Olykor, amikor a lélegzetünk is eláll, mert beleszédülünk azokba a véletlenekbe, amiket egyszerűen nem tudunk megmagyarázni, csak ennyit mondunk: Kicsi a világ!
Valóban kicsi a világ? A legtöbbünk a bolygónk területének egyetlen százalékára sem jut el egyetlen élete alatt. A legtöbbünk az éppen élő emberek egyetlen százalékával sem találkozik egyetlen élete alatt. Közvetve sem. És akkor még a bolygónk határánál maradtunk. Nem kerültünk ki az űrbe.
Néha mégis úgy érezni, hogy valami enigmatikus transzcendens úgy jár-kel, repül, suhan, szervezkedik, összehoz, emlékeztet, suttog, kísért, mint akinek nyolcmilliárd éppen élő ember sorsának összerendezése annyira sem okoz kihívást, mint egy rendezőnek instruálni egyetlen színpadi darabot.
Pár hónapja új munkahelyem van. Mindennap a Széll Kálmán téren megyek keresztül miatta. Vajon mindenki életében vannak bizonyos (hívjuk így) csi helyek? Vagy vegyem megtiszteltetésnek, hogy (ezt meg hívjuk így) az enigmatikus transzcendens engem megtisztelt vele?
A Széll Kálmán téren egy-két évtizede még működött egy diákszövetkezet, aminek köszönhetően életem első munkahelye volt tizenhét éves koromban. Mindennap látom a volt épületét.
A Széll Kálmán téren volt édesanyám első munkahelye. Ennél még sokkal régebben. Minden nap látom a volt létesítményét. Édesanyám munkavégzésének helyszíne nem sokszor változott egész életében. Több ujjunk van egyetlen kezünkön. De az épület, ahonnan végül nyugdíjba vonult, szintén a Széll Kálmán téren volt. Csak a tér egy másik utcájában.
Még a Covid járvány kitörésének évében, három hónapig laktam itt. Egy nagyon inspiráló tanárnőmnél, aki egy időben az egyik legszorosabb barátom, mi több, mondhatjuk, hogy spirituális vezetőm is volt. Az alatt az idő alatt, hogy itt laktam, két olyan művet is fogalmaztam, ami pályázat első lett. Az épület, amiben három hónapig laktam ekkor, amellett az épület mellett volt, ahol édesanyám életében legelőször dolgozott.
Minden nap látom manapság ezt a két épületet, ahogyan feljövök a metróból a Széll Kálmán téren. Számos esetben itt fogyasztom a reggeleket, miközben várok a 61-es villamosra és a teret birtokló galambok korzózásából kicsemegézem ezt a két hatalmas épületet. És összemazsolázódik lelkemben a múlt a jelen, a tér és az idő, az öntudatlan, az akaratlan az előreláthatatlan. A véletlen, a megrendítő, az észszerű és a következetes.
Olykor az is eszembe jut, hogy pár éve, amikor ideköltöztem, pontosan azon a napon, előléptettek az akkori munkahelyemen. Délelőtt még zsákokat cipeltem a metrón, amiben a csomagjaim voltak és majdnem megszakadtam. Délután már vezető voltam.
És vannak reggelek, amikor az is eszembe jut, hogy életem egy másik, de szintén nagyon különleges korszakához is a Széll Kálmán téren keresztül jutottam el. Ahhoz, hogy önkéntes lelkisegély szolgálati ügyelő lehessek, minden hétvégén innen indult a buszunk az ezt megelőző kötelező önismereti tanfolyamra. Ahol, szerintem nyugodt szívvel kijelenthetem, olyan szinten megnyíltam, felvállaltam saját magam, mint még sosem. Annyi titkomat megosztottam egy marék (akkor még idegen) ember előtt, mint még sosem. Ahol emiatt tényleg megéltem mi az a szabadság. És mi az a nulla ítélkezés. Ennek legalábbis a tanulása. Ahol annál nagyobb voltál, minél többször próbált meggyötörni az élet, eltaposni rosszindulat, balsors.
Nos, ez még azelőtt volt az időgörbén, hogy a Széll Kálmán téren laktam volna. De nem sokkal. És sokadjára jut eszembe az is, ahogyan a már említett ominózus két épület előtt várt minket a lelkisegély szolgálat alapítója és vezetője, Székely Edith. Ősz hajkoronáját, arcvonásait, néha, reggelente, felfedezni vélem a Normafa irányába induló busz felé vezető lépcső tetején. Isten nyugosztalja!
