Ismeretlen ismerős (Vándor igaz története)

Ismeretlen ismerős (Vándor igaz története)

Hogy merre sodor az élet vihara, azt ki látja előre? Mennyi minden, és mindenki lesz ismerős, majd ismeretlen. Ismerős lesz a levél a fákon, ismerős lesz az útvonal. Minden egyes állomáson emberek várnak, majd sietnek tova. Vagy siettem tova. Amit hátra hagyok, az egy emlék, egy csuklya alá rejtett arcról, egy utolsó kéklő pillantással. Ha van erőd, óceánt találhatsz, ha nincs, csak tükröket, darabokra hullva, véres szilánkokkal borítva. Mutatom a világ felé, amit elvár, s közben darabokra szakadok, vagy szárnyalok, esetleg csak alszom. Látod, hogy mit teszek a legsötétebb perceimben? Vagy merre lépek a szakadék mellől? Ismeretlen ismerőse vagyok annak, aki kutakodik, és ismerős ismeretlen annak, aki csak figyel. Nem várok már semmit, mégis hallom még, amit suttogsz a zajban, vagy a némaságba kiáltod. Jól emlékszem a szavakra. Zárkózott vagy. Bár volt ennél jobb is. Öntelt, egy beképzelt alak. Igen, az vagyok. Az lennék? Majd megismertelek. Állítod. De valóban megismertél? Vagy csupán egy részt láttál életem fejezetéből, és azt kivetítve már azt hiszed, ismersz? Hisz még én sem ismerem magam, te hogyan tudnál? Ismered a sötétséget, és a fényt? Hisz nem mindig valljuk be a legsötétebb énünket, s nem fogadjuk el a legfényesebbet. Lehet, kezemhez vér tapad, vagy titkok súlya alatt a kőszikla is megremeg. Lehet, nem fájna, ha eltűnnél, vagy zokognék, pedig nem is ismersz még. Futó pillantásomba örökre megjegyeztelek, vagy évekig figyelve, pillanatok alatt elfeledtelek. Lehet, a lelkem vérben lángol, vagy szivárványt kerget, lehet, én te vagyok, s te én. Felöltünk egy álarcot, egy maszkot, amit mindenki hord. Csak szemek, szemek állnak szembe egymással, de csupán egymás mellé néznek. Nincs ami megfogjon. Nincs ami éltessen, se életbe tartson. Mi ráz fel? A halálom majd megtanít élni? Hányszor jutott eszembe fiatalon. Vajon megértene valaki, ha egyik napról a másikra nem lennék? Emlék vagy csak egy kép lennék. Nem akartam élni, s nem akartam meghalni. Nem akartam a zokogásod hallgatni, s nem akartam, hogy másnak meséld el, ami fáj. Nem látod, hogy itt vagyok, ha kell? Csupán egy árnyék voltam, egy suhanó árny. Most árnyékba bújva simogatom a napfényt, s benne az aranyló harmatot. Jeges szélben állok melléd, majd hagylak a napfényben magadra. Csak egy emlékkép leszel. Ott álltunk a kapuban. Te italtól megrészegülve pihentetted a hátad a fának támaszkodva. Szemedben könnyek, vagy csak a mámor könnyei, de rágalmaztál. Rágalmaztad azt, aki voltam, hogy miért nem nyílok meg neked. Azt hittem érted. De szavakba nem önthettem. Azt hiszem, csak én értettem, nem tudok. Nem akarok. Miért tenném? Én ismerem a lelked, te miért érintenéd az enyémet? Hisz túl sok minden lapul benne. Megijednél, eltaszítana, vagy elvennéd, ami maradt a lángokból. Hisz magad se uralod a cselekedeteid. De én uralom? Talán, valamikor, valahol uralni fogom. Akarom a sorsom irányítani, de nem tudom. Akarom a vágyaimat irányítani, de nem tudom. Akarok, és akarok, de mint a szárazan pergő homok, csak felsérti a kezem, és kifolyik az ujjaim közt a vágyak sebző kínja. Büszkeség, vagy csalódottság járt át, mikor úgy jellemeztél, hogy olyan vagyok, mint a kis herceg. Büszke, hisz nincs mit megismertél bennem, csak egy alak, akinek hiszel. Valójában csak az arcomat takarom el. Egy titokzatos lélek, csuklya alá bújva várja a szavaid, hogy elmeséld neki a féltett vágyaid. S hogy mit kezdek velük? Nem raktam ki az ablakba, nem kiáltottam ki a világnak, csak bíztam, hogy jó helyen hagyod. Nem én vágytam a szavaidra, te vágytál arra, hogy szavaid ne süket füleket találjanak a sötétben. S mit láttál bennem? Egy ismeretlen ismerőst. Nem tudtad megérinteni, ami rabul ejtett. Nem tudod, hisz ha közelítesz, menekülök. Adj utat, s maradok, hagyj magamra, és társad leszek. Nem tudtad megérteni, hogy szabad az út, amin járok. S ha kell, eltűnök, elmegyek. A te sorsod nem az enyém, ne akard megmagyarázni nekem, hogy mi a jó. A valóságomban még felbukkansz, a lelkemben már nem. Ha hiszel szavaimnak, elbuksz. Ha szemembe nézel, szétszakít amit találsz. Ha egyszer rám találsz, ott ahol nem keresel, talán megérted mi romlott el. Miért nem engedtelek közelebb? Mert nem számít, hogy közel kerülj hozzám. Közelről jobban tudsz célozni. Mindenkiben keresem az embert, és ha ezerszer nyilat engedsz a sötétben a lelkembe, ezerszer fogom újrakezdeni, és bízni. De nem vállalom örömmel a sebeket, amiket okozol. Ha kell, újra, és újra reményt adok. Ha kell, újra, és újra meghalok. Nem miattad keresem a következő lépést. Miattuk. Azokra az ismeretlen ismerősökre gondolok, akik várnak még rám valahol. Hogy számomra mi a bizalom? Nem ugyanaz, mint neked. Ha kell, meghallgatlak. Ha kell, átölellek. Ha kell, a vérem adom érted, s tönkre teheted az életem. De az én lelkem kulcsát nem fogod megtalálni. Mélyen van elzárva, szavak, és szemek tükrében. Ne akard megtalálni a fájdalom forrását, hisz nem vagy rá felkészülve. Amit átadok, az egy világ. Éjszakába burkolt, csillagos, holdvilág. Ha itt megtalálod az utat hozzám, már kulcsra sem lesz szükséged. Elégsz a fekete lángokban, s új napra ébredsz. Nézek ki az ablakon. Emberek sietnek, egymás mellett, egymás után. A villamos sem vár rád. Csak szavakat rángat magával a szél. Nem ismerlek, nem nyílsz meg, önző vagy. Ismerős érzések szakadnak fel egy éjszaka álmából. Miért nem beszélsz, ha gondjaid vannak? Mert. Miért kellene mindenre válaszolnom, amit nem értesz meg. Erősködve, hogy igenis megértesz, nem hiszek neked. Amikor a szemedbe nézek, és látom, hogy fáj a világ, ha hallom a hangodon, hogy reszket a lelked, akkor megértelek, és csendben melléd ülök. Tettem mindig, mikor kereszteztük egymás életét. De én sietek tovább, és tovább. Hol állok meg? Talán egy szellős patakparton megtalálsz. A csuklyát az arcomba húzva, remegni fogok a napfényben. Ragyogni fogok a patak hullámait lesve, és csodálattal nézem a pillangót, akit magával sodor a víz.

Vélemény, hozzászólás?