Miért jöttél? Kérdezi egy hang, de nem látok senkit. Miért jöttél ide, miért akarod, hogy megismerjelek? Nem akarom, hogy megismerj, én csak itt vagyok. Válaszolok csendben, csak úgy magamnak. Látni továbbra sem látok senkit. Értem. Cseng egy lágy hang a kietlen pusztaságban. Lépteim egyre erőtlenebbek, ahogy a szélfútta rónaságon lépkedem. Közel s távol csak a megdőlt, vihar tépte fák lombkoronája töri meg a síkság egyhangúságát. Csak a szemem sarkában fedezek fel valamit, vagy valakit, aki mellettem lépked. Ezüst róka talán. Nem vörös, mint erdeink ravasz ragadozója, s nem hófehér, mint a sarkkör kerekfülű, éjfekete szemű kis túlélője. Ezüst, mint az idő, mely megjelenik, ahogy lépked előre az ember.
Tudom, ha ránézek, eltűnik előlem. Ha hozzáérnék, elfutna. Száraz a föld. Szomjas a lépteim alatt. A nyár végi virágok már megdermedt pillanatban várják az őszi esőt, hogy rothadásuk új életet teremtsen. Fenn a magasban kóborló rétisasok lesik a szitáló vércséket, ahogy tömzsi kis pockokra vadásznak. Mekkora magasságokba jut el hirtelen a tekintet, ha szétnéz, s nem lehorgasztott fejjel kémleli a tájat!
Ha szomorú vagy, én vigyázok rád. Szól csengő hangján, okos barna szemeit rád emelve. Nem vagyok szomorú, darálom gépiesen, de néha magam sem hiszem el, amit mondok. Nem vagyok szomorú. Az egész világ itt terül el a lábaim előtt, benne megannyi csodát rejtő kis apróság. Nézd, ott szalad egy gyík, szájában, mint egy szivar lóg ki a fél lábbal menekülő tücsök elvesztett lába. Az a kis virág pedig, a forró szélben is, a kiszáradt teste ellenére is, egy utolsó, leheletnyi virágot nyitott ki a nyár hajnali derengésének. Nem vagyok szomorú. Értem.
A könnyeid a virágért hullatod? Két hátsó lábára ülve, farkát maga elé hajtva, fejét féloldalasan tartva kérdezi. Füleit megrázza, ahogy egy szemtelen légy érinti a selymes szőrszálakat. De hát nem könnyezem. Szólok magam elé tekintve, s nem érzek egy cseppet sem kigördülni a szemem sarkából. A hirtelen jött szél felkapja az út porát, s szilánkjait a szemembe szórja. Már könnyezem. Hagyom, hogy a forró levegő pillanatok alatt felszárítsa a könnyeket, melyek a vadonban születtek. Járt úton lépkedem. Látom, hogy hányan lépkedtek erre előttem. Magányosan, párban, olykor hárman, vagy négyen. Megannyi sors lépkedett erre előttem. Messziről jött emlékeket hord magával a szél, megannyi sikoly, megannyi kacagás hallatszik, ahogy a fák ágai belekapaszkodnak, s megtépik az örök sietőt. Vihar lesz. Szól csendben, alig hallható hangján, s csak akkor értem meg, mire gondol, mikor a távolban messzebbre nézek. Vihar van. Szólok csendben. Vihar az emberek szívében, s nem tudom lecsillapítani. Tomboló orkánok, jeges északi szelek, forró sivatagi érintések. Mindenkiben vannak viharok. Mindenki küzd a viharban meglapuló sötét erőkkel, a szélbe kapaszkodó démonokkal, az éjszaka árnyaival. Benned csendes, nyári esőben áll valaki. Miért nem látom az arcát? Látni akarom, engedd meg hogy lássam! Szól csendesen, s közelebb kell bújnom, hogy halljam az utolsó szavait. Szeretném. Mert az arc, s benne a szemek a lélekbe vezető út olyan ablakai, melyeket néha jobb elrejteni. Látod, te sem engeded, hogy a szemedbe nézzek. Félek, félünk, hogy olyat találunk, ami megrémiszt. Nem, attól félünk, ami megijeszt, hanem attól, ami szerethető.
