Egy új élet (?) – Rauha.7 igaz története

Egy új élet (?) – Rauha.7 igaz története

„Valahol egyszer, nem fából, nem kőből, nem fegyverek által, nem a politika szülte világban, hanem a szívedben, egyszer majd: Új templom épül! Hogy hiszek-e benne? A végsőkig!” – Kowalsky meg a Vega – Új templom épül című dala

Hányszor kezdheti vajon újra az ember az életét? Megvan-e írva ténylegesen abban a bizonyos „nagy könyvben”, hogy mi is vár ránk, mi az utunk, mi az életfeladatunk? Olykor elgondolkodom, hogy ezt az életet, amit élek, valóban én teremtettem-e annak idején, ott fent, az égben, még testetlen lélekként. Elképzelem magamat, amint ott állok (ülök, lebegek?) a „nagy semmiben” és írom fel az életemben megtapasztalni kívánt dolgokat egy listára. Gondolatban, ameddig az életemben eddig eljutottam, most odaírhatom mindegyikhez, hogy pipa:

Magányosan megélt, családból kitaszított gyerekkor, egy baráttal. Pipa

Apától való második és végleges elszakadás (első gyerekkorban – válás, második felnőtt korban – megszakította velem a kapcsolatot). Pipa

Első (időrendben második) szerelem, párkapcsolat, 5 év egy felnőni képtelen emberrel, trombózis gyanú, önértékelésem teljes lerombolása általa. Pipa

Segítő szakmában dolgozás életem legnagyobb részében, idősek otthona 2 év, siketvakok 2 év, ahonnan önhibámon kívül elküldtek, innentől kezdve, folytatva? -> önbizalom újabb csökkenése, munka világában a helyem keresése, ide és oda „ugrálás”, kiközösítés, mert más vagyok, hallgatagságom, terhelhetőségem teljes kihasználása a többiek által, csinálom, csak csinálom, aztán belerokkanok. Méhpolip, ciszta. Pipa

Második (időrendben harmadik és talán utolsó?) szerelem, házasság, gyerek. Pipa

32 év leélve, mindjárt itt a 33. Pipa

Valóban ennyi szenvedést, megpróbáltatást, nehézséget, bizonytalanságot, félelmet és folytonos újrakezdést írtam magamnak? Gyakran felteszem ezt a kérdést. Mi ennek az egésznek a célja? Mi jöhet még? Lesz-e erőm az újabb megpróbáltatásokhoz? Ennek az egésznek van értelme, végső célja, egy beteljesült álom élet ígérete, amit valamikor, valahány évesen el is érek? Vagy csak eltelik majd így az egész élet, míg ténylegesen bele nem halok, nem csak lelkileg, de testileg is…

Nem tudom, mit fogok még írni az üres helyekre. Mi minden vár még rám. Annyit tudok, hogy próbálok mindig helyt állni, ahogy tőlem telik, de az életem Isten kezében van. Csak ő tudhatja, mit szánt nekem. Annyit kérek csak, hogy legyen elég erőm végigcsinálni, ami még rám vár. És közben el tudjam fogadni az ajándékokat, az apró kis örömöket, amiért ezt az egészet érdemes csinálni. A férjem odaadó szeretetét, hűségét, a lányom létét, azt az örömöt és hihetetlen csodát, hogy ő van nekem, hogy engem választott édesanyjául, azért az érzésért, hogy nem tűnök majd el egyszer nyomtalanul a világból, ha meghalok, mert ő benne tovább élek, és amíg erőm (és Isten) engedi, mellette leszek.

Beírhatom-e vajon majd az üres helyekre:

A saját házamat, amit egyszer megveszek?

A lányom kistestvérét, a fiút, akit majd egyszer megszülök?

A hivatást, szakmát, amit életem végéig örömmel és szenvedéllyel végezhetek?

Boldogságot, megnyugvást, biztonságérzetet, elfogadást, megértést, harmóniát, egészséget, örömet és szeretetet?

Ha igen, egyszer, valamikor, valahol, megírom majd ezeket. 🙂

2020.09.16.

Egy új élet (?) shutterstock_575819281-1000x667.jpg

Vélemény, hozzászólás?