Basszus! (Írta: Dobó Márta)

You are currently viewing Basszus! (Írta: Dobó Márta)

Pár hete találkoztam egy régi ismerőssel.

Már messziről mosolygott, aztán ahogy egész közel ért hozzám azt mondja:

„Basszus, de rosszul nézel ki!”

Gondoltam, átölel, meglapogatja a hátam, mond valami kedveset…aztán, csak jött ez a “basszus”.

Néztem ledermedve és nem értettem mi van.

Nesze nekem ambivalens kommunikáció!

Hogy értékeljem?

Persze felmerült bennem több kérdés.

Vajon átfordult – ezen idő közben a modora abba a “tisztességes” bunkózósba, vagy valóban egy mázolatlan összegzést hallottam magamról?

Az első elképedés utáni zavaromban kezdtem a hajam rendezgetni amolyan ” mammásan”

(olaszos nagyisan ), húzgálni a sálam, igazgatni a ruhám.

Már a válaszon agyaltam, ő meg “tolta tovább”.

“Amiket posztolsz, meg ami időnként a háttérben olvasható, valahogy nem klappol.

Most meg, na hallod ez a látvány?!

Miért nyomod, hogy minden rendben, csúcs boldogság, meg kezdjük újra, meg nincs gond, csak süt a nap 24 órában?

Némelyik írásod biz’isten annyira klassz érfelvágós hangulatú, hogy nem merek otthon se pengét, se kötelet tartani. Ki vagy te valójában?” …és közben röhög.

Végképp elveszett a fonalvégem.

Sétáltunk az utcán egy darabig csendesen.

Ilyen helyzetben nehéz újra megszólalni.

Végre vettem egy nagy levegőt és mondom neki:

“Van időd rám? Egy kávé?”

” Persze!”

Bizonytalanul ízlelgettem a választ, hiszen aki nincs jól, főleg messziről ordít róla a káosz, azzal nem akarnánk sok időt tölteni.

Ő meg azt mondja:” Persze!”

Úgy döntöttem legyen.

Mindig is imádtam a kihívásokat.

Sorra vettük a kávézós helyeket.

A végén megállt egy szerintem kocsma előtt.

Ijedten bámulhattam rá, mert teljes komolysággal tudtomra adta, igen, ez jó lesz.

Közöltem vele, nekem abszolút ki kell lépnem a komfortzónámból ahhoz, hogy egyáltalán az “ilyen hely” küszöbét képes legyek átlépni.

Nem mondhatom, hogy nem voltam már késdobálóban, de borzasztó régen, úgy negyven pár éve.

Erre ő: “Nincs ezzel baj! Itt a smink nélküli, valós élet.”

Beadtam a derekam.

Volt minden.

Tisztátalan asztalok, ragadós széktámlák, hányásszag a mosdóban, áporodott levegő, zaccból főzött kávé extra áron, agyonrúzsozott, festett szőke a pultnál, és főleg borgőzős életigazságok.

A múltból itt maradottak perspektívátlanságai, és erősen bízom, nem a gyerekeim jövője…

Hosszan, nagyon hosszan beszélgettünk.

Akadt gyorsan egy asztaltársunk is.

Nem zavartuk el, ezért hálából meghallgathattuk az életét.

A koszos rongyok, a borosta, a mosdatlanság alól kivillant a kőgazdag múlt, a tengeren túli nyaralások, a repi és VIP élet sok emléke.

Aztán a rendszerváltás( Juj ingoványos politizálás!), a csúszda, az utca, a hajléktalan szabad élet…a kilátástalanság, meg az állítólag megmaradt egyetlen megoldási lehetőség az alkohol.

Amúgy vannak még őszinte pillanatok, humor, talán felhőtlen jókedv.

Ő is egy ember.

Hangulatokkal, érzelmekkel, egy sorssal akár te vagy én.

Ha beszélsz róla, ha nem.

Rájöttem mire jó ez a mai világ csodája – facebook.

Kiírjuk, kiposztoljuk, mit eszünk, hogy alszunk, hol járunk, mi az ami fáj, mi az ami boldoggá tesz, miben hiszünk, hogyan látjuk a világot, de a félelmeinket is intim módon, mégis személytelenül.

Aztán jönnek a ” cézári ” hüvelykujjak felfelé, időnként lefelé, mosolyok, néha egy-egy szó a bátrabbaktól, vagy azoktól akikről azt sem tudtuk, hogy léteznek.

Arc nélkül, esetleg szimbólumok mögé bújva, ezzel is kidomborítva másságunk.

A mélyben mind valóságosak vagyunk, mégsem vállaljuk fel nyíltan, hogy azt mondjuk szemtől – szembe egyszerűen:

” Basszus, de rosszul nézel ki!”

és utána csak egyetlen rövid szót:

“Segíthetek?”

…ha mégis, a kávés beszélgetésekig már ritkán jutunk el. Villámgyorsan hárítunk, megfutamodunk, vagy idő előtt megbánjuk a felkínált lehetőséget.

Milyen kár, pedig láthatnánk egymást és magunkat kendőzetlenül, hazugságok nélkül.

Kevesebb áligazságot dobálnánk fel a közös felületre.

Talán a világ is, mi is hamarabb gyógyulnánk.

Mind tudjuk az őszintétlenség a személytelen kapcsolódás – vakvágány.

Ítélkezünk!

Megmondjuk!

Árad a “Huh!” meg az “AH!”

A valósan emberi előtt pedig gyorsan lehúzzuk a redőnyt, mondván:

“MI aztán nem vagyunk olyanok, nem is akarunk olyanok

lenni, sőt még a közelébe sem kerülni, vagy majd a VALAKI, a MÁS megoldja!

“Nekünk nincsenek stigmáink, görcseink, félelmeink, fájdalmaink, küzdelmünk, aberrációink!”

Miért hirdetjük makulátlanságunkat?

Kinek hazudunk, és vajon miért?

Csak egyben bízom, hogy mindezt nem a gyerekeinkért, főleg nem tanító szándékkal tesszük!

Bár Csernus doktor szerint a rossz szülőtől, példából is tanul a gyerek…

Apropó!

Tudtok egy igazán kiváló terapeutát?

Naná, hogy nekem kell!

D.M.

Vélemény, hozzászólás?