Egy pillanatra felsejlik előttem a látóhatár szélén egy szarvas csorda. Rohanásukban a mező porfelhőbe takarja a lassan lenyugvó napot. Elment az egész nap. Gondolkodom hangosan, de nem találom, mikor lett az idő ily sebes folyású hegyi patakká. Emlékszem. Az időről egy olyan ember ugrik be, még csak élek, kit sosem ismertem. Hisz elmúlik minden. El, az idő is. Messzi múlt lesz a messzi jövő is. Mi e földön van, az menthetetlen, elmúlik minden, csak a meder nem. Kiszáradhatnak a folyók, emlékké válhat a tiszta vizű patak. De a sors, de a meder, melyben élünk, megmarad. Nézd, szivárvány. S valóban, a nyári zápor melybe beletemettem arcomat, most szivárványba burkolja az ég felhőit, színeket ad az ég kékjének. Egy apró kiemelkedésre leülve, megpihentetem elfáradt tagjaimat. A kis ezüst barátom mellém telepszik. Ketten figyeljük, ahogy a lenyugvó nap vörösre festi az ég rohanó felhőit. Pokolian gyönyörű a lángolás, s benne pokolian gyönyörű érzés a létezés. Halvány derengés csupán, ahogy ketten egymáshoz érünk. Éjfekete árnyék vesz körbe, de benne a derengést nem tudja elfedni. Valahol, valamikor, arctalan emberek siettek céljaik felé. Nem is a céljaik, csupán a rájuk kényszerített célok felé. Sokszor nincs választás. Nincs lehetőség változtatni, mert az már nem a sablon szerint történne. Felizzik a láthatár. Lángba borul, s érzed, ahogy perzsel. Csukott szemmel is látod, ahogy a lángok körbe vesznek, és érzed a bőrödön a forró csókokat. Lassan nyitod ki a szemed. Mennem kell, szólok csendben. Menj, ha kell. Szól gyengéden a róka, de már megismertelek. S valóban, egy gyenge, szinte láthatatlan ezüstfonál kúszott rá a csuklómra. Se megfogni, se eltépni nem lehet. Számtalan csillag ragyog fel az égen. Számtalan kis ezüstös derengés. S ebben a derengésben a hold éjszakai árnyékot vet rád. A nyári forróságot felváltja az éjszaka hűvös csendje. S ebben a csendben számtalan nesz, halk sóhajtás, ábránd kel életre. A szél felkapja a port, s most ezüstösen csillog a rávetülő holdfényben. Táncot lejt benne a szenvedély, a vágyakozás, az élet lüktetése. Már nem sírsz. Most én sírok. Miért ismertél meg? Miért szelídítettél meg? Szól apró sóhajtásokkal kísérve. A fejem az égre emelem. Valahol ott fenn, az idő végtelenjében olyan leviatánok élnek, akik nem születtek, nem hallnak meg, csupán kezdetektől léteztek. Hatalmasok, fenségesek, szemeikben ott tükröződik a világegyetem minden csillagjának a kihunyó fénye. Nem tesznek semmit, nem ígérnek semmit, csupán elhozzák az álmokat, melyben a Kisherceg és a róka nem kerülnek távol egymástól, mert a történet, melyet az író a tollával a hófehér lapra vet, betűről betűre változik. Lefekszem a fűbe. Az ezüst róka ölembe hajtja fejét. Érzem, hogy itt van. Szőre bársonyos, mint a felhők fenn az égen. Szeme csillogása pont olyan, mint az enyém. Az ezüst és a kék keveredik, ahogy ráemelem tekintetem. A távolban dörgés hallatszik. Közeledik a vihar, ami átrendezi a tájat. A szárazságból új élet születik, a porból sár lesz, s mindent betölt az eső utáni csodás illat. Utoljára kizöldül a nyár, de az éjszaka ezt eltakarja. Csupán a hullócsillagok kötik össze a távolságot. Tágra zárt szemembe néz s visszanézek rá. A nedves rókaorr hozzáér a bőrömhöz. Bizsergés fut rajtam keresztül. Valami megváltozott. Villám hasítja ketté az éjszaka fényeit. Ketten nézünk a dörgés irányába. Ketten, egyedül. Felállok a dombról. Lassú léptekkel indulok meg a vihar felé. A szél borzolja a hajam. Ez az éjszaka már nem ugyanaz. Ezüstösen kék a gondolat. A nyári záporban már ketten állnak. A fiú és a róka egymást szelídítették meg.