Esküszöm, hogy manapság, néhány reggel ott állt a két épületem alatt. Ezen emlékeim, megéléseim, és rácsodálkozásaim kereszttüzében.
Szóval pár hónapja minden napom a Széll Kálmán téren keresztül vezet. Vagy az életemben többnyire eddig is így volt ez?
- Július. Pár nappal ezelőtt. Egyik reggel a 61-es villamoson a velem közvetlenül szemben ülő asszony közelebb hajol hozzám, felém beszél. Kiveszem a fülemből a fülhallgatót és azt hiszem, kicsit talán el is pirulok. Vajon mit szeretne mondani? Lehet, túl hangosan rágóztam? Van valami az arcomon? Útbaigazítást kér?
Egyik sem.
Ezt kérdezi: „Nem Harangi Emese vagy?”
Még jobban elpirulok.
Így hívnak, az vagyok. De ő ezt honnan tudja? Ki lehet?
Nem kell feltennem neki ezeket a zavarba ejtő kérdéseket, mert rögtön mutatja Nememind1 facebook oldalát, rajta a profilképemmel.
Nagyon jóízűt beszélgetünk abban a pár percben, amíg a villamoson utazunk. Melengeti a szívemet az egész találkozás. Megtudom, hogy Ukrajnában született. Jelenleg Magyarországon, de vidéken él. Jelenleg minden egyes nap vidék és Budapest között ingázik, mert itt találta meg azt a munkahelyet, amiben úgy érzi, igazán ki tud teljesedni. Itt, az én munkahelyemtől pár megállónyira.
Ezért minden nap több órát ingázik. Hirtelen nem tudom kiszámolni, hány kilómétert tett meg és azt sem, mennyi, úgynevezett véletlent kellett összerendezni (már megint), hogy egymással találkozhassunk személyesen. Mert kiderül, hogy majdhogynem az eleje óta Nememind1 közösség tagja, jó pár éve igaz történetet is küldött. Egy jó párszor tervezte azt is, hogy eljön Nememind1 valamely személyes találkozójára. De eddig mindig tőlünk nagyon messze élt.
– Működik még Nememind1 oldala? Már egy ideje nem dob fel nekem semmit – állapítja meg gyorsan a kérdése után.
Elmesélem neki, hogy édesanyám pár hónapja kórházba került. Pelenkázták és fürdették. És voltak olyan napok, amikor tényleg azt hittem, meg fog halni. Egy hónapig éldegéltem a legszorongatóbb pokolban. És ha valamit, hát azt biztosan megtanultam annak idején Székely Edith-től, hogy nem lehet segítő oldalt üzemeltetni, segítőként közreműködni akkor, ha az ember maga is krízisen megy keresztül az életében.
Aztán elmesélem neki azt is, hogy édesanyám szerencsére már felépült. Pont a gerincével volt probléma és én pont a gerinc gyógyításával kapcsolatos munkahelyet találtam. Itt a Széll Kálmán tér közelében. Pontosan azon a napon volt a személyes állásinterjú, amikor egy hónap után őt kiengedték a kórházból.
A helyzetből kifolyólag elég sok minden megfordult bennem az utóbbi időben. Mind ez idáig ismeretlen érzések, felismerések, félelmek, összefüggések. Megannyi minden, ami ebbe az írásba már nem fér bele.
Azt se tudom megszámolni, hogy az utóbbi hónapokban hányszor éreztem, hogy elvesztem. Azt mondják, a lélek 21 gramm. 21 gramm színtiszta hálát érzek most, hogy nem tudom egycsokorba szedni, hányszor éreztem az utóbbi hónapokban azt, hogy elvesztem. Hogy most meg teljesen őszintén azt érezhessem, írhassam, hogy újfent hazataláltam. Vissza, valami Egésznek a gerincéhez.
„A csi a széllel utazva szétszóródik, de a vizek partján megáll. A régiek összegyűjtötték, nehogy szétszóródjon, rendezték áramlását, hogy megőrizzék azt. Ezért ezt úgy hívták: fengsuj (szél és víz). A fengsuj törvénye: Először gyűjtsd össze a vizet, majd óvd meg a széltől. Korábban, a Hadakozó fejedelemségek korában (i. e. 403-221) az elnevezése még Kan Jü (hagyományos kínai: 堪輿, egyszerűsített kínai: 堪舆) volt, amely az Ég és Föld törvényszerűségei szerinti életre utal (a Kan jelentése „az Ég útja”; a Jü jelentése „a Föld útja”).”
