életét is értéktelennek érzi és ezért másokat hibáztat. Egy olyan valóságban él, ahol minden a protekcióról és az igazságtalan megkülönböztetésről, kenőpénzekről és kivételezésről szól. Mivel önerőből nem jutott semmire (nem is csoda, hiszen nagyon fejletlen), kényelmesebb volt a saját, démoni világába menekülni.
Azt mondani a világra, hogy szar, sokkal könnyebb, mint tenni azért bármit is, hogy szebb hely legyen.

A támadók és igazságaik

Szánalmammal ugyan egyik támadó sem megy sokra, én azért még mindig maradok végtelenül hálás.
Hálás. Hogy miért?
Mert születhettem volna én is bármelyik támadónak, s ha annak születtem volna, bizony olyan démoni világban élnék, mint amilyen világban ők élnek. Az a világ pedig, ahogyan a támadásaikból is átérződik, méltatlanul fájdalmas. Fájdalmas, elsősorban nekik. Másodsorban, néhanapján sajnos megtapasztaltatják velünk is megpróbáltatásaikat.

Vélemény, hozzászólás?